A tavaszi karantén idejéről bizonyára többen is emlékeznek még az oldalunkon „futó” 7+1 kérdéssorra. A kérdések egyike a „virtuális húsvét” megünneplésére vonatkozott, s a több tucat választ közül, bennem nagyon megmaradt ez az egy, amit Tóth Borbála piarista nővér írt le: „minden üres… utcák, templomok, gyárak… és még Jézus sírja is, s ez a legfontosabb”. Bori nővér lapunk (Vasárnap hetilap) piarista forrásának szerzője, Magyarországról került a nagykárolyi Celestina Anya Oázisa otthonba.
Nagykanizsáról Nagykárolyba… Mire emlékszik vissza legszívesebben a gyermekkorából?
Nagykanizsán születtem, de a Nagykanizsától 50 km-re fekvő Balatonfenyvesen nőttem fel. Abban az időben édesapám bejárt dolgozni a városba, ezért lett ez a város születésem helye. Szerető szüleim gondos bizalommal egyengették az utunkat, nekem és a testvéremnek. Ők maguk szívbeli kincseiknek hű és nagylelkű gazdáik voltak, a hétköznap apróságai között csakúgy, mint az élet nagy fordulataiban. Ahogyan most visszatekintek azokra az évekre, azt mondhatom, hogy elém és körém élték Isten szeretetteljes teremtésének páratlan mivoltát, hogy milyen csoda az ember. Megtapasztalva az emberi törékenységet is, kitapinthatóvá lett, hogy Isten nagyon szeret bennünket, de nem irányíthatjuk.
Nagykanizsai életem jóval később kezdődött, akkor, amikor a piarista iskolában lehetőséget kaptam, hogy taníthassak. Ez azonban nem jelentette csupán a szakmai tapasztalatok megszerzését, hanem ennél sokkal, de sokkal többet. Emberileg, kereszténységemben és hivatásomban is nagyon sokat kaptam. A piarista szerzetesek, a világi tanártársaim, iskolai munkatársaim, és persze a gyerekek és fiatalok, valamint az ő családjaik sokat tanítottak nekem. Formálódott bennem egy – akkor még homályos – benyomás arról, hogy milyen a teljes élet, s megerősödött bennem az elhatározás, hogy én csak ilyet akarok.
Miért lett magyar tanár? Pedagógusi pályára készült mindig is?
Nagyon szerettem iskolába járni, akkor ezt az élményt elsősorban a tanítóimnak, tanáraimnak, osztálytársaimnak tulajdonítottam. Nem foglalkoztatott komolyabban, hogy ezzel több szándéka is volna a jó Istennek. De a tanítási gyakorlat, s még inkább a nagykanizsai Piarista Iskolában töltött évek mélyreható változást idéztek elő. Olyanformán, ahogy Michelangelo Dávid-szobrával is megesett, ami már benne volt a márvány tömbben, csak ki kellett belőle szabadítani. Nem átalakítottak az ott szerzett tapasztalatok, hanem kitárták a világot, az én belső világomat is, s közben egyre jobban magamra találtam.
Milyen volt az élete, az istenkapcsolata akkor, amikor meghallotta a hívást a szerzetességre?
A Piarista Iskola lelki-szellemi élete, virágzó közössége arra bátorított, hogy érdemes ezen az úton járni. Láttam a piarista atyákat, akik papok, szerzetesek és tanárok, ez volt az a teljes élet, amely vonzani kezdett. De nem tudtam még, hol találom ezt meg a magam számára. Az életem rendben volt, a munkámat szerettem, szeretetteljes közösség tagja voltam. Szép volt az életem, helyes volt, ahogy éltem, de hiányzott belőle a Lényeg. Mint egy ízlésesen berendezett szép szoba, minden a helyén van benne, de nincs benne Élet. Pedig én magam igen tevékeny voltam, délelőtt tanítottam, délután a kollégiumban dolgoztam, sokat készültem, ott voltam szinte valamennyi iskolai rendezvény szervezésénél, s az iskolán kívül is több mindennel foglalkoztam. Aztán egy kedves meghívásnak eleget téve, pedagógiai terepgyakorlatra érkeztem a piarista nővérek közösségébe, megismerni az általuk vezetett gyermekotthon és napközi életét. Azt tapasztaltam, hogy ez az én életem folytatása, de már annál sokkal több.
Mi fogadta, amikor először járt Nagykárolyban?
Ha így teszi fel a kérdést, akkor úgy kezdem a válaszomat, hogy nem mi, hanem ki. Kürti-Bokor Judit nővér fogadott, aki megérkezésemkor a szerzetesi közösséget és a gyermekotthont vezette. Egész szívével, lelkével, Istenbe vetett hittel és bizalommal, szóval és tettel vezette a házat s a benne lakókat, ahogyan most kongregációnk vezetésének tartóoszlopa. Mérhetetlen hálával élem meg, hogy szerzetesi tanulóéveimben mesternőm lett. Tünde nővérrel valódi oázist teremtettek, ahol otthonra, családra, szerető, felnevelő, életre nevelő közösségre talál gyermek, fiatal és felnőtt egyaránt.
Van-e valami közös – és ha igen, mi – Zala és Szatmár megyében – Bori nővér szemével?
Nem származom magas hegyek közül, csak a Dunántúli-dombság lankái veszik körül a szülőföldemet, de a mai napig lenyűgöz az alföld végtelensége, ami itt Szatmárban lett jó ismerősöm. Viszont az itt élő emberek szeretetből fakadó hagyománytisztelete, szülőföldjéhez több szállal kötődő, felvirágoztatásában tevékenyen résztvevő honszeretete ismerős gyökereket érintett meg bennem. A szatmáriak Istenbe vetett mély hite, az egyházi liturgia iránti tisztelete pedig újra és újra megrendít és követésre buzdít.
