Csíkszentgyörgy új polgármesterét, Réti Zsófiát több, mint tizenöt évvel ezelőtt az Alcsíki Főesperesi Kerület ifjúsági csoportja tagjaként ismertem meg. Zsófi egyike azoknak, akik az ifjúsági csoportból kinőve nem „tűnt el” a közösségi életből. Ellenkezőleg: a közjóért vállalt felelőssége mára már a község vezetésében nyilvánul meg. Az, hogy egy hagyományőrző községben egy viszonylag fiatal nőt válasszanak meg polgármesternek, aki ráadásul még függetlenként is indult, nem magától értetődő. Hogyan talált rá Zsófira ez a hívás? Milyen előzetes lépések készítették fel őt erre a hivatásra? – ezekről beszélgettünk egy sok időpontegyeztetés és többszöri próbálkozás után végül kétrészben megejtett videohívásban.
2008-tól folyamatosan kapom a jelzéseket, hogy kellene indulni a polgármesteri választásokon, de mindig azt mondtam, hogy a székely társadalomban oda férfi kell. Elég sokáig hárítottam: el voltam foglalva a családalapítással, így a politikával nem sokat foglalkoztam. Közéleti szerepet viszont a társadalmi vállalkozásunk révén vállaltam, amikor akkorák lettek a gyerekek, hogy ezt megtehettem. Addig tudatosan nem mentem bele semmiféle projektbe, hogy ne aprózzam fel magam, mert tudom, hogy ha nekikezdek valaminek, akkor szerettem azt egész szívvel-lélekkel csinálni. A jelöltséggel kapcsolatban még tavaly is azt mondtam, hogy kicsik a gyerekek. A kisebbik fiam most öt, a nagy kilenc éves. Aztán, amikor a felkérés több helyről is jött, feltettem a kérdést: Mit jelent, hogy kicsik, és mit akarok, hogy tapasztaljanak, amikor nagyobbak lesznek? Mik a lehetőségek, milyen eszközeink vannak? Sok körben latolgattuk ezeket a kérdéseket, és kezdtem fontolgatni az igent. Döntéshelyzetben nagyon jó egy csendes lelkigyakorlat. Kerek tíz éve voltam lelkigyakorlaton Domokoson; az meghozta a gyümölcsét család formájában, és most újra éreztem, hogy megért az idő az elcsendesedésre. Közösségekbe jártam, de azt hiszem, az igazi tükröt csendben lehet kinyitni és szembenézni vele. Ismét elmentem hát Domokosra. Közben jött egy komoly betegség is a családban, amit prioritásként szintén magammal vittem a lelkigyakorlatra. Ott azt mondtam, hogy ha az egészségügyi probléma rendbe jön, azt érzem, meg kell tennem a lépést a polgármesteri jelölés felé. Így is történt: ki kellett tehát mondani tágabb körben is, hogy mire készülök. Kezdetben még a barátnőknek is alig mertem beszélni róla, de azt tapasztaltam, hogy mindenki örült. Az RMDSZ részéről is volt felkérés, amit első körben visszautasítottam, majd mondták, hogy be kellene menni a Helyi Küldöttek Tanácsába, amitől szintén tartottam, de gondoltam, megpróbálom. Ott javasoltam az előválasztást, de a huszonnégy küldött akart dönteni az ötezer lakos helyett, így javaslatomat 22:2 arányban leszavazták. Mivel nem értettem egyet eljárási módjukkal, kimondtam, hogy indulok függetlenként. Úgy érzem, jó döntést hoztam, bár a nehezebb utat választottam ezzel. Amikor kiírtam, hogy indulok és aláírásokat gyűjtök, közel harmincan jelezték, hogy szívesen segítenek. Mintegy 1200 gyűlt össze, ami megfelelt az előző választásokon részt vevők számának. Ekkor ismét javasoltam az előválasztásokat, de amikor ismét elutasították azt, úgy láttam, az aláírások köteleznek, indulnom kell függetlenként. Voltak próbálkozások a lebeszélésre, felajánlották a falumenedzserséget és az alpolgármesterséget, de tudtam, ezekben a pozíciókban nincs döntéshozási lehetőség és akkor nincs értelme vállalni, ismerve, hogy kikkel kellett volna dolgozni.
