Tizenegy év börtön után kilenc hónapot fél lábon is kibírok – gondolta Bartha Zsolt, amikor a Bonus Pastor Alapítvány magyarózdi terápiás otthonába „tanácsolták”. Megérkezéskor azonban „gyanúsnak” tűnt számára az a szeretet, amivel ott fogadták. Egy hónap után „meg is szökött”, és még háromszor kellett visszatérnie ahhoz, hogy végül „megtörjön (benne) a jég”… Hálás vagyok a terápiás otthon egykori bentlakójának – jelenlegi munkatársának –, hogy (engem, minket is) „beengedett” saját történetébe.
Hogyan és mikor kerültél Magyarózdra?
2010-ben, miután szabadultam a börtönből, nem igazán volt lehetőségem munkát kapni, s ha kaptam is, a múltam miatt az emberek előítélettel voltak irántam, és nem bíztak meg bennem. Ha meghallották, hol voltam és mit csináltam, visszahőköltek. Egy lelkésznővel, az akkori zsoboki tiszteletes asszonnyal, Molnár Irmával és a férjével, Molnár Jánossal kerültem összeköttetésbe, és ők adtak egy esélyt, hogy karbantartóként dolgozzam egy idősek otthonában. Megszerettek, megszerették a munkámat, amit eléggé alaposan és lelkiismeretesen végeztem, hisz az élet sok mindenre megtanított – amolyan ezermester típusú ember vagyok, igaz, a bátorságom is néha túlhaladja a vakmerőséget, nem irtózom semmiféle munkától. Ilyen a hozzáállásom. Ők pedig alkalmaztak. Elég nehéz volt nekem közösségben lenni, visszahúzódó voltam, tudatosan tettem ezt. Természetemből adódóan amúgy nem vagyok egy zárkózott, antiszociális ember, viszont állandóan bennem volt a félelem: mi lesz, ha kitudódik, hol voltam, mit tettem. Ez a félelem nagyon nagy volt bennem, szorongtam. Nem akartam és nem is mertem bevállalni azt, hogy tulajdonképpen kicsoda vagyok.
Ott egy bonyolult kapcsolatba is belemásztam, az egyedüli kiutat ebből a helyzetből pedig az alkohol jelentette számomra. Amikor ittam, ezek a félelmek, a szorongás eltűntek. Eléggé komollyá vált az italozásom, és emiatt a munkám nagy részét hanyagolni kezdtem, ami nem maradt nyom nélkül. A tiszteletes asszony többször leült velem beszélgetni, persze én nem tudtam vele őszinte lenni, azt mondtam, amit ő szeretett volna hallani, és nem mertem felvállalni, tagadtam azt, hogy tulajdonképpen miben vagyok. Több figyelmeztetés után is folytatódott az italozásom, olyannyira, hogy egy nap behívott az irodába, és döntés elé állított: vagy a munkahely, vagy Magyarózd. Elmagyarázta nekem, hogy Ózdon van egy drogterápiás központ, ahol függő emberekkel foglalkoznak – alkohol, drog, szerencsejáték stb. –, és azt mondta, vállaljak be ott kilenc hónapot, majd amikor befejezem a terápiát, szívesen visszafogadnak, és megy tovább az élet. A beszélgetés alatt az motoszkált bennem, hogy tizenegy év börtön után kilenc hónapot fél lábon kibírok. Így kerültem 2014-ben Magyarózdra.
Mi fogadott Ózdon?
Teljesen másképp képzeltem el. Azt gondoltam, szanatóriumféleség ez a rehab, ahol bizonyára vannak asszisztensek, bezárt ajtók, rácsok stb., olyan intézménynek képzeltem, ahol nagyon problémás embereket próbálnak kordában tartani. Erre voltam felkészülve. Elszántan indultam, lesz, ami lesz, a börtönnél nem lehet rosszabb. Amikor odaértem, semmi sem mutatkozott abból, amit azelőtt elképzeltem. Az ottani bentlakók Isten hozott-tal fogadtak. Én elég cinikusan azzal válaszoltam, hogy engem nem Isten hozott, hanem a busz. Nagyon meglepett az ottani fogadtatás. Furcsa volt minden, furcsa volt az, hogy mekkora szeretettel közeledtek felém a munkatársak, de maguk a bentlakók is. Számomra ez a szeretet gyanús volt, mert igazából én nem ezt tapasztaltam az életben. Tizenkilenc éves koromban kerültem börtönbe, ott olyan törvények uralkodnak, amik rosszabbak a dzsungel törvényeinél: ott vagy élsz, vagy halsz, vagy kiállsz magadért, vagy egész ottléted alatt a vécéket pucolod, vagy férfiként „nőnek állsz”. Mivel sem jó, sem okos, sem pénzes nem vagyok, én soha nem tapasztaltam meg azelőtt azt, hogy valaki szeressen. Gyanús volt tehát ez a fogadtatás, gondoltam, ez itt Ózdon valami szekta lehet. Kezdtem is érdeklődni az akkori csoporttársaimtól, hogy vajon itt nem tűnik el senki valami „csoda” folytán, hisz a börtönben voltak olyan tapasztalataim, hogy egyik napról a másikra eltűnt egy-két ember, és soha nem tudtunk meg róluk semmit…
Szóval engem zavart a közeledésük, mert egyszerűen nem tudtam elfogadni a figyelmet. Olyan érzés is volt bennem, hogy nem vagyok méltó erre a szeretetre. Azóta jó néhány év eltelt, és sokat foglalkoztam magammal, az önismerettel, sok érdekes könyvet is olvastam, hogy megértsem, miért működik úgy az ember, ahogy működik. Most már tudom, szinte „normális” volt az, hogy engem zavart az a szeretet, mivel nem tapasztaltam, nem éltem át azelőtt, így nem tudtam azonosulni vele.
