Maszk alatt is – a Szentlélekre – nyitott szívvel választotta meg a Szociális Testvérek Társasága Romániai Kerülete új vezetőségét, augusztus 27-én, Szent Mónika napján. Homa Ildikó személyében a kerületnek új elöljárója lett, akinek megbízatása négy évre szól, beiktatását augusztus 28-án tartották. A társaságban való elköteleződéséről, küldetésről, terveiről kérdeztem ennek az új – nem könnyű – életszakasznak kezdetén.
Mit jelent számodra ma a „szociális testvér” szókapcsolat?
30 évvel ezelőtt, amikor legelőször találkoztam a szociális testvér megnevezéssel, értetlenül álltam én is előtte. Egy fiatal lánynak, aki „nővérségről” álmodik, kicsit idegenként hatott. Aztán, ahogy megismertem a hús-vér személyeket, és egyre inkább kezdtem felfogni a szociális testvéri karizma lényegét, majd csodálni annak nagyszerűségét, egyszeriben megszépült számomra ez a szókapcsolat. Emlékszem, hogy közösségkeresési próbálkozásaim egyik alkalmán elmentem ismerkedni egy szerzetesi közösségbe, és ott megmutatták az „alapító anya” képét. Akkor döbbentem rá, hogy én valójában nem szeretnék egy másik anya „leánya” lenni, inkább sokakkal együtt partnerségben, Krisztus barátainak csapatában szeretnék tanítvány, kolléga, testvér lenni. Úgy éreztem, hogy nem kell már többet keresnem, és a kislányos illúziómat, a novellákból szerezett romantikus elképzeléseket el kell engednem. Megsejtettem, hogy a jó Isten valami különlegeset készít nekem, ha elengedem a kliséket és sztereotípiákat. Ahogy a keresztségben kapunk egy nevet, és az a feladatunk, hogy kibontsuk a jelentését, hogy megláthassuk, mire hív minket Isten az egyediségünkön keresztül, úgy a lelki identitásunkat is meg kell találnunk. A szociális testvér név felvállalásával kaptam egy identitást, amelyet szeretnék egyre inkább megérteni és megmutatni másoknak is. A nevünk hordozza az identitásunkat, a lelkiségünket. Testvérek vagyunk, nem nővérek, vagyis nem vagyunk idősebbek, sem rangidősek. Szociálisak vagyunk, vagyis igyekszünk jelen lenni a társadalom minden szegmensében szakmaisággal átitatott lelkiséggel, igyekszünk nemcsak enyhíteni a szenvedést, de orvosolni a szenvedés okát, mondhatnánk: „metaszinten” próbálunk működni.
Annak idején mi volt az, ami leginkább vonzott a társaság felé?
Boldog Salkaházi Sára élete vonzott, aki azonban akkor még nem volt boldoggá nyilvánítva. És persze azok a hús-vér testvérek, akiket akkor megismertem (Berkecz Franciska, Sztrilich Ágnes és még sokan másokat Magyarországon). De azért jutottam el hozzájuk, mert olyan közösséget kerestem, ahol az istenkeresést a világ sűrűjében és nem elzárva végzik, amely egyszerre ősi és modern. Az ismerkedők számára nyitott alkalmakat a budapesti Krisztus Király kis kápolnában tartották a testvérek a kilencvenes évek elején. A mai napig a fülemben cseng az az énekelt zsolozsma, amit akkor ott hallottam. Behunytam a szememet, és mintha egy ősi kolostorban lettem volna, kinyitottam, és nem láttam mást, csak úgymond „szokványos” nőket, semmi feltűnő nem volt rajtuk, vagy mégis: egy kerek Szentlélek érem és egy IHS monogramos jegygyűrű. Azt éreztem, ez a minimalista mélység vonz engem. És ez a vonzás nem szűnt meg. Harminc éve ismertem meg a szociális testvéri karizmát, és még mindig ismerkedem vele. Ez egy olyan kaland, amit nem lehet megunni. Slachta Margit személye egyszerre szimpatikus és felháborító, fiatalabb koromban az ő személye nem volt annyira vonzó számomra, de most egyre inkább kezdem megérteni. Amikor öt évvel ezelőtt részt vettem Budapesten az általános káptalanon, elmentünk egy látogatásra a Parlamentbe, és ott a múzeum részben láttam egy másfél perces videót a húszas évekből, amely az akkori pártok vezetőinek szavazásra menetelét örökítette meg. Többször is megnéztem, és mintegy a retinámra égett. A videón Margit testvér gyalog érkezik, egy virágmintás kendővel van hátrakötve a haja. Most is látom a mozgását, és ilyen szavak jutnak eszembe: természetesség és természetfelettiség, egyszerűség és határozottság, a jelenben való elragadottság. Valami ilyet sejtettem meg fiatal jelentkezőként is a társaságunkban.
Hogyan látod, érzed most a küldetéseteket – elsősorban itthon?
Szociális testvérnek lenni nem egy mainstream dolog, hiszen kevesen vagyunk, nem tartozunk a hagyományos nagy rendek közé, a mi lelkiségünket nem szokták prédikációkban idézni, nincs egy klasszikus nővéri megnevezésünk és megjelenésünk, és még egy becsületes korunk sincs, hiszen csak három év múlva leszünk 100 évesek. Egy olyan egyházmegyében, ahol a szociális testvéreknek dicső múltjuk volt, nagy kihívás ebben az új történeti időben a múltat elengedni, de megtartani az elszántságot és új jövőt építeni, azzal a tudattal, hogy ez is majd múlttá válik, de reményeinkben még ez is lehet majd dicső. Társaságunk küldetését a Margit testvéri metaforában tudom leginkább megragadni: a puszták rejtekéből kivonulunk, hogy az élet centrumában szolgáljuk a több életet. Bár a nyelvezet idegennek tűnhet, de idézem Slachta Margitot, aki 1928-ban, a közösség megalapításának ötödik évében így határozza meg a társaságot: „a Szociális Testvérek Társasága olyan Krisztus-katonákat (akar) nevelni, kik a szó erejével, a szervezkedés gépezeteivel, polgárjogaik gyakorlásával, tehát szellemi fegyverekkel, megelőző tevékenységben, törvényhozói működésben, tömegeket felölelve, jövő generációkra kihatóan állnak őrt hivatásból az Egyház érdekei, a család, nő és gyermek javai mellett, vagy harcolnak értük, ha kell.”
