EVANGÉLIUM
Amikor Mózes törvénye szerint elteltek Mária tisztulásának napjai, fölvitték Jézust Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, amint az Úr törvénye előírja: „Minden elsőszülött fiú az Úr szent tulajdona.” Ekkor kellett Máriának, ugyancsak az Úr törvénye szerint, „egy pár gerlét vagy két galambfiókát” tisztulási áldozatul bemutatni. És íme, volt Jeruzsálemben egy Simeon nevű férfiú, egy igaz és istenfélő ember, aki Izrael vigaszára várt, és a Szentlélek lakott benne. A Szentlélek kinyilatkoztatta neki, hogy nem lát halált addig, míg nem látja az Úr Fölkentjét. A Lélek arra indította, hogy menjen a templomba, amikor a gyermek Jézust odavitték szülei, hogy a törvény előírásai szerint cselekedjenek vele. Simeon a karjára vette őt, és így magasztalta Istent:
Most már elbocsáthatod szolgádat, Uram, szavaid szerint békességben, mert szemeim meglátták Szabadításodat, melyet minden nemzet számára készítettél, hogy világosság legyen: kinyilatkoztatás a pogányoknak, és dicsőség népednek, Izraelnek.
Jézus atyja és anyja ámulva hallgatták mindazt, amit Simeon mondott. Simeon pedig megáldotta őket, és így szólt Máriához, Jézus anyjához: „Lám, e gyermek által sokan elbuknak és sokan feltámadnak Izraelben! Az ellentmondás jele lesz ő – még a te lelkedet is tőr járja át –, hogy napfényre kerüljenek sok szívnek titkos gondolatai!”
Ott volt Anna prófétanő is, Fánuel leánya Áser törzséből. Idős volt már, napjai előrehaladtak. Leánykora után hét évig élt férjével, majd özvegyen érte meg a nyolcvannegyedik évét. Nem hagyta el a templomot soha, böjtölve és imádkozva szolgálta Istent éjjel és nappal. Abban az órában is odament, dicsőítette Istent, és beszélt a gyermekről mindazoknak, akik Jeruzsálem megváltására vártak.
Miután az Úr tővénye szerint elvégeztek mindent, visszatértek városukba, a galileai Názáretbe. A gyermek pedig növekedett és erősödött; eltelt bölcsességgel, és Isten kedvét lelte benne. (Lk 2,22-40)
Karácsony ünnepe után pár nappal nem igazán van kedvünk a titkok nehéz szövetét fejtegetni. Inkább ünneplünk még, inkább énekkel, mesékkel mondjuk el, mit is hozott Krisztus születése életünkbe. Ezen a vasárnapon én is egy mesét osztok meg, amelyben ott rejtőzik valami karácsony titkából.
A mese szerint Betlehem környékén élt egy gonosz farkas. Sok fejtörést okozott az ottani pásztoroknak, ugyanis állandóan veszélyeztette a nyájat: gyakran csillapította éhségét egy-egy báránnyal. A pásztorok ezért állandóan éberen kellett őrködjenek a nyáj mellett, egymást váltva vigyázták a nyáj biztonságát éjszaka is. Szenteste volt. Épp akkor halkult el az angyalok éneke, amelyből a pásztorok megtudták, hogy a közelben egy gyermeknek kellett születnie. El is mentek, hogy fölkeressék a gyermeket – hogy hódoljanak Jézus, Mária és József előtt. A farkas értetlenül állt a történtek előtt: morogva zúgolódott, hogy minek ekkora felhajtás egy újszülött miatt. De éhsége és kíváncsisága mégis rávette, hogy a pásztorok után eredjen. Mire az istállóhoz ért, a pásztorok már búcsúzkodtak Máriától és Józseftől. A farkas úgy érezte: eljött az ő ideje. A két fáradt szülő elaludt. Annál jobb, gondolta magában a farkas. A gyerekkel fogom kezdeni. Odaosont a jászolhoz, senki sem vette észre, csupán a gyerek. A száját kitátva épp rá akart ugrani a prédára, amikor a kisgyerek puha keze végigsimított a bundáján. Életében először valaki szeretetteljesen simogatta meg a koszos, kócos bundáját és kellemes-kedves hangon gőgicsélt. Váratlan dolog történt: a farkas bundája felrepedt, és a farkasbőrből egy igazi ember lépett elő. Térdreborult a jászolnál és ő maga is hódolt a gyereknek. Ezután elment – ugyanolyan csendben és nyomtalanul, mint ahogy farkasként odaérkezett. Mindenkinek hirdette: a Betlehemben született gyermek szabadító módjára tud megérinteni.
Ember embernek farkasa – így jellemezte társadalmunkat a modern kor hajnalán Thomas Hobbes. Az emberek nagyon sok rosszat tudnak tenni egymásnak – de karácsony, a kisded érintése homlokegyenes ellentéte ennek a képnek. Támadás a rossz emberképpel szemben. Karácsonykor jó eséllyel eltűnik sok emberről a megkérgesedett farkasbőr. Karácsonykor jó eséllyel megérinthet sokunkat a betlehemi kisded szelíd keze, megszólíthat a hangja. Ilyenkor sok ember aggressziója mögül előtűnik a félelem és a sértettség. Ilyenkor a csípős megjegyzések farkasálarca mögött fölsejlik az emberi csalódottság, a sorozatos visszautasítás tapasztalata. Ilyenkor megrepedezik a félelem miatt kialakult fal, a bizalmatlanság miatt épített várkastély, őszintén szembenézhetek a mély vágyammal: oltalomra, biztonságra, odafigyelésre vágyom. Ilyenkor lehet, hogy megerősödik a bátorságom: nem kell nekem a farkasok csordájában járnom. Megszabadulhatok a megfelelési kényszereimtől, és lehetek – akár – önmagam is. Karácsonykor kissé uralni tudom a birtoklásvágyamat is, és mögötte fölfedezhetem, mennyire fontos és szép a segítőkészség, a másikkal vállalt szolidaritás. A mese költői képekkel mondja el, miről (is) szól a karácsony. Isten maga lesz emberré, hogy elmondja nekünk, milyen az igazi ember. Jó, hogy van olyan ünnepünk, amely engedi igazi énünk felszínre jutását, és leveti rólunk a farkasbőrt.
László István székelyszenttamási plébános
Megjelent a Vasárnap 2020/52. számában.
