Három pasztorális asszisztens(nő)t ismerek a Gyulafehérvári Főegyházmegyében, ketten közülük már bemutatkoztak lapunkban. Munkájuk fontosságát talán leginkább azok a lelkipásztorok érzik, akiknek segítőiként „hivatásosan” szolgálják az egyházat. E heti „emberem” a székelyudvarhely-szombatfalvi Szent György-egyházközségben kezdte pályáját, jelenleg a kolozsvári Szent Mihály-plébánia munkatársa: Sebestyén Izabellának köszönöm, hogy „közelbe” engedett.
Amikor az egyetem befejezése után úgy döntöttél, hazamész, gondoltad volna, hogy egyszer még a munka hív vissza Kolozsvárra? Hogyan is történt ez a visszatérés?
A három év alapképzés után rögtön mesterképzésre iratkoztam, az akkori elsődleges döntésem a Kolozsváron maradás mellett szólt. A székelyudvarhely-szombatfalvi plébánia pasztorálasszisztenst keresett így, a felvételim után, „a munka” hívott haza. Visszaszoktam az otthoni légkörhöz, a család harmóniájához és a falu idilljéhez. Három év után lehetőségem nyílt a visszatérésre. Kolozsvár visszahívott egy teljesen új élethelyzetbe, fejlődésre, hogy egy új kaland részese legyek, abban a városban dolgozzam pasztorálasszisztensként, ahol az Istenről szóló tudományt megízleltem. A visszatérés egy esély volt, és elfogadtam. Nemcsak a munka hívott vissza…
A falu idilljét említed, és én valamiért úgy képzelem, Zetelaka a lelked otthona… Mi az a három gyermekkori emlék, ami most is nagyon kedves számodra, illetve így felnőttfejjel mit gondolsz, mitől olyan jó zetelakinak lenni?
Emlékeim a népes nagycsalád, a mezei munka, az utcaszéli barátcsoport és a nagyszüleimnél töltött minden egyes perc köré sereglenek. Nagyon kedves számomra, és máig él bennem, ahogyan édesapám, amikor minden alkalommal elhagyja a családi udvar „biztonságát”, a székelykapun kilépve azt mondja, azt kéri: „Máriám, segíjj!”
Az a nap is elevenen él bennem, amikor körülbelül nyolcéves lehettem, és a családdal meglátogattuk Székelyvarságon élő nagyszüleinket, de nem a megszokott módon, hanem lovas szekérrel. A távolság 24 kilométer, úgyhogy hosszú kalandnak néztünk elébe. Néha futott a ló, néha csak alig lépkedett, testvéremmel el is aludtunk a szekér derekában. Hazafelé édesapánk fütyült, mi énekeltünk, az emelkedőknél leszálltunk, hogy az állat jobban bírja a nehéz „terűt”. Egyszer édesapánk megszólalt: „Nézzétek, leánkák! Medve!” És ott volt a szekér előtt mintegy 50 méterre egy kifejlett medve és a kis bocsa, éppen kullogtak a Gátra, inni. Bennünk megfagyott a vér, mi akkor láttunk először medvét.
Harmadikként kiemelném azt, amikor a barátaim hozzánk jöttek, és nagy előszeretettel vettettünk le szénát az „udorból”, akár egy hétre elegendőt is, csak azért, hogy órákig ugrálhassunk fentről az illatozó „buglyába”. Jó móka volt.
Zetelakinak lenni azért jó, mert ott vár rám édesanyám illatos töltöttkáposztája, a barátok, ismerősök érdeklődése, ott vár a kertünkben a Nagyküküllő zúgása, a templom hatalmassága, fenyvesek, lankák gyönyörű látványa. Büszkeséggel tölt el, hogy a mai napig szívvel-lélekkel ápolunk számos ősi hagyományt, ami megjelenik az építészetben, profán és szakrális cselekedetekben, a helyiek mindennapjaiban. A népviseletünk a környéken az egyik legszebb, és amikor ezzel a tudattal öltjük magunkra – így jelenve meg ünnepeinken –, az összeköt. Egy igazi közösség, a szomszéd számíthat a szomszédra. Édesapa azt szokta mondani: „Zetelakán azért jó, mert nyáron meleg van s télen hideg.”
Köze van e tájnak ahhoz, hogy a földrajz szakot választottad középiskolás éveid után, és hogyan jött aztán mellé a teológia?
A természet mindig is közel állt hozzám, mennyi gyönyörűség, megértenivaló és megmagyarázható valóság! Érdekelt a Föld tudománya, amellett földrajztanáraim is segítettek abban, hogy komolyan vegyem ezt a tantárgyat és meg is szeressem. Az utazás, természetjárás is mindig boldoggá tett, erre is vágytam. A földrajz kar biztos volt. A teológia inkább irányítottan, rám hatással jött a képbe, nem állt tőlem messze a vallás, a hitgyakorlás, de ennek a tanulmányozására nem készültem tudatosan. Nagymamám harangozó, a plébánosa pedig gyerekkorunk óta terelgetett a jobb, a szebb, az igazabb felé. Így iratkoztam be a földrajz kar mellett párhuzamosan a római katolikus teológia karra is. Ismerős lehet a vicc: „Mi a különbség a teológus és a geológus között? – Ég és föld.” Valahogy így éreztem magam az első félévben. Aztán helyretettem magamban mindkettő tudományosságát és lelki, szellemi vonzatait. Egyetemistaként tagja voltam a kolozsvári ferencesek által vezetett Francesco Palántái ifjúsági csoportnak, ez a lelkiség közel áll a természethez, általuk is formálódtam e két világ összevonásában.