Közben elmentünk Medzsugorjéba, ami szintén sokat segített nekem. Többször jött a kérdés, hogy egyedül be merem-e vállalni, amire azt válaszoltam, hogy biztosan lesz csapat is és kaptam megerősítéseket is. Elmondtam azt is, hogy azért imádkozom, hogy a jó Isten akarata teljesüljön, és ha egyezik az enyémmel jó, ha nem, úgy is el tudom fogadni. Lett egy 25 éves átlagéletkorral rendelkező kampánycsapatom. Az idősebbek közül sokan féltek a volt polgármestertől és a háttérben ugyan támogattak, de nem merték vállalni. Én nem akartam megalázni, vagy bemocskolni senkit, hanem jövőbe tekintő kampányra törekedtem, arra, hogy szép jövőképet tárjunk a fiatalok elé és azért dolgozzunk, hogy a gyerekeink az itthonmaradást válasszák.
Voltak nehéz helyzetek, amikor keményen ki kellett állnom a terveim mellett, de a lakossággal való találkozásaink, beszélgetéseink nagyon gyümölcsözőek voltak. Az emberek elmondták gondjaikat, meglátásaikat, javaslatokat tettek.
És neked szavaztak bizalmat… Milyen érzések töltenek el így, az útnak viszonylag az elején?
Mély víz, de érzem, a munka részével nincs gondom, és sok lehetőséget látok, amiket ki kell használni a fejlesztésre. A közösségben is nagy potenciál van: a valamikori ifjúsági egyesületünk tagjai és a gyerektáboraink résztvevői felnőttek közben.
Ugyanakkor nap mint sok problémával szembesülök, de mindig jönnek segítőkész emberek és a kollégák is készségesek. A tanácsosokkal is le akarok ülni, egyeztetni az elképzeléseket, terveket.
Hogyan fogadta családod a döntésedet, majd annak következményeit? Hogy bírják a kiszámíthatatlan, zsúfolt programodhoz való alkalmazkodást?
Nem döntöttem egyedül, különösen a férjemmel nagyon sokat beszélgettünk. Ő az elején inkább az ellenfélnek drukkolt, hogy ne én kelljen vállaljam a feladatot. Én pedig úgy éreztem, ha nem nyerek is, nyerek. Elindítottunk ugyan egy pár olyan családi vállalkozást, amelyek fejlesztésében lett volna még szerepem. Nem volt görcsös ragaszkodás bennem, de érzek egy nagyon erős közösségi elköteleződést, ami felülírja a saját érdekeket.
Aztán az polgármesterségem első hete után kicsit kiborult a család, mert a munka mellé még bejött egy polgármesterképzés is, ami a délutánjaimat is igénybe vette. Akkor leültünk és újratárgyaltuk, hogy amikor nem muszáj, hétvégén nem vállalok feladatokat, és a délutáni feladatokat is úgy próbálom beosztani, hogy olyankorra essenek, amikor a fiúk edzésen vannak. A család mindig is prioritás marad és hozzá igazítom a munkának azt a részét, amit lehet. A magánélet és a munka közé kell húzni egy határt, amit nem lépünk át. Nagyon hálás vagyok a családomért.
Melyek voltak életutadnak azok a lépései, amelyek végül a közösség melletti ilyen szintű elköteleződéshez vezettek?
