Az adventi időszak várakozást, éberséget, készülődést jelent, olyat, amilyet egy áldott állapotban levő leendő édesanya él át. Tudja, mi vár rá, még azt is belátja: a fájdalom számára elkerülhetetlen, mégis örömmel, bizakodással, Istenre hagyatkozva várja a születés pillanatát. Tudja: ebből a várakozásból élet fakad.
Adventkor kifejezetten kutatjuk az Istennnel, Jézussal való találkozás lehetőségeit, melyeket a mindennapok forgataga előtt, a hajnali órákban, az advent sajátos rorátés szentmiséin kivilágított templomban vagy a sötét, gyertyalángokkal megvilágított templomban bemutatott angyalos miséken keresünk. Mindkét formában megünnepelt szentmiséink Üdvözítő-várásunkat készítik elő, töltődésünket segítik, Isten különleges kegyelmeit közvetítik és hirdetik, hogy az ott megjelenített Jézusban velünk marad az Isten, aki a világ végén újra valóságosan eljön közénk.
A templomokban szentbeszédeket hallhatunk, azaz most már online felületen, mobiltelefonon, akár otthonainkban is élhetünk a lehetőséggel, ezek alakíthatják lelkünket, egyengethetik az Úr útját, zökkenőmentes közeledését. Útbaigazítást kaphattunk a szentmisék alatt életünk összevisszaságainak kibogozásához. Ezek akkor lesznek számunkra hasznosak, ha engedjük, hogy átjárjanak és hagyjuk, hogy saját elképzeléseinken változtassanak. Isten az, aki jön, közeledik, irányít, megérint, vigasztal, erőt ad. Ő az, aki elküldte a Megváltót. Ő a megmentő. Ő az üdvösségre vezető. Ő az, aki küld, ő az, aki visszatart. Ő az, aki mindenkiben működik és mindenben jelen van. Fedezzük fel őt a mellettünk levőben.
A neki szánt időt soha ne sajnáljuk tőle. Vegyük komolyan a rorátékat, szentmiséket. Papjain keresztül ő szól hozzánk. Legyünk éberek. Szánjunk rá időt, hogy meghalljuk őt. Hagyjuk, hogy alakítsa életünket. Kutassuk, mikor mit kér, mire hív meg. Kérjük tőle ezt a látást, megadja, ha ráfigyelünk. Így tartalmas lesz életünk. Képesek leszünk helyesen szeretni, mert megtapasztaljuk, észrevesszük Isten gondviselését keresztjeink hordozásakor. Ő bőségesen árasztja kegyelmét, bátorítását, vigasztalását, csak legyen ki felfogja. Aki ilyenkor mélységesen ráhagyatkozik Istenre és szorosan fogja az ő kezét, az csatát nyer. A győzelem pedig életet ad mind a győztesnek, mind szerettének. A legnagyobb győzelem Isten akaratának elfogadása.
Krisztus születésére várunk, vágyunk, születésnapjának megünneplésére készülünk. Arra vágyunk, hogy ő otthonra leljen bennünk. Isten megpróbálja békességgel megáldani emberi kapcsolatainkat, még azokat is, ahol sértődések árnyékolják be a teret. Engedjünk neki. Legyen erőnk túltenni magunkat sérelmeinken és az ő fényét meglátni, mely eltünteti még az árnyékokat is.
Feladatunk élni a jelent szeretettel, ugyanakkor rendezzük és értékeljük a múltat. Tekintsünk vissza és táplálkozzunk a múltból a mostot helyesen megélve. Nem a múlt visszasírása a megoldás. Ha az imán keresztül megbocsátó szeretettel tekintünk vissza, csak azt éljük meg, mint amikor szeretteinket, rokonainkat, barátainkat látogatjuk meg. Elfogadjuk a jelent. Megnyugszunk Isten akaratában, mely békességet szül. Az ilyen találkozások, beszélgetések lendületet adnak. Feloldják a fölösleges feszültségeket, összhangba kerülünk a valósággal. Képesek leszünk a jót tenni, azt, amit Isten is elismer.
A környezetünkben levőket Isten féltő gonddal ránk bízta. Törődésünk, bátorításunk, helyes szeretetünk Isten szeretetéből éreztet meg valamit, ő a cselekvő, mi csak a közvetítők, a futárok vagyunk. Ha ilyenkor az irányítást átengedjük Istennek, ő ezeket az odafordulásokat termékennyé, gyümölcsözővé teszi. Ha sorsunkat Isten kezébe helyezzük, kevesebb csalódás fog érni.