Hát nem kilenc hónapot ültem, mert egy hónapot sem bírtam ki.
Egy hónapig sem bírtad ezt a „légkört”?
Nekem tényleg nagyon nehéz volt. Emlékszem az első visszajelző körömre – a drogterápiás otthonban a csoportterápiának hatalmas ereje van, ami azt jelenti, hogy 10-15 ember több hónapon át együtt van, csiszolódnak, visszajeleznek egymásnak, ennek persze megvan a „speciális” módja is. Volt nekem is egy visszajelző köröm, amikor a széket behúztam középre, s tizenöt ember visszajelzését hallgattam. Egyszerűen összetörtem, mert nehéz volt fogadni a negatív visszajelzéseket, mint például azt, hogy nem megfelelő a hangnemem, lekezelő vagyok a csoporttársaimmal, nem tudom tisztelni őket, nem tudok együttérezni velük. Egyszerűen nem tudtam elfogadni. Évtizedek során kiépítettem magamnak egy olyan image-t, hogy én kemény fiú vagyok, persze ez egy hamis énkép volt, és nagyon nehéz volt ezt lerombolva megmutatni magam. Hosszú idő telt el addig, amíg újra be tudtam vállalni magam, ez nem megy egyik napról a másikra. És én akkor nem tudtam elfogadni ezeket a visszajelzéseket. A munkatársak mondták, ha tizenöt ember mondja ezt, akkor ez olyan üzenet, amin el kell gondolkodni. De én menekültem, jól bejáratott volt ennek a mechanizmusa bennem.
Otthagytad a rehabot, és…?
Visszamentem Zsobokra, otthagytam a terápiát, és már aznap ittam, ahogy hazaértem. Nem mentem sem az idősek otthona felé, sem a tiszteletes asszonyhoz, hanem alkalmi munkákat vállaltam, majd kimentem Ausztriába, mezőgazdaságban dolgoztam, ott is italoztam. Ismét nagyon mélyre süllyedtem, nagyon sokat ittam, nem vigyáztam magamra, nem tudtam enni sem.
Az Ózdon történt események nem voltak azonban hiábavalók, hisz most, amikor munkatársként a drogterápiás otthonban látom ezt az ellenállást valaki részéről, saját magam látom benne, és tudom azt, hogy ez a küszködés nem hiábavaló, akkor sem, ha néha úgy tűnik, falra hányt borsó. A Szentlélek érdekes módon munkálkodik. Másodjára én döntöttem el, hogy visszamegyek a rehabra. Az fogalmazódott meg bennem, hogy ha nem is történik valami nagy dolog velem, legalább egy-két hónap alatt megerősödöm, hisz nagyon le voltam gyengülve. Próbáltam ezúttal bekapcsolódni, betartani a szabályokat, vállalni a felelősségeimet, de még mindig nem tudtam őszinte lenni.
Egy volt bankigazgató, aki szerencsejáték-függőként bentlakó volt, egy reggeli megosztáson őszintén elmondta nekünk, hogy a felesége elhagyta, de nem is az eljátszott pénz miatt, hanem mert ő impotens lett. Ott, a székben ülve úgy éreztem, elájulok, és az fogalmazódott meg bennem, hogy ez az ember nem normális, hogy lehet ilyen dolgokat elmondani?! Ez egy olyan titok, amivel életed végéig együtt élsz. A második terápiám alkalmával sem értettem meg a dolog lényegét. Az fogalmazódott meg bennem, hogy én soha nem fogok tudni őszinte lenni, ahhoz erő kell, ami nekem nem volt. Még zárkózottabb lettem, és nem tudtam beszélni az életutamról, pedig az kötelező annak, aki szembe akar nézni önmagával. Elgondolkodtam, hogy tudjak beszélni mindarról, amiket elkövettem: lopás, csalás, emberölés, a sok hülyeség, amit aztán a börtönben követtem el. Úgy éreztem, én erről soha nem fogok tudni beszélni. Két hónap után kimenőre mentem, nekifogtam inni, és nem mentem vissza többet, a ruháimat is otthagytam. A mostani munkatársaim hívtak telefonon, hogy mi a helyzet, nem szép tőlem, hogy leléptem. Fájt nekem és kudarcélmény volt, hogy soha semmit nem csináltam jól, ráadásul most ezt is egy negatív trófeának vettem, hisz ezek az emberek nyitottak voltak felém, szerettek, és én őket is eltávolítottam magam mellől. Ismét folytattam az italozást, mert amikor ittam, jól éreztem magam.