A kezdetek húsz évvel ezelőttre nyúlnak vissza, amikor Orbán Laci tiszti idekerült a községbe és ő lett az alcsíki ifjúsági lelkész. Ő indított el egy lelki közösséget, ahová behívtak engem is a baráti körömmel együtt. Kezdetben inkább kíváncsiságból csatlakoztunk, de aztán aktívan kezdtünk foglalkozni a közösségépítéssel, ami nemcsak találkozókban nyilvánult meg, hanem Laci tiszti hozta a pályázati kiírásokat is. Ekkor hallottunk először ilyesmiről, de elolvastuk és megírtuk. Pár éves itt-tartózkodása nagy hatással volt sokunk életére. Őt 2002-ben elküldték Rómába tanulni, de utána is együtt működtünk, egészen 2008-ban bekövetkezett tragikus haláláig. Jó barátsággá vált a kapcsolatunk. Nagy hatással volt a gyerekekre, akikkel együtt táboroztunk, a fiatalokra, de a szülők, nagyszülők is szeretettel emlékeznek vissza ezekre a táborokra, arra például, hogy felnőttként először a táborzáró napokon játszottak…
2005-ben felkérést kaptam a Hargita Megyei Ifjúsági Igazgatóság vezetésére, amire akkor kihívásként tekintettem. Láttam benne a közösség- és vidékfejlesztési lehetőségeket. Tizenkét évig dolgoztam a fiatalokkal, ez is meghatározó élmény. A helyi fiatalsággal ez időben kevesebb kapcsolatom volt, de megmaradt egy jó kapcsolat velük. A táborokba, őrangyalprogramokba, amelyeket szerveztünk, próbáltam mindig önkéntesként bevonni a községbeli fiatalokat és odafigyelni arra is, hogy a szociális táborokba jussanak el a mi községünk hátrányos helyzetű fiataljai is. A második gyerekem születése után azonban már csak felmondani mentem vissza az Igazgatósághoz, mert tudtam, hogy a fiatalokkal való munka igényelné a délutáni és hétvégi munkát is, és ezt a család mellett nem tudtam, nem is akartam vállalni.
A kampány elején azonban rádöbbentem, hogy a fiatalokhoz most is van és lesz közöm. Sok fiatal csatlakozott a programokhoz, amelyeket az utóbbi időben szerveztünk, sokan jöttek szívesen önkénteskedni is. Bár a korkülönbség köztünk egyre jelentősebb, nagyon megtaláljuk a közös hangot és tudok velük együtt dolgozni. Az elkövetkezőkben is a feladatom a támogatásuk, sőt, a döntéshozásba való bevonásuk is valamilyen módon.
Melyek voltak gyerek- illetve koraifjúkori álmaid? Milyen szerepet játszottak ezek hivatásod kibontakozásában?
Kisgyerek koromban mindig azt mondtam, hogy asszony akarok lenni. Mindig nagy családról álmodtam. A sok gyerekből azonban csak kettő született meg, de mindig úgy éreztem, hogy a fiatalok és a gyerektáborok résztvevői valamennyire az én gyerekeim is. Készültem pedagógusnak is, a pályafutásomat helyettes tanárként kezdtem, de aztán a közösség- és vidékfejlesztés vált szívügyemmé.
Kik (voltak) a példaképeid?
Két ember jut itt eszembe. Az egyik Laci tiszti, a másik Czikó Gerő volt iskolaigazgató. Gerő bácsival sokat dolgoztunk együtt, nagyon tiszteltem tanárként, nevelőként, igazgatóként, főnökként és később önkormányzati tanácsostársként is. Ő mindig kereste a problémákra az olyan megoldást, ami mindenkinek jó legyen. Azt hiszem, át is vettem tőle néhány olyan vonást, amelyeket előző munkahelyemen is tudtam vezetőként alkalmazni.
Laci tiszti a meghallgatásával, bölcs megszólalásaival, az emberekhez való viszonyulásával, a gyerekekhez való lehajolásával, magatartásával volt nagyon jó példakép.
Mi a legmélyebb vágyad emberként, családanyaként, polgármesterként?
Leginkább arra vágyom, hogy olyan közösséget tudjunk biztosítani a községben, ahol a gyerekeink nagyon jól érzik magunkat, erős gyökereket tudnak engedni és ahová mindig visszavágynak. Szeretném, hogy a fiatalok itthon találjanak megélhetésre, illetve, ha egy időre el is mennek külföldre kalandvágyból vagy pénzkereset miatt, vágyjanak vissza ide. Ugyanakkor szeretném, ha a felnőttek számára is lennének olyan közösségi programok, amelyek által fejlődni lehet, sőt, az időseknek is szeretnénk több közösségi eseményt szervezni, hogy életük e szakaszában is jól érezzék magukat.
(Az interjú rövidebb, nyomtatott változata a Vasárnap hetilap 2020. december 13-ai számában jelent meg.)
