EVANGÉLIUM
Abban az időben: Amikor a farizeusok meghallották, hogy Jézus hogyan hallgattatta el a szadduceusokat, köréje gyűltek és egyikük, egy törvénytudó alattomos szándékkal a következő kérdést tette fel neki: „Mester, melyik a legfőbb parancs a törvényben?” Jézus így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel és egész értelmeddel. Ez az első és legfőbb parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. E két parancson nyugszik az egész törvény és a próféták.” (Mt 22,34-40)
Léteznek bölcs mondások, és léteznek nagy mondások. Az elsőt az különbözteti meg a másodiktól, hogy a bölcsesség egy élettapasztalat valóságos lecsapódása, annak alázatos megfogalmazása, a második egy üres mondat, amely meghökkentő, a figyelmet felkelti, esetleg igaznak is tűnhet, de nincs benne bölcsesség, élettapasztalat. Legfőkképpen azt a célt szolgálja, hogy eredetinek látsszék valaki, de hiányzik a mélysége.
Unalomig csépeltük mára az egyik ilyen nagy mondást: Isten ingyenesen szeret mindannyiunkat. Hogy ez pontosabban mit is jelent, nem szoktuk kérdezni. Valószínűleg azt értjük rajta, hogy Isten akkor sem vonja meg szeretetét tőlünk, ha mi bűnösök vagyunk. Ez azonban elég durva leegyszerűsítése a helyzetnek. Isten szeretetének is van rendje. Nem véletlenül adta a tízparancsot. És ez sem csupán annyit jelent, hogy minél inkább betartom a parancsokat, annál jobban szeret Isten, hanem azt, hogy Isten szeretete nem akar tétlen maradni akkor, amikor a rossz útra térnék. Isten nem úgy szeret, hogy a jóra vágyakozna, hanem a beteg gyógyulását akarja, a bűnös megtérését, az eltávolodott ember közeledését, hazatérését. Isten szeretetének is megvan a maga rendje – Szent Ágoston szavaival az ordo amoris. Természetesen sem megvásárolni, sem meghálálni nem tudom Isten szeretetét, de ebben nincs benne az ingyenesség sugallta (vagy megengedte) közömbösség: mindegy, mit teszek, Isten úgyis szeret.
A szeretetnek nem csupán Isten és ember között van meg ez a rendje, hanem ember és ember közt is. Jézus a farizeusoknak adott válaszában a Leviták könyvének 19. fejezetét idézi, amely szerint felebarátainkat ugyanúgy kell szeretnünk, mint saját magunkat. Ebben a törvényben is van egy rend. Egyensúlyban kell álljon önmagam szeretete a felebarátom irányába mutatott szeretettel. Ugyanolyan nehéz együttélni egy olyan emberrel, aki önmagán kívül senkit sem szeret, mint azzal, aki képtelen önmagát szeretni. Az első esetben egy nárcisztikus, beteges önszeretettel van dolgunk, a másodikban egy szintén beteges, állandóan az áldozat szerepében tetszelgő szeretettel.
A nárcisztikus szeretet saját szükségleteit mindig a mások számláján akarja kielégíteni. Csak az ő világa létezik, a másik ember csupán eszköz; a saját megalomán terveiben valahol a másik szerepe csupán annyi, hogy egy kis fogaskerék legyen. Ha pedig nem kapja meg, amit szeretne, nyomást gyakorol, esetleg erőszakhoz folyamodik. Az ilyen ember a felebarát iránti szeretet ellen vét.
Az áldozat szerepét magára vállaló ember saját szükségleteit hagyja figyelmen kívül. Talán elismerést, talán több értékelést vár a társaitól, be akar „vágódni” a feletteseinél, harmóniát akar a családban, ezért inkább lemond saját „életéről”, saját érdekeiről. Ebben az esetben önmaga szeretete szenved csorbát.
Természetesen föltevődik a kérdés, hogy ha önmagunkat is, másokat is egyformán kell szeretnünk, lehetséges lesz-e megtalálni az egyensúlyt. Vajon önmagunk szeretetével nem csorbítjuk a másik érdekeit, vagy fordítva: vajon mások szeretetével nem szűkülnek-e be a saját lehetőségeink? Ez tényleg így lenne, ha az emberek közti viszony olyan lenne, mint a sütemény, amelyet el kell osztani. Az embereknek szükségük van egymásra. Szükségük van arra, hogy saját szükségleteik kielégítése a másik ember számára is értelemmel telt lehetőségeket teremtsen. Az öröm nagyobb, ha együtt örvendenek az emberek, és a szenvedés csupán fele akkora, ha van kivel megosztani.
László István székelyszenttamási plébános
Megjelent a Vasárnap 2020/ 43. számában.