Aztán maradt csak a teológia, olyannyira, hogy pasztorális asszisztensként álltál munkába – ami, lássuk be, nem egy gyakori „szakma” mifelénk. Hogy fogadják ezt az emberek például egy bemutatkozásnál, mit gondolnak rólad?
Nagyon sokan nem értik az első felét, ilyenkor kérem, hogy mondják el az első gondolatot, ami a szó hallatán beugrik. Érthetően humoros válaszok is érkeznek: asszisztens… valamilyen orvos mellett? Esetleg belgyógyász? vagy: valamilyen kémiai asszisztens egy pasztörizáló vállalatnál? A kedvencem: pásztor mellett bojtár? Talán ez volt a legkedvesebb és legtalálóbb felvetés. Magyarázatként a lelkipásztori kisegítőt szoktam használni, és a végzett tevékenységeimből vázolok fel néhány pontot. Segítő, valaki mellett (mögött, előtt) állni, és így, ezáltal egy közösséget is erősíteni.
De mit gondolsz, tapasztalsz te magad erről a hivatásról, megbízásról – miért lehet fontos a pasztorációban néha „női fejjel”, szívvel (is) gondolkodni?
A saját tapasztalatom még elég halovány, de vannak példák előttem. Az egyetemen is tanítottak teológusnők. Több egyházközségben ismerek lelkiismeretes, odaadó női munkatársakat. A II. vatikáni zsinatnak köszönhetően bővült a nők szerepköre a pasztorációban, részt vehetnek hitoktatásban, jegyesoktatásban, szeretetszolgálatban, tanácsadásban, adminisztrációban, a liturgia megszervezésében. Tanultam és egyre jobban tapasztalom, hogy az egyház nem csak a férfiak egyháza. Nőkre mindenhol szükség van, így fontos szerepük van Isten népének szolgálatában is. Vannak sajátos női vonások, amelyek segítik a lelkipásztor munkáját. Már az Ószövetségben, majd az ősegyházban hallunk női tanítványokról. Jézus mellett nők is tanultak, és hirdették a gyöngédség evangéliumát. Ma is szükség van gyöngédségre, szelídségre, odafigyelésre, felüdítésre és az anyai ösztönre.
A szombatfalvi egyházközségben töltött éveid alatt mi volt a legnagyobb örömöd, ugyanakkor mi jelentette a legnagyobb kihívást?
Három évet töltöttem a székelyudvarhely-szombatfalvi Szent György-egyházközség életében, László Attila pap bácsi munkatársaként. Az idő múltával a legnagyobb kezdeti kihívásom vált a legnagyobb örömömmé. Épp elhagyva az egyetem megszokottságát, fiatalon, tapasztalat nélkül egy számomra idegen, kiforrott közösségbe lépni, majd élni a mindennapit, kihozva magamból a legjobbat – ez volt a legnagyobb kihívás. Senkit és semmit nem ismertem, és először csak szemléltem, kívülről. Majd lassan részese lettem, befogadtak, rátaláltam a helyemre, és otthon éreztem magam. Otthon az ünnepekben, a munkatársak között, a gyermekekkel, a fiatalokkal, az idősekkel és otthon Szombatfalván.
Hogy érzed most magad újra Kolozsváron, mit látsz esetleg másként, mint ahogy azt egyetemistaként láttál?
Jól érzem magam, egyre jobban. Újra meg kell szoknom a nagyvárost, megsejteni az emberek milyenségét és meg kell szeretni a dobozos tej ízét is. Most nem egyetemistaként vagyok itt, hanem keresőként (nem pénzkeresőre gondolok), most más is a célom. Többek között szeretném felfedezni a város kincseit, hisz a tanulmányi éveim alatt a sűrű programbeosztás miatt nemigen volt időm ilyesmire. A vírushelyzet miatt nincs meg a város korábbi lüktetése, a pasztoráció is nehézségekbe ütközik. A Szent Mihály-templomra is másként tekintettem egyetemistaként, amikor beléptem a tömjénillatos nagytemplomba, picit otthon éreztem magam. Ez most hiányzik, de az, hogy én is segédkezhetek, láthatom, részese lehetek a megújulási folyamatnak, és talán közreműködhetek a megnyitási ünnepség szervezésében, izgalommal tölt el.
A földrajzhoz visszakanyarodva, melyik volt a legszebb vidék eddigi kirándulásaid, utazásaid során, és hová szeretnél egyszer az életedben mindenképp eljutni?
Nehéz ezt kiválasztani, hiszen még a föld alatti, sötét barlangnak is megvolt a maga vonzása. Én most egy lapra teszem Gyimes hegy-völgyes, magával ragadó táját és a hét dombra épült város – Róma – ékességét. Kismilliónyi hely van Földünkön, amit meglátogatnék. De mindenképp látni szeretném az aurora borealist, szívesen végigzarándokolnám az El Caminót, csodálnék egy működő gejzírt Izlandon, egy futballmeccset Barcelonában, hallgatnék skótdudát, illatoznék cseresznyevirágot Japánban…
Öt szóban, mit jelent ma számodra a katolikus identitás?
Isten-tudat, közösségi-lét, szét-osztás, élet-vidámság, egy-ség.
(Az interjú nyomtatott változata a Vasárnap hetilap 2020. december 20-ai számában jelent meg.)