A szociális testvérek küldetését itt Erdélyben röviden így fogalmaznám meg, a fentiek alapján: a szó erejével szolgálni. Minden testvér ezt teszi – tanító, tisztánlátást szolgáló, árral szembemenő, bátorító, vigasztaló, gyógyító, kegyelmet esdő szavakkal szolgál. A szociális testvérek itt Erdélyben mindig is meghatározó alakjai voltak a katolikus szellemiségnek. A szakmaiság és a lelkiség összekapcsolása a lélekmentésben mindig jellemezni fogja a testvérek munkáját.
Mennyire ért meglepetésszerűen ez a választás, mi volt az első (belső) reakciód?
A választó kerületi gyűlésre kilenc hónapon át készültünk, a választás egy átimádkozott folyamat vége volt. A járvány miatt online találkozóink voltak, és ez lehetőséget adott, hogy sok mindent megbeszéljünk, hogy megosszuk őszintén és szabadon meglátásainkat. Az erdélyi kerületben tizenheten vagyunk, nem sok, azt is lehet mondani, hogy nem sok a kombinációs lehetőség, ha csak matematikában gondolkodnánk. De mi a Szentlélekben gondolkodunk, és az egész kerületi gyűlésünk ebben a nem kiszámítható bizonytalanságban történt. Az egyetlen bizonyosság a jó Isten jelenléte volt, aki mindig velünk volt, minden körülményben. A Szentlélek teljesen érzékelhető módon összekötötte a közösségünket, hiszen a járványhelyzet miatt egy adott ponton négy helyről jelentkeztünk be online platformunkra: szabad térről, önkéntes elkülönülésből, karanténból és kórházi ágyból. Istennek semmi sem lehetetlen! Egy felelős, választásra való felkészülés azt jelenti, hogy átimádkozom azt is, hogy mit fogok válaszolni, ha Isten a testvéreken keresztül meghív a vezetői szolgálatra, és nem ott fogok valamit kapásból eldönteni. Megválasztásom viszont meglepetésként ért, még akkor is, ha próbáltam nyitott lenni. A választási folyamat nálunk felér egy önismereti kurzussal, hiszen a kifejezett választások előtt van egy nominálási folyamat is, amiben a testvérek őszintén visszajeleznek neked: ajándékaidról, de hiányosságaidról is. Az első reakcióm az volt, hogy „Istenem, én ebbe bele fogok halni,” a második az, hogy „meg kell térnem”, a harmadik pedig az, hogy „Testvérek, segítsetek, ez egyedül nem fog menni”.
Nálunk az a hagyomány, hogy az általános elöljáró iktatja be az új kerületi elöljárót. Ma is megrendülve szemlélem a gyertyát, amellyel Pataki Ágnes testvér beiktatott, és folyamatosan visszhangzanak bennem kérdései: készen vagyok-e a lelki kormányzásra, a testvérek szolgálatára, az egység építésére és a tanácsommal való kollegiális együttműködésre. Akkor és ott ezt feleltem: Isten segítségével kész vagyok. Ebből merítek bátorságot, és abból, hogy én szeretek csapatban játszani.
Melyek a legkikristályosodottabb – rövid és hosszú távú – terveid elöljáróként?
Minden második évben kerületi gyűlést tartunk, amelynek keretében megvizsgáljuk, miképpen tudjuk valóra váltani itt és most a káptalani irányelveinket, hiszen mi, az egész világon élő szociális testvérek egy nagy közösséget alkotunk, és együtt keressük azt az utat, amelyen keresztül kibontakoztathatjuk saját lelki identitásunkat és küldetésünket. Az elöljárónak és tanácsának feladata, hogy a kerületi gyűlésen megfogalmazott irányelveket gyakorlatba ültesse. A cél megvan, a megvalósulás kreatív módját kell megérezni.
A rövid távú cél mostani irányelveinknek a gyakorlatba ültetése. Ezek közül az egyik pont, segíteni a hivatás nélküli embernek rálelnie a hivatására, egy másik pont pedig a nekünk adott karizma felkínálása ez egyháznak, társadalomnak. Ehhez persze ismerniük kell jobban minket. Gyakran elveszünk a saját nyelvezetünkben és fogalmainkban, szeretnénk figyelni erre az elkövetkező időben, hogy „láthatóvá és érthetővé” tegyük magunkat mások számára online és offline is.
Folyamatosan keressük, hogy itt és most, a helyi egyházban és társadalomban mi a feladatunk, és ehhez útravalóként kaptunk egy gondolatot a leköszönő elöljárótól: Szent Ferencként öleljük át az (leprás) egyházat, és induljunk el felépíteni, újraépíteni, megtisztítani Isten házát, élve sajátosan prófétai karizmánkkal.
A remény hordozóiként jelen szeretnénk lenni mindenki számára, aki ebben a bizonytalan időszakban kapaszkodót keres, és szeretettel hívjuk, hogy építse velünk együtt Isten (egy)házát!
[…] teljes interjú ITT […]