Mindig is hittem abban, ahogy az adott szó, úgy a kapott név is kötelez, egyfajta karaktert ad a személyiségemnek. Születésem pillanata körül elég sok névváltozatot javasoltak édesanyámnak. Érdekes módon a javaslatok között nem szerepelt a Márton. Talán épp ez az oka, hogy születésem után a Márton nevet kaptam.
Életem első, fiatalabb szakaszában nagy jelentőséget tulajdonítottam a nevemnek, mára ez a nagyság mélységgé alakult. Háromszék felső vidékén nem túl gyakran találkoztam a Márton névvel, ezért gyerek- és ifjúkoromban úgy éltem meg, hogy ha másképp nem is, de a nevem révén „különleges”, vagyok. Ebben a kiválasztottságban fürdőztem, sokszor kilógtam a sorból, vagy kikacsintgattam a szabályok kerete mögül, s mindezt úgy éltem meg, hogy rendben van, hiszen Tours-i Szent Márton is, amikor megkeresztelkedett, az addig megszokott életstruktúrával szembehelyezkedett, kicsit „kilógott” a Római Birodalom rendszeréből. Elégedetten nyugtáztam magamban, hogy nem baj, ha kicsit más vagyok, ha kicsit kilógok…
A teológiai éveim alatt egy alkalommal egyik elöljáróm megjegyezte, hogy az arcszőrzetem nem megfelelő a kispapi élethez. Hirtelenséggel vágtam rá, hogy lehet, hogy igaza van, de én a védőszentem példáját követem, akinek az egyik festményen óriási szakálla van. Kamaszos replika volt ez, de mégis meghatározó, ugyanis elindította bennem azt a vágyat, hogy a felszínről a mélybe irányuljon a figyelmem. Azt mondtam magamnak, hogy ha ilyen „nagyra” tartom a nevemet, akkor talán illő és üdvös lenne mélyebben megismerni az ő lelki világát, gondolkodását.
Egyre tudatosabban kezdtem ismerkedni a „mártoni” lelkülettel, és amit találtam, az nagyon tetszett, ma is vezérfonalként szolgál az életemben.
Az eltelt évek alatt megalkottam magamnak az én Tours-i Szent Mártonomat. Mindig is vonzott a névadó szentemnek a céltudatossága, az, ahogyan élete eseményeit püspökként kezelni tudta. Pontosan tudta, hogy mit szeretne, mi a célja és kit szolgál élete minden aspektusában. Nem volt kérdés számára, hogy életében ki van az első helyen, ki az, akire élete irányítását, vezetését bíznia kell. Ezt a mélységes és ráhagyatkozó istenhitet érdemes ma is eltanulni tőle, különösen most, amikor a rengeteg információ áradatában nem tudjuk, hogy ki mond igazat, ki az, aki a valóságost nyújtja számunkra… Ha Szent Márton lelkülete bennünk él, akkor ez nem kérdés.
Nagyon sokat tanulok a harcias, de mégis szelíd és empatikus magatartásából. Szent Márton mindig „harcba” szállt az igazságtalansággal, de maradt energiája a hadakozásban a gyengékre, az elhagyatottakra. Ennek az egyensúlynak a megtalálása hívogató a számomra is, ugyanis előfordul, hogy a nagy, világmegváltó munkánk közepette megfeledkezünk a szeretetről. Arról a szeretetről, amely előbb volt, mint mi vagy a nagy terveink. Éppen ezért ennek a szeretetnek kell az elsőnek lennie akkor, amikor egymással találkozunk, beszélgetünk.
Egy másik tulajdonság, amit ki szeretnék emelni, az a mosoly, a nevetés. Az olvasottak alapján lehet, hogy ez nem annyira Szent Márton jellemzője, mint az enyém. Viszont elképzelhetetlennek tartom, mondhatni, megfoghatatlannak találom Szent Márton püspököt az egészséges humorérzék, a mosoly nélkül.
Az életében előforduló sok csodát, a hitért való kiállást, a szegényekhez való lehajlást szerintem nem lehet karót nyelve és mereven tenni. Hiszen azt a sok megpróbáltatást vagy kihívást nem lehet megoldani mosoly és humor nélkül, legalábbis ezt tapasztalom az életemben, és ezt engedi tapasztalni Szent Márton élettörténete is. A jó Isten sokszor a mosolyon keresztül emel ki bennünket életünk kátyúiból, és talpra állít, hogy folytathassuk az utunkat.
Névadó szentem életvitelét szemlélve erősödött meg bennem az a gondolat, hogy az életben nincsenek problémák, csak lehetőségek. Hiszen Márton is az eléje gördülő eseményeket nem problémaként élte meg, hanem lehetőségként. Lehetőségként a tanúságtételre, Isten mellett, a szeretet mellett.
Mindig is tetszett az ikonikus ábrázolás, amikor köpenyét megosztja a koldussal. Elmémmel értettem, hogy sajátjából mindent odaadott. Értettem azt is, hogy ez a kép arra kell ösztönözzön, hogy megosszam, amim van, hogy én is hozzájáruljak különböző eseményekhez, élethelyzetekhez. Sokáig nem tudtam megélni ennek a mélységét… Mindig adtam pár lejt, egy kis alamizsnát és elhitettem magammal, hogy ez volt az, az a nagy pillanat. Egy alkalommal rádöbbentem, hogy becsapom magam, hiszen mindig abból adtam, ami fölös volt, ami nem bírt különösebb fontossággal a számomra. Itt értettem meg, hogy amikor adok, akkor mindenemet adjam oda, vagyis azokból a dolgokból, tulajdonságokból, képességekből osszak meg, amelyek fontosak számomra, amelyeket eddig rejtegettem és csak magamnak tartottam fenn. Amikor megléptem ezt a lépést, óriási szabadságot éltem meg, már nem féltem attól, hogy kevesebbé válok, hanem azt éltem meg, ha önmagam megosztom, egyre többé és többé válok.
Nem szeretném kihagyni a gondolatsorból egy másik teológiai elöljáróm gondolatát sem, aki sokszor mondta nekem, nekünk: „Kíváncsi vagyok, hogy miről tesztek tanúságot, hogy miről tudtok tanúságot tenni a világban… Mert azt, hogy bent a teológián miről tesztek, azt látjuk…” Akkor nevettünk ezeken, mára már ezek a mondatok számomra egyfajta életprogrammá alakultak. Ma a tanúságtételemet így látom: névadó szentem példájára a véleményem nem rejtem véka alá, gyarlóságom tudatában újra és újra visszatérek Istenhez, felveszem a keresztemet és minden pillanatot tudatos lehetőségnek élek meg, ahol tanúságot tehetek az engem szerető Istenről és az emberekhez lehajló szeretetéről.
Papp Márton plébános
