A halálról keveset beszélünk. Többször említettem már. Ezért is tartom fontosnak, hogy megtörtént események nyomán érzékeltessem mindazt, ami egy haldokló szívében, fejében lejátszódik az utolsó hetekben, hónapokban. Az elmúlt két írás egy idős nő kísérésének folyamatába engedett betekintést nyerni, a következő írásokban egy rákkal küzdő hölgy küzdelmes, reményteljes pillanataira emlékezem vissza. Mert szembe kell mernünk nézni a nappal.
Július 26-át írtunk, átlagos nap nem átlagos telefonbeszélgetéssel. Annak az idős nőnek a lánya hívott fel, akit az utolsó útig kísértem. Hosszú, megrázó beszélgetés vette kezdetét. Az édesanyja elvesztése hatalmas űrt hagyott a lelkében. Kiderült, ő is beteg. Rákos. Végtelenül hálás volt azért, hogy húszévnyi távolság után találkozhattak, ha utoljára is. Kérdésemre, hogy miben segíthetek neki, azt válaszolta, legyek mellette, ha menni kell. Meg sem tudtam szólalni, lefagytam. Döbbenten ültem a fotelben, ránéztem a keresztre, s választ kerestem a történésekre: Uram, talán újra kísérni kell valakit hozzád? Pont én? Miért? Méltó vagyok rá? Csendben maradtam, ő sírt. Nehezen tudtam megszólalni. Jó lett volna, ha valaki akkor, abban a pillanatban helyettem válaszol neki. Nem tudtam, mit mondjak. Végül megtörtem a csendet, s kérdezni kezdtem az állapotáról. Elutasította a kezeléseket, nem engedte a kemoterápiát, menni akart az édesanyja után. Úgy érezte, sok mindent meg kell még beszéljenek. Én meg úgy éreztem, ez már nem az én hatásköröm, de már az elején kikötötte, hogy ne küldjem őt szakemberhez, orvoshoz vagy bárki máshoz, mert ő kizárólag velem hajlandó beszélni. Meghallgatni, vigasztalni, mellette tudtam lenni, de nem nyugodhattam bele abba, hogy a kezeléseket elutasítsa, ha van remény a túlélésre. Nem tudtam, mi fog ezután történni, mit fogok tenni, mondani, de azt szerettem volna, ha nem ketten vívjuk a harcot. Reméltem, hogy a jó Isten azért adta ezt az újabb kihívásokkal tetézett élethelyzetet, mert hisz bennünk! Én hittem az élet mellett való döntésben!
Az első személyes találkozást nagyon vártam. Hazamentem hozzá, beszélgettünk. Felelevenedett néhány régi emlék, trauma, de a legtöbbet az édesanyjával való kapcsolatáról beszélt. Sok megválaszolatlan kérdés maradt hátra, volt mivel foglalkozni. Fotóalbumokat néztünk, érdeklődtem egy-egy képről: hol voltak akkor, milyen érzések voltak benne, ki volt még jelen, milyen esemény volt stb. Sok elvarratlan szál előkerült, érzések, emlékek, kérdések és válaszok. Amikor a szülei házassági fotójára került sor és az édesapjáról kezdtem kérdezgetni, csendben maradt. Tudtam, valami történhetett köztük. Nem akart beszélni róla, tiszteletben tartottam. Hittem abban, hogy amikor eljön az ideje, s kialakul egy bizalmi kapcsolat köztünk, el fogja mondani. Azokat a fotókat, amelyek annyi év után is megérintették és hatással voltak rá, félretettük, mert dolgoznunk kellett még velük. Fáradt és gyenge volt már akkor. Azért hívott, mert nyugtalanító volt az egyedüllét, szüksége volt arra, hogy valaki ott legyen mellette, ha csak egy kis időre is. A betegségéről egyelőre nem akar beszélni, de úgy láttam, hogy nem is tudunk addig a percig, ameddig sok más minden nincs a polcon a megfelelő helyre kerülve. Elsősorban a bizalmi légkör kialakítására törekedtünk, hiszen ez a legfontosabb és legalapvetőbb tényező két ember kapcsolatában. Mielőtt eljöttem volna, megbeszéltük, hogy minden kedden és pénteken jönni fogok, nem hagyom egyedül. Azért, hogy dolgozzon a múltjával, az érzéseivel, a kapcsolataival, házi feladatot kapott, olyat, amiről nekem nem kellett beszámolnia, önmagának akart segítség lenni. A viszontlátás reményében elbúcsúztam, pihenni hagytam! Sok minden történt még, ha kíváncsiak rá, kísérjék figyelemmel az elkövetkező írásokat is.
Ferencz Emese
Az írás a Vasárnap október 11-ei számának életmód rovatában jelent meg.
