Georg Schwarz a 2021. szeptember 5-12. között megrendezendő Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus meghívott előadója. Szülei keményen dolgoztak, és mindent megtettek nyolc gyermekükért. A családban fontos volt a hit, ő azonban már 14 évesen mégis az alkoholba menekült, majd következtek a balhék és tragédiák, végül pedig a kiútra találás…
Georg az alsó-ausztriai Lichteneggben nőtt fel hét testvérével. A gazdálkodó szülők munkára nevelték a gyermekeiket, akik már egészen fiatalon bekapcsolódtak a földművelésbe, állattartásba. „Családunkban a hit mindig is fontos volt. Imádkoztuk a rózsafüzért, étkezés előtt hálát adtunk és vasárnap misére mentünk” – emlékezett vissza gyermekkorára Georg Schwarz.
Szégyenkeztem a befogadott cigányok miatt
A család, bár szerény körülmények közt élt, példamutatóan segített a rászoruló embereken. „Anyám mindig adott valamit a koldusoknak és a vándorló cigányoknak. Előfordult, hogy a pajtánkban éjszakáztak a cigányok. Akkoriban szégyenkeztem emiatt, mert mi voltunk az egyedüliek, akik befogadták ezeket az embereket. Ma már látom, hogy milyen nagy szívük volt a szüleimnek.”
Georg általános iskolai tanulmányai után Kirchschlagban a faipari szakközépiskolába iratkozott, hogy asztalos szakmát szerezzen. A mindössze 14 éves fiú életében a továbbtanuláson kívül, egyéb változások is történtek. Eleinte csak hétvégente, majd a hét többi napján is egyre gyakrabban alkohollal próbálta oldani a felgyülemlő feszültségét. Az ivás és a bulik a mindennapjai részévé váltak, ami nyomott hagyott az iskolai, majd a munkahelyi teljesítményén is.
A lassú és a hirtelen halál
„Sok problémával küzdöttem. Elégedetlen és félénk voltam, nem éreztem magam felszabadultnak és beletemetkeztem az alkoholba. A társadalmi nyomás, megfelelési kényszer már akkoriban rám nehezedett. […] Tulajdonképpen tudtam, hogy az életemet gyökerestül kellene újjáépítenem és nemcsak az ivással kellene felhagynom. Aztán mindig a szőnyeg alá söpörtem ezt a gondolatot.”
A haverok, buli, alkohol, ittas vezetés végül tragédiák sorához vezetett. Georg egy közlekedési balesetben négy barátját veszítette el. Ám ez sem ösztönözte a fiatalt, hogy túlélőként változtasson életén. Az édesanyja a történtek után állandó rettegésben élt. „Éjszakánként nem aludt, attól tartott, hogy újból baleset érhet és a rendőrség telefonon fog jelentkezni.” Georg anyja és leánytestvére sokat imádkoztak, bíztak benne, hogy jön egy fordulat és megváltozik szerettük élete.
„Egy bizonyos ponton elhagytam mindent, amire a családom és a hitem tanított. Az alkohol rabjává váltam” – idézte fel múltját Georg.
Képtelen voltam szeretni
1991-ben, a barátai halála után, újabb tragédia következett, Georg elveszítette szívinfarktusban édesanyját. A 23 éves férfi a haláleset után az alkoholba temetkezett. A családja azonban nem engedte el a kezét. Testvérei elvitték Medjugorje-ba. Bár idegenül érezte magát a zarándokok között, mégis ott motoszkált benne, hogy változtasson az életén. A hazatérés után megpróbált kigyógyulni a betegségéből, de kudarcot vallott. A szenvedélye azonban nemcsak lelki, hanem fizikai erejét is felőrölte. Így vallott később erről az időszakról: „Céltalan, magányos és szomorú ember vált belőlem. Képtelen voltam szeretni önmagamat, az Istent vagy másokat.”
Az én szenvedélyem, mások szenvedése
Mindössze 30 évesen a férfi a pszichiátriára került, ahol elvonókúrán vett részt. Sok időt töltött a kórház kápolnájában, vigasztalást keresett, sírt, panaszkodott és perlekedett az Istennel. „A legmélyebb gödörben sem engedtem el teljesen az Istent. Ha a sárga földig ittam magamat, a földön fekve is az égre tekintettem.”