Bár nem alapított családot, „több gyermeke van”, mint a nagycsaládosoknak… Kik ezek a gyermekek az ön számára számára?
Isten meghívott, hogy a piarista nővérek közösségben kövessem őt. Mint valamennyi szerzetestársamat, arra bátorít, hogy rá figyelve, vele éljem az életem; hogy gyengeségem és gyarlóságom ellenére szeressem teljes szívemből és teljes erőmből, amit ő tökéletes szeretetével viszonoz. Piarista nővérként sajátos módon meghívott az anyaságra, amelyről szent életű alapítónk így beszél: „A rátok bízott gyermekekben lássátok meg Jézus arcát, gondoljatok arra, hogy ezek a teremtmények azzá válnak, amivé teszitek őket! Legyetek számukra, mint igazi anyák, a Szűzanya, Jézus Anyjának példájára” (Boldog Celestina Donati).
Családtípusú gyermekotthonunkban családjukat elveszített vagy veszélyes környezetből kimenekített gyerekekben és fiatalokban szeretnénk elmélyíteni az egymásra való odafigyelés és bizalom, az együttműködés fontosságát és természetességét, a szépre és a jóra való fogékonyságot, megerősíteni bennünk, hogy ők is arra hivatottak, hogy jó szívvel és nagylelkűen szeressenek. Isten szerető gondoskodása kísérte hozzánk őket, az ő akaratából vannak itt, ezért a nevelés gondját is bátran, bizalommal oszthatom meg vele.
A Borbála a rendi, választott neve, vagy megtartotta a keresztségben kapott nevét? Mit jelent (önnek) ez a név?
Szerzetesként nem vesztettem el semmit: a keresztnevemet is használom, és szerzetesi nevet is választottam. Isten Anyjáról nevezett Borbála nővér vagyok. Mária Istenanyasága meghatározó misztérium a számomra. Jelenti az Istennel való közvetlen kapcsolatot, amelyben látszólag Mária az első, Jézus viszonozza az ő szeretetét, de valójában Isten a kezdeményező, ugyanúgy, ahogy a mi életünkben is. Jelképe ő a tiszta és önátadó végtelen emberi szeretetnek, amire mindannyian hivatottak vagyunk. Minden anyaság gazdag forrása és példája. Isten iránti feltétlen bizalom és az ő akaratának elfogadásában jellemzi: „…legyen nekem a te igéd szerint”, akkor is, ha ésszel felfoghatatlannak is tűntek számára a csodálatos szavak. Azon az úton szeretném járni Jézust követő utamat, amelyet Mária anyai szíve mutat nekem.
Hol vannak a (mindennapi) forrásai, ahonnan merítve nemcsak bírni lehet az életet, hanem – ahogyan az aktuális Lelkiségi forrásban írta – a húsvét erejével, örömével létezni – legyen tavasz, nyár, ősz (tél)?
Isten Fiának jelenlétében telnek a napok. Az Oltáriszentségben valóságos jelenléte tölti meg éltető szeretetével és erejével a szíveinket, ő újítja meg szerzetesi hűségünket, teszi kifogyhatatlanná szívünk szeretetét, tölti meg örömével nap mint nap a ránk bízott gyerekek és fiatalok lelkét, sarkallja őket a jobbra és szebbre. Megtartó erőforrásom a mindennapokban a szerzetesi közösségem, szerzetes társaim odaadása, hűsége, nyitottsága, amellyel Jézust keresni és követni vágynak. Ez engem is magával ragad, barátként kísér, és megtart utamon a nehézségek idején.
Mit tart élete legszebb ajándékának?
Van egy kis karácsonyi történet Bruno Ferrero tollából, amelyben a legfiatalabb pásztorok azon versengenek, ki tud még szép ajándékot adni a megszületett Megváltónak. Akinek az ajándéka méltó rá, elviheti az idős pásztorokkal együtt a jászolhoz. Nagyon szeretem ebben a történetben azt, hogy minden szereplő nagyon igyekszik a legszebbet, a legértékesebbet megkeresni, amivel csak rendelkezik, s azt odaadni. A legkisebb pásztorfiúcska azonban sokáig tanácstalan, nincs semmije, ami az övé volna, nem tud készíteni semmit, ami ajándéknak illene. Ám egy hirtelen sugallatnak engedelmeskedve, ő maga lép a többi felajánlott ajándék közé, odaadva magát egészen.
Életem során találkoztam ilyen emberekkel, akik komoly, mély hitű, jellemes, tehetséges, alkotó életet élnek, s nem tétováztak önmagukat is jó szívvel odaajándékozni embertársaiknak. Mesternőm életén át megszeretett és megtapasztalt tanításban, szentéletű alapítónk, Boldog Celestina Donati, az alábbi szavakkal fordul a jó Istenhez: „Kegyelmed gazdagsága végtelen, mert nem egy tárgyat ajándékozol, hanem végtelen magadat. Ez a Szentháromság ajándéka: Atya, a Fiú és a Szentlélek.” Celestina anya Istent mutatja fel példának szerzetestársainak, az Ő mindent odaajándékozó szeretetét. Ez a legszebb ajándék, amit kaptunk, ez a legértékesebb, amit adhatunk, ilyennek ismertem meg a nővértársaimat, erre figyelve készülök az örökfogadalom-tételemre, e szerint szeretnék élni én is.
(Az interjú rövidebb, nyomtatott változata a Vasárnap hetilap 2020. október 25-ei számában jelent meg.)
