Manapság sokféle módját választhatjuk az adventi készületnek. Még egyházi berkeken belül is számos recept, hasznos ötlet kínálkozik a várakozást segítő céllal. A bőség zavarában talán hajlamosak vagyunk megfeledkezni a „legkézenfekvőbbről”: Isten üzenetéről, amit advent liturgiájából hallhatunk ki. A liturgikus szövegek (könyörgések, olvasmányok, énekek stb.) szinte kimeríthetetlen forrást biztosítanak számunkra e szent idő megélésére, lelkünk előkészítését segítendő a Megváltó befogadására.
Most csak az énekekre vessünk egy pillantást, amelyeket anyaszentegyházunk ajkunkra ad a szentmise saját tételeinek formájában. Azért nevezzük ezeket az énekeket proprium (saját) vagy változó tételeknek, mert – a könyörgésekhez és az olvasmányokhoz hasonlóan – ezeket írja elő egyházunk az év egyes napjaira mint olyan énekeket, amelyeknek a szentmisében el kell hangozniuk. Éppen emiatt minden hívő számára „elérhetőek”, hiszen (elméletileg) minden vasárnap elénekeljük őket a szentmiséken. Szövegeik szinte kizárólag a Bibliából származnak, igen nagy részük a Zsoltárok könyvéből.
Szent Ambrus mondása – miszerint „a zsoltár az egyház hangja” – arról tanúskodik, hogy az Újszövetség is sajátjának tekintette az Ószövetség énekeskönyvét, a Zsoltárok könyvét. Összetett okok állnak a mögött, hogyan vált a zsoltár a katolikus liturgia alapénekévé, mégis kiolvashatjuk a lényeget Dobszay László néhány mondatából: „A zsoltár az imádkozó, tanító, elmélkedő hangot olyan egyedülállóan egyesíti, mint egyetlen más szövegtípus sem. S vajon nem kiválóan alkalmas-e egy ilyen szöveg arra, hogy énekké, de ugyanakkor ortodox (igaz, hiteles) tanítást hordozó énekké váljék? A zsoltároskönyv szavai népdalszerűen egyszerűek, mégis a legnagyobb teológiai és spirituális magasságokba tudnak emelni, minden lélekben visszhangot keltenek, ugyanakkor közösségi jellegűek, gyülekezet-szerűek. S végül a zsoltározás zenei formái bensőséges kapcsolatban vannak a liturgia struktúrájával. Emiatt a liturgikus értés és a zsoltárok ismerete egymástól elszakíthatatlan.”
A zsoltárszövegek kiválasztását a liturgia számára egy több évszázados teológiai „vizsgálódás” előzte meg (a 3-4. században vált a zsoltár a liturgia alapénekévé), az elrendezésük (legkésőbb a 7. században rögzítették Rómában) pedig egyházatyák generációinak magyarázatait, értelmezéseit tükrözi. Erről a folyamatról a Graduale Hungaricum előszavában ezt olvashatjuk: „A római egyház énekének alapja a Szentírás liturgikus értelmezése, úgy, ahogy ezt az egyházatyák a 4. századtól kezdve inspirálták, és részben maguk is alakították.” Egy közel másfél ezer éves kontinuitásról beszélünk tehát, ami „az ókeresztény egyház liturgikus teológiáját közvetíti számukra is”. Ennek a tudatosítására hívja fel a figyelmünket Csomasz Tóth Kálmán, amikor így fogalmaz: „Ezek a mélyebb gondolat-társítások ugyan az újabb időkben kikoptak – nem a zsoltárból, csak a mi egyházi tudatunkból –, de éppen ezért lehet hasznos újra felfigyelni rájuk.”
Egy gondolat erejéig emeljük ki példaként az advent első vasárnapjának liturgikus zenei vezérfonalát adó 24. zsoltárt: Ad te levavi animam meam – Hozzád emelem az én lelkemet, Uram, mert kik téged várnak, meg nem szégyenülnek. Legalább 1300 éve ennek a zsoltárnak a kezdő sorai hangzanak el minden év advent első vasárnapi szentmiséjének kezdetén. (A kódexek kezdő „A” iniciáléja is ennek a zsoltárnak a kezdőbetűjét őrzi.) De nemcsak az introitusban, hanem a graduáléban és az offertóriumban is ennek a zsoltárnak a verseit adja ajkunkra a liturgia, ezáltal „mintegy beleimádkozzák az emberbe az ádventnek éppen azt a tartalmát, melyet az egyház (és nem az egyes pap!) ad neki”. (Dobszay László) Számos magyarázat született az idők folyamán a 24. zsoltár kapcsán, de mindegyikben közös gondolat az Istenhez alázatosan, bizalommal odaforduló, őt váró, tőle segítséget, irányítást és védelmet remélő, magát Isten jelenlétébe helyező, életét Istenre bízó zsoltáros alakja. Már Szent Ágostonnál megtalálható csírájában az a gondolat, amit Csomasz Tóth Kálmán konkrétan is megfogalmaz: „A szívet Istenhez emelni annyit jelent, mint Istenhez vágyakozni”. Érdemes felidézni ennek kapcsán, hogy Pilinszky János A várakozás szentségéről című írásában milyen gyönyörűen fogalmazza meg a várakozás-vágyakozás gondolatát!
„Milyen zseniális a szent liturgia, hogy az egyházi évet Adventtel kezdi. A Szentlélek az Isten utáni vágyat keltegeti bennünk, hogy meggyógyítson. Ott kezdi, ahol a romlás kezdődött bennünk. Nem bűnbánattal, nem azzal, hogy Istent felismerd. Ez kevés. Vágyakozz utána! Semmi és senki sem hiányzik nekem, csak te, én Istenem. Te pedig azért hiányzol, mert nem eléggé vágyakozom rád. Ezért adja ajkunkra az Egyház Advent első vasárnapjának introitusában: »Hozzád emelem az én lelkemet, Uram, mert kik téged várnak, meg nem szégyenülnek«” –mondja Barsi Balázs egyik adventi beszédében.
Mint látjuk, szinte kimeríthetetlen kincsesbányát jelentenek számunkra a liturgikus énekek. Gyakran idézzük a zsinati dokumentumból a szent zene kapcsán, hogy „a szent szövegeket kísérő dallam az ünnepélyes liturgiának szükséges és integrális része”. (SC 112.) Arra már nem mindig gondolunk, hogy a szent szövegek a szentmise vonatkozásában valójában a proprium tételek, amelyek hordozói – a szöveg alkatának és a liturgikus szituációnak megfelelő dallamon – a liturgia egyház által meghatározott üzenetének. Javaslom, hogy a karácsonyi ünnepkör változó tételeinek sorából (introitus, graduale, alleluja, communio) se hagyjuk ki a jelenlegi előírások szerint nem kötelező, de nem is tiltott szekvenciát és offertóriumot – ezek megtalálhatók a Graduale Hungaricum liturgikus énekeskönyvben, valamint a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye honlapján Józsa Domokos szerkesztésében –, mert elhagyásukkal a liturgia olyan ajándékait utasítjuk vissza, ami által mi magunk leszünk szegényebbek.
Az újév velejárója a fogadalomtétel. A liturgikus újév kezdetén fogadjuk meg mi, akik ezért felelősek vagyunk, hogy nem „hallgatjuk el” a szentmise liturgikus énekeinek üzeneteit, nem csonkítjuk meg ily módon a liturgiát, hanem segítjük a híveket a liturgikus ünneplés teljesebb megértésében. Adja Isten, hogy így legyen!
Tankó László arad-belvárosi kántor