1999 májusában Gerorg elhagyta a pszichiátriát. Testvére ismételt közbenjárására útja Kleinfrauenhaidba, a Cenacolo közösséghez vezetett. Georg szervezete bár megtisztult az alkoholtól, lelke mélyén még szomorúság és önvád uralkodott. „Nem is létezhetett volna jobb hely a takarításra, mint a Cenacolo”. Georgot erős bűntudat gyötörte édesanyja korai haláláért: „A szenvedélybetegek családja is szenved. A család keresztje talán még nagyobb, mint az alkoholistáé. Régen azt gondoltam, hogy úgy élem az életemet, ahogy én akarom. Ostobaság! Senki sem él saját magának. A szülők és a testvérek is szenvednek.”
Önsegítő életiskola
Cenacolo, vagyis együtt étkezni. Rita Agnese Petrozzi, akit sokan csak Elvira nővérként, vagy a „drogosok nővéreként” ismernek, 1983-ban nyitotta meg az első Cenacolo házat az észak-olaszországi Saluzzoban (Torinótól kb 60 km-re délre). A Cenacolo közösség gyógyulásra szoruló fiatalokat – elsősorban drog- és alkoholfüggőket – fogad be és kínál lehetőséget számukra az újrakezdéshez.
A nyolcvannégy éves Elvira nővér a közösség saluzzói anyaházában él, az imádságnak, a fiatal nővérek képzésének és a testvérek látogatásának szenteli napjait. A közösség ajtaja nemzetiségtől és vallási meggyőződéstől függetlenül minden rászoruló előtt nyitva áll. A ház szabályai egyszerűek: nincs tv, számítógép, cigaretta, alkohol és gyógyszer sem. A fiatalok helyette az „Ora et labora” – Imádkozzál és dolgozzál! – bencés jelmondatnak szentelik az életüket. A Cenacolo keresztény értékekre épül, vagyis nem terápiás intézmény, hanem önsegítő „életiskolának” tekinti magát. A gyógyír maga a közösség. Vagyis orvosok, szociális munkások és pszichológusok nélkül térnek jó útra a fiatalok. A munka és az igaz barátság mellett az ima kap központi szerepet a ház lakóinak életében. A gyógyulni vágyók általában két évet töltenek a közösségben és szinte mindenkinek sikerül megszabadulnia a függőségétől. A Cenacolo közösségnek jelenleg több mint hatvan háza van, tizennyolc országban.
Öt év
Elvira nővér Olaszországba, a saluzzoi anyaházba helyezte át Georgot, azzal a céllal, hogy még jobban eltávolodjon az előző életétől. „Beléptem a közösségbe, de nem beszéltem olaszul. Nem értettem egy szót sem, mégis tudtam, hogy amit mond, az úgy van.” A beilleszkedés nehézségei után Georg hamar barátokra és otthonra talált a közösségben. Ismét dolgozni kezdett asztalosként. Öt év – Olaszországban majd Medjugorje-ban – önismerettel és gyógyulással töltött idő után, Georg örökfogadalmat tett és elhatározta, hogy saját országában misszionárius lesz.
25 narkós imája
A közösségben szerzett barátjával úgy döntöttek, hogy Kleinfrauenhaidban az akkorinál nagyobb házat építenek a függőségtől szenvedő fiatalok számára. Hosszú várakozást és imádságot követően megkapták az engedélyt, sorra csatlakoztak az önkéntes barátok, és a közösség lelkes fiai a munkához. Két éven át tartott az új központ létrehozása. Az építkezés során került kapcsolatba Leopold a közösséggel. A mesterember ateistaként érkezett, az őt körbevevő emberek hatására megtért. Mikor súlyosan megbetegedett, Georg egy húsvéti gyertyát adott neki és ezt mondta: „Ha rosszul érzed magad, gyújtsd meg a gyertyát. Akkor tudni fogod, hogy 25 narkós imádkozik érted.” Leopold halála előtt megtalálta Jézust a Cenacoloval, hálája jeléül egy tehenet ajándékozott a közösségnek.
A kleinfrauenhaidi közösségben jelenleg több mint 30 fiatal fiú gyógyul a szenvedélybetegségből. Az imádság mellett sokféle munkában lelik örömüket: fazekasság, sajtkészítés, asztalos munka, főzés, sport és kertészkedés.
Georg Schwarz ma már önmaga is a fiatalok gyógyulását, újrakezdését segíti. „Eleinte egy lassú leépülés, aztán jön egy pont, amikor lehúz a mélybe. Hálás vagyok az Istennek, hogy padlót fogtam. Ha egy kicsit is jobban lettem volna, nem fogadtam volna el a segítséget.”
Forrás: Tóth Franciska/ iec2020.hu