Ne féljünk Istentől! Különben Jézus hiába közeledik hozzánk, mi csak a kételyeinkkel leszünk elfoglalva. Így nem tud hozzáférni lelkünkhöz, hogy azt igazán megérintse. Tegyük a jót tehetségünk szerint, előtte kérdezzük meg Jézust, ő is jónak látja-e, amit meg szeretnénk valósítani. A megpróbáltatások idején az ember Istenhez nagyon közel tud kerülni, ha benne bízik.
Feladatunk: gondoskodni szeretteinkről, a szükségben levőkről. Törődnünk kell azzal, aki szenved, akinek nincs kivel megosztania bánatát vagy örömét. Ha Istennel jó a kapcsolatunk, megértjük őt és megtesszük, amit kér. Így a szeretet nem puszta ábránd marad, hanem segítő valóság. Ebből pedig élet fakad. Megtapasztalhatóvá válik Isten gondviselése, határtalan szeretete. Őt vegyük észre a történésben és láttassuk mással is. Ő az, aki biztonságot ad. Akkor már jöhetnek a mélységek és magasságok, mert az ember megerősödött és meg nem inog. A földön még homályosan látunk, tévesek lehetnek érzéseink, hiányosak ismereteink, szűk a látókörünk, szomorúak vagy túl pozitívak tapasztalataink. Ezek mind-mind befolyásolják a jelen helyzetek megélését. Isten kegyelme és gondoskodása az, ami segít meglátni a helyes utat. Figyeljünk rá. Életünket tegyük neki tetszővé. Nincs elvesztegetni való időnk. Ragadjuk meg a pillanatokat és tegyük azokat értékessé.
Ha Istent szolgálja tettünk s eközben megaláztatás ér, ne törődjünk vele, mert ha áldás fakad nyomában, akkor azt érdemes volt megtenni. Életünk fontos vagy mély eseményeire Isten előzetesen felkészít az értékes tapasztalatokon keresztül, hogy amikor az bekövetkezik, meg tudjuk állni a helyünket.
A múlt megalapozza, előkészíti a jövőt. A múltba révedés viszont élhetetlenné teszi a jelent. Ha a múltat életté, akár konkréttá, jelenvalóvá, aktualizálttá tesszük, akkor már nem a múlt utáni sóvárgás él bennünk, hanem a valóság. Ez az ötvözet már egyenes út, mely kiegyensúlyozottá tesz. Nem engedi, hogy a jelen pozitívumok elkápráztassanak, de a negatív tapasztalatok sem sodornak az elkeseredésbe. Ha túl sok öröm éri, tompulhat a helyes érték iránti érzéke. Ha nehézségekkel találkozik, gyengülhet állhatatossága a jóban.
Ilyenkor az ima, az Istennel való mély beszélgetések adhatnak erőt és útbaigazítást a kusza helyzetek között.
Minden nap új kihívást, megpróbáltatást, örömet, bánatot hoz magával. Mindezeket jó Isten fényénél vizsgálni, hogy döntéseinket ne egyedül, hanem vele hozzuk meg. Ez meghozza a békességet a lélekben és a körülöttünk levőkkel. Az élet csak úgy lesz szép és élhető, ha szeretet van benne. Engedjük el az értéktelent és vegyük észre a maradandó értéket. Engedjük, hogy szívünk Isten szabadságával szeressen. Ne a sebeinket szakítsuk fel újra és újra, hanem ingyen osszuk a szeretetet még ezek okozóinak is. Boldogtalanságunknak mi magunk vagyunk az okozói. Saját hibáinkat felismerhetjük, ha kérjük a látás ajándékát Istentől. Ezeket nem elég felismerni, hanem az ő segítségével és a mi szeretetünkkel javíthatjuk ki, tehetjük jóvá. Ennek nyomán élet fakad. Ha a kiigazítás megtörténik, talán hasonlítani fogunk ahhoz az énünkhöz, akit Isten elképzelt rólunk.
Fontos, hogy az ember felismerje, mit hibázott. A kilátástalan helyzetekben, a sivárságban kiéghet az egyén, mert távolodik Istenétől.
A szeretet nem maradhat csak nosztalgia, hanem valósággá kell érlelődjön. Hagyjuk, hogy Isten cselekedjen, de ne akarjuk őt kényszeríteni erre. Ő átlátja gondolatainkat. Rádöbbent saját kicsinységünkre. Lássuk be: az ő akarata a legkedvezőbb számunkra. Tanuljunk meg elengedni, még a számunkra oly fontos dolgokat, szeretett személyeket, akár közeli hozzátartozót is. Bízzuk Istenre azokat, akikért fohászkodunk, de a megoldás kivitelezését is. Reményünket azért ezután se adjuk fel, hanem mindezek ellenére kérjük őt rendületlenül, mert ha ez javunkat, örök üdvösségünket szolgálja, akkor megadja, amit kérünk, mely életet, új lehetőséget, új lendületet biztosít nekünk és védenceinknek is.
