Újra fellángolt a koronavírus járvány, naponta olvassuk a hivatalos adatokat, és ha netán ezekben kételkednénk, érzékeljük, látjuk, halljuk: egyre közelebb van hozzánk. Míg március-áprilisban nemigen volt beteg vagy fertőzött ismerősünk, mostanra egyre többen érintettek: olyanok, akiknek pozitív lett a teszteredménye, akik megbetegedtek, akik viszonylag enyhe tünetekkel átestek a betegségen, és vannak, akiket a betegség levert a lábukról, erejüket, türelmüket, ellenállóképességüket keményen próbára tette.
Korábban talán még mondhattuk volna, hogy túl nagy a szigor, ami a járványt kíséri, az intézkedések túl kemények: mostanra, amikor végigkövettük több kedves barát, ismerős, rokon kínlódását, akár a fertőzés okozta további komplikációk miatti halálát is, már semmiképp nem dughatjuk homokba a fejünket, nem lehetünk oktalanok, felelőtlenek, még kevésbé „vírustagadók”, olyanok, akik az összeesküvés elméletet szövők táborát szaporítják.
Egyre több hiteles forrás állítja: magam is kórházba kerültem, nem fizettek le, nem színleltem: valóságosan kapkodtam a levegő után a kórházi ágyon! Sajnos ez még nem minden. E vírus „undoksága” abban is áll, hogy a szokásos tavaszi-őszi influenzánál komolyabb tüneteket produkál. Ez a vírus abban és azért más sok más, eddig ismert vírusnál, mert másképpen reagál, kiszámíthatatlan: nem jósolható meg, kinél milyen komplikációkat okoz, mennyi idő alatt lehet kiheverni, meggyógyulni belőle, netán mennyi ideig tartanak a hatásai, esetleg mikor és hogyan térnek vissza. A koronavírus esetében ugyanis a gyógyulás a szokásos influenza esetekénél lehet sokkal-sokkal hosszadalmasabb. Ma már a kérdéssel foglalkozó biológusok, orvoskutatók egyes esetekben „hosszú lejáratú koronavírus betegségről” is beszélnek.
A BBC tudósítása egy orvos, dr. Elaine Maxwell jelentésére hivatkozva taglalja: a fertőzés, majd az abból való gyógyulás után is hosszasan, hónapokig fennállhatnak a tünetek, vissza-visszatérhetnek: elsősorban a bénító fáradtság, levertség, a fejfájások, sokszor a levegőtlenség érzése… Mindezzel együtt a jár tehetetlenség, olykor a lelki teher, megterheltség érzése. A dr. Maxwell által vizsgált esetek közé tartozik egy bristoli egyetemi tanár, Jo House helyzete: több mint hat hónapja betegedett meg, és azóta sem tudott a munkába visszatérni. Krónikus fáradtsággal küszködik, segítségre szorul a napi teendői elvégzésében is.
A gyulafehérvári főegyházmegye érseke, Kovács Gergely az egyik leghitelesebb forrásunk járvány- és fertőzéskérdésben: keményen megpróbálta őt a betegség, „gyógyultan”, azaz a kórházból való távozás után is lassan épült fel, orvosai javallatára óvatos, visszafogta a rá jellemző megfeszített munkatempót, mert a fertőzés utóhatásainak csökkentésére sok pihenést ajánlanak. Olvashattuk a vele készült interjút, és olvashattunk más beszámolókat is, itt, hírportálunkon, a romkaton is közreadtunk ilyet: annak a csíkszeredai egészségügyben dolgozó pszichológusnak a beszámolóját, aki részletes képét adja a kórházi tartózkodása, gyógyulása rögös útjának.
Mindez nem a riogatás, a félelemkeltés szándékával történik. Természetesen ki-ki vérmérséklete szerint, a saját stílusában számol be a betegséggel való találkozásáról, küszködéséről, megpróbáltatásairól. A lényeg minden ilyen megszólalásban (olvashattuk vagy láthattuk immár pap, újságíró, egészségügyben dolgozó beszámolóját is) a szerető és óvó figyelmeztetés: vegyétek komolyan, vigyázzatok magatokra és egymásra! Nagyon fontos közös mozzanata minden betegségnaplónak: az egészségügyieknek való hála! A megszólalók mindenike kiemeli orvosai, ápolói nehézségeit, kimerültségét, elkeseredett küzdelmeit. Elsősorban pedig a hálájukat és köszönetüket, valamint csodálatukat fejezik ki. A betegeket ápolók emberi erejükön túl igyekeznek helytállni sokszor értetlenség, támadások, vádaskodások kereszttüzében úgy, hogy nincs megfelelő felszerelés, nincs elengendő személyzet, hogy maguk is megbetegednek, kifáradnak, leginkább néhány nyugodt pihenőnapra volna szükségük.
Sajtós kollegáink körében is vannak érintettek, van a kórházból nemrég kikerült, lábadozó beteg köztük is: mindannyian arról számolnak be, hogy még az enyhébb lefolyású betegség esetében is számolni kell az utána tartósan fennálló gyengeségérzettel, a korábban megszokott munkabírás (remélhetőleg átmeneti) megfogyásával.
A hit ereje, az ima támogatja, segíti a gyógyulást, türelmet ad a csapás elviseléséhez: de bizony hívő emberek körében is vannak áldozatok, vannak olyanok, akik nem élték túl a betegséget! Figyelmeztető jelek ezek. Hogy a betegség nincs tekintettel pozícióra, rangra. Hogy senki ne nyilatkozzék, ne nyilvánítson felületes véleményt olyasmiről, amit maga közelről nem ismer, nem élt át. Hogy kereszténységünk nem kiváltság, hanem minden helyzetben, egészségben és betegségben felelősség és feladat.
