Nagy Enikő Zelma szociális testvér kórházban dolgozik pasztorálasszisztensként, a remény és az ima embere a betegek között. Februártól egy rákosoknak szóló önsegítő csoporttal foglalkozik, korábban gyászfeldolgozó csoportot is vezetett. Kérésünkre, hogy mi szükséges a „jól” gyászoláshoz, a gyászfeldolgozáshoz, saját tapasztalataiból is merítve osztotta meg gondolatait. Rávilágít arra is, hogy hogyan zajlik egy gyászfolyamat és mikor tekinthetjük lezártnak azt.
Napjainkban elég sok veszteség ér bennünket, és nem vagyunk felkészülve a veszteségek elviselésére. Russell Friedmannal szólva „Megtanuljuk, hogyan szerezzünk meg valamit, de azt nem, vajon mit tehetünk, ha elveszítjük?” Az a meglátásom, hogy nem kellő tudatossággal figyelünk arra, hogy az élet tele van veszteséggel, változással, változunk, veszítünk és gyászolunk a születésünk pillanatától. Mivel az élet kisebb veszteségeivel nem nézünk szembe, nem tudatosítjuk, hogy ez milyen érzelmekkel jár, nem gyászoljuk el tudatosan, így a nagy veszteség jobban lesújt és megfélemlít minket, jobban a hatása alá kerülünk, nehezebben tudjuk feldolgozni. Russell Friedman mondja azt is: „A feldolgozatlan múltad meghatározza a jövődet. Mindannyian félünk kimutatni azokat a normális érzelmeket, amiket a veszteségek okoznak, próbálunk uralkodni magunkon mások előtt. Palackba zárjuk érzelmeinket. Nagyon jellemző a társadalmunkra, hogy elfogadottabb a fájdalmat elfedni, mint egyenesen szembenézni vele.”
Az érzelmeinket tudatosítsuk, ne nyomjuk el magunkban, fogalmazzuk meg, adjunk nevet, hogy mi is zajlik bennünk! Ha azt mondjuk, az élet megy tovább és elnyomjuk az érzelmeinket, jelentkezhetnek a pszichoszomatikus tünetek. A feldolgozatlan gyász hatalmas mennyiségű energiát köt le az életünkben, ha a múltunkat nem rendezzük. A sok kicsi, feldolgozatlan veszteség összegyűl, és rájövünk, hogy nem vagyunk boldogok, valami nem úgy alakul az életünkben, ahogyan szerettük volna… Pál Ferenc mondja: „ha tudunk fejlődni a veszteségek viselésében, az az egész életünket döntően átalakítja. Ha szeretnénk boldogabbak lenni, muszáj valamit kezdeni a veszteségekkel – ez az egyik legfontosabb feladatunk és lehetőségünk.”
A gyász természetéből fakadóan fájdalmas, ezt meg kell élnünk, sajnos nem lehet kikerülni, megspórolni az életünkből, csak elfogadni, de nem csupán beletörődve, hanem reménnyel, hittel viselve érdemes a „több élet” érdekében. A gyász megváltoztat minket, egy más élethelyzetbe kerülünk. Fájdalmas próbatételnek éljük meg, viszont a próbatételben Isten nem elvenni akar valamit, hanem adni: önmagát.
Érzelmi válság
A gyász másik vetülete, melyet szintén Friedman fejt ki, hogy „a gyász a szíveket töri össze, nem a fejeket”. Minden próbálkozásunkat, hogy a szívünket a fejünkkel gyógyítsuk, el szoktuk bagatellizálni. Intellektualizáljuk az érzelmi fájdalmainkat, a környezettől is gyakran kapjuk a „Ne szomorkodj!, Légy erős!, Az idő begyógyítja!” mondatokat, holott érzelmileg vagyunk válságban… Ilyenkor együttérzésre van szükségünk, nem moralizálásra. A „Ne sírj!” szerintem a leghelytelenebb vigasztalás, hiszen a sírás nagyon felszabadító, erőt adó, az élet jele. A könnyekben szentség lakozik. A téves hiedelmeink nehezítik sokszor a gyászunkat. Az érzelmeink kifejezésre juttatása nagyon szükséges a gyógyuláshoz.
Félünk a haláltól, nem beszélünk róla. Ha nem fogod megérteni a halált, nem fogod megérteni az életet sem. Az igazi szeretet a halállal sem múlik el.
Az örök élet reménye
A halálról való elképzelésem nem olyan félelmetes, mert az élet természetes rendjéhez tartozik az elmúlás. Gyerekkorom óta jártam temetésekre. Nagy kegyelemnek éltem meg, hogy 14 évesen, a nagymamám haldoklásán ott lehettem. Együtt imádkozott a család, papot hívtunk. Számomra ez az örök életre való reményt sugallta, és ez meghatározta az egész életemet. Az édesapám halálánál is így történt. Végigkíséri az életemet az örök élet reménye, amely maghatározóbb, mint a félelem. A fájdalom és a szomorúság mellett ott van az örök üdvösség örömében való hit, amit Szent Pál mond: reménnyel szomorkodtam, hogy egykor majd találkozunk – „Ne szomorkodjatok úgy, mint akiknek nincs reményük” (Tessz 4,13). Nekem van reményem. Ami erőt adott és a mai napig meghatározó számomra, az a feltámadásban való hit, mert az Úr nem hagy cserben. Amit ő megígért, azt meg is teszi, s ő „azért jött, hogy életünk legyen és bőségben legyen”. Ezek az ígéretek is segítenek: az öröm olaját adom neked a gyász helyett… (Iz 61,3).
