Hetilapunk november elsejei lapszámának Fókusz-oldalát a gyász, elengedés, gyászfeldolgozás témának szenteltük. Az összeállítás részeként, meglepetésünkre, kolleganőnk, Szabó Anikó tollat, avagy billentyűzetet ragadott, hogy személyes élményein át mutassa be a gyászfolyamatot.
Késői gyerek vagyok. Akik nem ismertek közelebbről, többnyire azt hitték, hogy a szüleim valójában a nagyszüleim. Nehéz életük volt és elég korán meghaltak. Édesapámat 18 éves koromban, édesanyámat pedig 34 évesen vesztettem el. Az az időszak, amit édesanyám halálos ágya mellett töltöttem, emlékezetes maradt. Minden, amit akkoriban csináltam, számomra természetes volt. Rám szinte minden dologban a bizonytalanság, határozatlanság volt jellemző, ezúttal egyértelmű volt, mit kell tennem. Ekkor már Kolozsváron éltem, itt dolgoztam, édesanyám, a szülői ház pedig Szatmáron volt. Amikor kiderült, hogy édesanyám súlyos beteg, ő maga döntött úgy, hogy feljön hozzám Kolozsvárra, hogy a lehető legjobb ellátásban részesüljön. Akkor még nem sejtettük, hogy többé már nem fog hazatérni. Kórházi kezelést kapott addig, amíg értelmét látták a kezelésnek. Egy idő után hazaengedték, de közölték velem, hogy ennél többet nem tehetnek. Nemsokára folyamatos felügyeletre szorult. Egy idő után kezdtem érdeklődni, hogy a gondozáshoz szükséges tudást elsajátítsam. Ekkor lepődtem meg, hogy másoknak nem természetes az, amit csináltok. Mindenki készséges volt, de pszichológushoz küldtek, hogy lelkileg bírjam ezt a nehéz időszakot. Ha orvosi tanácsot kértem, akkor klinikákat javasoltak, ahol gondját viselnék, és senkitől nem kaptam választ arra, én hogyan tudom könnyebbé tenni számára a hátralevő időt. Így az ösztöneimre hagyatkoztam. Semmit nem éreztem nehéznek. Természetes volt és szép. Olyan közel került a lelkünk egymáshoz, ahogy én nem is gondoltam, hogy két ember ilyen közel kerülhet. Nagyon nagy fájdalmai voltak, és mégis minden együtt töltött pillanatért hálás volt. A legkisebb gesztusomért is milliónyi hálát rebegett. Leginkább az került előtérbe, mennyire hálás azért, hogy én vagyok. Mint említettem, késői gyerek vagyok. Sőt, igazából nem várt gyerek. Édesanyám nagyon megrémült, amikor megtudta, hogy nem is megfázásról van szó, mint ahogy korábban diagnosztizálta az orvos, hanem én akarok a világra jönni. És lám, most a betegsége idején én vagyok mellette! Én fogom a kezét, én próbálom talpmasszázzsal enyhíteni a fájdalmát, egészséges ételeket főzök neki, kényeztetem, amivel csak tudom, és alternatív megoldásokat keresek a felépüléséhez. Csodálattal néztem rá, hogy semmiért nem panaszkodik. Csak a hála, életöröm és élni akarás jellemezte ezt az időszakot. De bármennyire is akartuk, mindketten láttuk, éreztük, hogy visszafordíthatatlan folyamatban vagyunk benne. Mindemellett a rokonság neheztelése is eljutott hozzánk. Hátat fordítottak nekünk és nehezteltek rám, hogy idős, beteg korára elszakítottam a megszokott környezetéből. Nem látogattak el hozzá. A kolozsvári barátaim, ismerőseim viszont ott voltak. Éreztem, mennyire jó érzéssel, nyugalommal tölti el az, hogy hozzá képest jóval kevesebb ideje élek itt, mégis bármiben szorultam mások segítségére, mindig volt segítség. Nem volt hozzászokva, hogy ilyesmi lehetséges. Neki az volt természetes, hogy magára van utalva, és úgy kell boldogulnia az életben. Én Isten jelenlétét éreztem mindenben. Hiszen egy olyan élethelyzetben voltam, amit nem lehet kivédeni, nem lehet kigondolni, megtervezni, úgymond biztonságos, optimális körülményeket teremteni, mert a legtöbb már nem tőlünk függ. Sokat olvastam neki. Szerette a barátaimat, akik közül többen meglátogatták, nem csak akkor, amikor a szükséges bevásárlást intéztem.
Egyikük javasolta, hogy hívjak hozzá papot, és megadta az elérhetőségét. Előbb megrökönyödtem, mert én ezt úgy fordítottam le, hogy lemondtam róla, papot csak a halálos ágyhoz hívunk. De nem sokkal később mégiscsak ott volt a gondolat a fejemben, és végül rákérdeztem. Meglepetésemre azonnal felragyogott az arca, és egyértelműen kérte, várta. Tényleg szüksége volt erre ahhoz, hogy a lelke megbékéljen. Ezzel már kereknek érezte a földi útját. Mindkettőnk lelkiismerete tiszta volt. Megtettük, amit megtehettünk. A többi már Isten akarata. Ő jobban tudja, mint mi, hogy miért történik ez velünk, miért kell ennek így történnie. Isten jelenléte ebben az időben volt a legerősebb és legváratlanabb. A nehézség idejét széppé és könnyűvé tette. Végig éreztem, nem engedi, hogy leessek, megtart. Támogató kezével irányít, támaszt nyújt, nem vagyok egyedül. És valami itt változott meg bennem. Édesanyám betegágya mellett nem veszteséget, gyászt éltem meg. Hanem azt, hogy a halál hozzátartozik az élethez. A neveltetésünk része kellene legyen, hogy ugyanúgy tudjunk örülni annak is, amikor valakinek a földi életútja véget ér, mint ahogy a születésnek örülünk. Hiszen csak a fizikai léte szűnt meg, de ő azóta is, folyamatosan velem van. A részem.
Szabó Anikó
A teljes összeállítás a Vasárnap november 1-jei számában olvasható Mindenszentek, halottak és gyászolók napja; Legelhanyagoltabb élményünk: a gyász címen.