Saját akaratunkat ne csak Istenre, de embertársainkra se kényszerítsük, mert másban is Isten lakozik. Másnak is lehetnek jó ötletei. Vegyük észre másban is Isten működését. Törődjünk vele, mert ez szeretetcselekedeteket hoz ki belőlünk, amelyből még könnyebb lesz felismerni Isten üzenetét. Fogjuk meg a ránkbízottak kezét. Öntsünk beléjük bizalmat. Ha együtt, szeretetben könyörgünk, az megerősít, sőt még inkább meghallgatásra talál az Úrnál. Ő jön, közeledik csendesen. Amikor mi elengedjük egészen vágyainkat, amikor képesek leszünk még arra is, hogy legközelebbi szeretteinket őrá bízzuk egészen, azokat is, akikhez ragaszkodunk körömszakadtáig, akkor jön ő és ad megújult reményt, készséget az engedelmességre, a teljes elengedésre. Ilyenkor jön a gyógyulás, elindul végre az Isten felé az ember és átalakul minden. Megnyugszik a lélek.
Aggódhatunk a szeretet jegyében, de ne vádaskodva, mert az bizalmatlanságot szül. Isten országát nem vagyunk képesek egyedül felépíteni. Arra csakis együtt vagyunk képesek családunkkal, az egyházzal, környezetünkkel, de főleg Jézussal együtt. Főleg akkor fog ez sikerülni, ha mi, akik Isten arcát keressük, el is indulunk felé, mert ő kegyelmeit bőven osztja azoknak, akik szeretetben egymásra figyelnek.
Az adventben Isten várakozásra, vágyakozásra, éberségre hív. Kérdés az, hogy mi kire várunk, mi után vágyakozunk. A jövőnk Isten kezében van, annak beteljesedése nem tőlünk, a mi munkánktól függ. Üdvösségünk viszont függ a mi döntéseinktől. Ne csak elméleteket szőjünk a jóról, hanem váltsuk is valóra azokat. Űzzük messze a visszahúzó erőket, a harag tüzét oltsuk ki. Éljük meg az építő szeretetet. Akkor fogunk igazán Istennek szolgálni, ha az ő szeretetéért szabaddá válunk kicsinyes, emberi, gondot okozó gondolatainktól. Igazítsuk lelkünket Istenhez, mert akkor a belső rend meghozza a jóban való állhatatosságot. Ilyenkor már nem mi, hanem ő él bennünk. Mi pedig élünk általa, úgy, ahogyan ő akarja: szelíden, szeretettel, szabadsággal. Ekkor képesek leszünk őt keresni, fel is ismerjük őt, meg is tesszük, amit igazán ő vár el. Így már az ő munkatársai lehetünk: Isten szavát hordozó és közlő, életet adó forrássá válhatunk. Ekkor érti meg az ember, hogy mi az, ami igazán fontos, mi az, ami igazán szükséges, mi az, ami építő, és képes lesz a cselekvő szeretetre, de már nem úgy, ahogy az ember tenné, hanem ahogy az Úr várná el. Így áldássá válunk mások számára, mert merünk Isten szerint élni, felismertük küldetésünket és meg is éljük azt.
Ha megaláztatás is ér a szeretet kis útján, akkor sem fáradhatunk bele a szeretetbe. Ingyen kaptuk, ingyen is osszuk, mert élet az a szenvedőnek, az elveszettnek, a testi-lelki halálhoz közel állónak. Minden jóban Isten nap mint nap mellénk szegődik. De mi sokszor csak önmagunkat, saját kéréseinket, földies gondolkodásunkat látjuk. Lássunk ennél messzebbre! Isten ismer bennünket úgy, ahogy vagyunk, és mégis örök életre hív bennünket, aminek megvalósulását segíti is, mert szeret. Figyeljünk rá folyamatosan, ne csak néha. Kérdezzük, mert ő megfelel a lelkiismeret szaván keresztül. Ne legyünk közömbösek iránta. Vegyük észre, mi az, ami hozzá közelebb visz, mellette tart és jóra késztet.
Figyeljünk rá, máskor is, ne csak advent idején. Élhetőbb lesz az élet, ha igazán megértjük őt. Valósítsuk meg azt, amit ő elgondolt rólunk, és akkor mindnyájunk öröme teljes lesz. Istené is.
Bíró Jolán-Ilona