„Készen kell állnunk a találkozásra! Gondoltatok már arra, milyen lesz, amikor találkozunk majd Jézussal, amikor majd eljön? Egy hatalmas ölelés lesz, hatalmas nagy öröm!” Ferenc pápa ezen bátorító szavai még inkább biztatóak, reménykeltőek az életemben, a szorongásaimat csökkentik. Ha egy haldokló beteget kísérek, úgy élem meg annak halálát, aki Istennel kapcsolatban van, és Istennel kibékülve megy át, hogy Isten ölelő karjában van, jó helyen és Krisztus megdicsőült az ő életében, eggyel több közbenjáróm van a mennyben. A halállal tulajdonképpen – mondja Őrsy László SJ – Isten egyik kezéből áttesz a másikba.
Mi szükséges a gyászhoz?
A gyászhoz bátorság szükséges: kimozdulni a megszokott környezetből. A bizalom útját választani. Bátorság kell ahhoz, hogy segítséget tudjunk kérni, megfogalmazni saját magunk számára is, mire van szükségünk.
Bátorság szükséges: felszámolni az olyan negatív érzelmi csapdákat, mint az önsajnálat, a bűntudat, a szomorúság. Kihívásokra tudjunk válaszolni. Felvállalni önmagunkat, elfogadók, befogadók legyünk önmagunk és mások irányában. Nézzünk mindig előre, építsünk új, bizalmi kapcsolatokat, ha a régi kapcsolatok nem életadók. A gyászban az a legfontosabb, hogy ne zárkózzunk önmagunkba, ne izoláltan, magányosan gyászoljunk, hanem társakkal.
Ezért jók a támogató csoportok, mert egymás támaszai lehetnek a tagok, együttérzést, figyelmességet, elfogadást, meghallgatást nyernek. Megtapasztalják, hogy nincsenek egyedül, nem csak az ő problémájuk, fájdalmuk a legnagyobb, másoknak is van fájdalmuk. Imádságos légkörben, egységben, a hit útján tudnak haladni − ez is sokat jelent, hogy sorstársakként lehetnek jelen. A magány nagy probléma, s fontos, hogy ezt jól tudják megélni, jó egy bizonyos egyedüllét, de ne magányosan éljék meg.
Jó, ha egy szerető közösség veszi körül a gyászolót, tudja, számíthat valakire. Nincs egyedül. Az Isten-kapcsolat szintén erősíti őket. Nagyon sokat el tudunk rontani, amikor tanácsokat osztogatunk, olyanokat, amelyek nem az érzelmekre hatnak, s emiatt még inkább bezárkózik-izolálódik a gyászoló.
Fontos ebben a helyzetben a megbocsátás. Kibékülni, megbocsátani, önmaguknak, Istennek, a halottnak. Elfogadni, hogy szabad dühösnek lenni, haragudni is. Nem jó illúziókba temetkezni, önmagunk, mások előtt is letagadni a fájdalmat, a hiányosságot, esetleg a megélt haragot – megbocsátok neki (például lehet levelet írni). Jelen lehet bennünk az önvád, a bűntudat, a szégyen. Ez is egy csapda, amely nehezíti a gyászfolyamatot.
Reménnyel a rossz gondolatokat is le lehet győzni, tettre sarkall, energiát ad, kreatívvá tesz, célokat ad. Hitben jár, és az Úrral egységben és kapcsolatban van. Az Úrra is lehet haragudni… Fontos, hogy felszínre jöhessen a negatív érzelem. Így könnyebb az elengedés is a szeretteink felé, az élők és a halottak felé egyaránt. „A madár akkor tud szállni, ha elengedi az ágat” – tartja a mondás. Nekünk is fontos elengedni, amihez ragaszkodunk, például a be nem teljesült elképzeléseinket, sérelmeinket. Az elengedés segítségével helyet engedünk az újnak. Ha nem merünk haragot érezni, ennek a következménye, hogy az elnyomott dolgok depresszióhoz is vezethetnek. Akadályozni fogja a további lelki fejlődésünket is.
Mikor zárunk le egy gyászfolyamatot?
Gyógyulni lehet, Isten segítségével, megtanulni együtt élni vele, amikor már építő gondolataink vannak, amikor már ismét teljes életet tudunk élni, újra tudunk a jelenben lenni szabadon, örömmel, amikor már a kreativitás vezérel, életcélunk van és nyitottan tekintünk a jövő felé. Amikor hálával tudunk visszagondolni, kegyelemként éljük meg a veszteséget. Küzdelmek árán, de győztesnek érezzük magunkat és megajándékozottnak a gondviselés által, ahogy az életünkben cselekedett. Elindulhat egy új életszakasz, élethelyzet, és ebben új életet tudunk kezdeni. Amikor új terveink, álmaink, céljaink vannak. Lényegében minden veszteség egy újratervezés, és ha a gyász folyamatában ezt meg tudjuk élni, felismerjük a lehetőségeket, és nem a reménytelenségben fetrengünk, hanem idővel új perspektívát látunk, valamilyen többlettel kerülünk ki.