Mi volt az „utolsó csepp” a pohárban?
Harmadjára is visszamentem Ózdra. Nemcsak fizikailag éreztem már magam betegnek, hanem lelkileg is. És harmadjára úgy mentem, hogy most őszinte leszek. Sikerült is bizonyos helyzetekben őszintének lenni, viszont egy kimenő alkalmával ismét nekifogtam inni, és szégyelltem visszamenni, mivel harmadjára is esélyt adtak és én ezt is elbaltáztam. Egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne igyam. Másodjára maradtak ott a ruháim, már több ruhám volt Ózdon, mint otthon. Ezúttal még durvábban kezdtem inni, mert nagyon magam alatt voltam. Öngyilkossági kísérletem is volt, azt éreztem, belőlem úgysem lesz ember. Persze a társadalom is rásegít erre – nem akarok senkit hibáztatni, de akkor nagyon fájt az, amikor azt hallottam, kutyából nem lesz szalonna. A szüleim fiatalon az alkohol miatt haltak meg. Olyan hangokat is hallottam, hogy olyan vagy, mint apád – minden arra mutatott, hogy vessek véget az életemnek.
A Szentlélek munkáját ismét kiemelem, mert egyik reggel hihetetlenül rosszul voltam, elsötétedett minden körülöttem, ez 2017-ben volt, soha nem fogom elfelejteni, ennyi volt a fejemben: élet vagy halál. Italozás közben mérlegelni kezdtem: vagy tényleg véget vetek most az életemnek, vagy élni fogok! Eszembe jutott Ózd, és felhívtam a házvezetőnőt, Adorján Évát. Elmondtam őszintén, hogy azon gondolkodom, eldobom az életemet, de valami mégsem enged. Nyitott karokkal fogadtak, negyedszerre is…
Negyedik megérkezésedkor mi történt?
Emberileg beleadtam mindent. Akkora volt már a tét a szakadék szélén állva, hogy nem számított többé, mit mondok magamról: automatikusan mindent bevállaltam, amit be kellett. A fejlődésben azonban valami mégis akadályozott. Fizikailag, lelkileg valamilyen szinten helyrejöttem, már tudtam mosolyogni is, együttérző lenni, mégsem úgy fejlődtem, ahogy szerettem volna. Elmondtam a mentoromnak (minden bentlakónak van egy mentora), hogy erőlködök, próbálok kedves lenni a bentlakókkal, de csak felületesen van így, mert belül teljesen másképp érzem. Ő egy olyan „feladat” elé állított, ami megváltoztatta az életemet: adott egy papírt és egy ceruzát, s azt mondta, írjak három dolgot, amit másképp csinálok, mint a harmadik terápiám alkalmával. Egyetlenegy dolgot sem tudtam leírni, nemhogy hármat! Annyira rosszul esett, hogy nem tudtam válaszolni a kérdésre. Azt mondtam: ennyi, emberileg mindent megpróbáltam, tényleg csak az akasztófa gyógyít meg engem! „Zsolt, neked egyedüli esélyed Jézus Krisztus keresztje”, ezt azelőtt is sokszor hallottam Maritól, a mentoromtól, de ez úgy hangzott nekem, mintha azt mondta volna, rajtam csak a tank segít, s ahogy a tank alá nem másztam volna be, így nem mentem Jézus keresztjéhez sem, mert nem hittem benne. Annyira össze voltam törve, és valami mégis az élet felé taszított! Azt mondtam magamban, megpróbálom. Azelőtt is próbáltam imádkozni, olvastam a Szentírást, de semmi nem mozdított ki abból az állapotból, amiben voltam. Megkérdeztem Maritól, ő hogy imádkozik. Elmagyarázta, hogy nincsen mágikus formula, „egyszerűen fordulj Jézushoz, mond el neki, mi az, amivel szembesülsz, és kérd, vegye át tőled, mert te nem tudod kibogozni”. A szobám csendjében „összefogtam” a kezem, és azt hiszem, az volt életem első őszinte imája, amikor kiöntöttem a lelkem az Úr előtt. Nem estem le a lóról, mint Pál apostol, és nem jelent meg előttem az Úr, ahogy a megtérést azelőtt elképzeltem. A megtérésem eléggé hosszú folyamat volt.
Az első változás az volt, hogy kezdtem megérteni és elfogadni magam. Mert azelőtt nehezemre esett csendben lenni egyedül, tükörben nézni, meg voltam „csömörölve” magamtól, a tetteimtől. Ez a nagy változás elég volt ahhoz, hogy folytassam az imáimat, az Istennel való kapcsolatomat, és eljutottam odáig, hogy azt tudtam mondani, „Uram, átadom az életemet, légy szíves »menedzseld«, mert nekem nem megy”. 2017 óta nem telt el olyan sok idő, de látom az Úr gondoskodását az életemben, fantasztikus dolgok történtek velem, a körülöttem lévőkkel. Sikerült rendezni a kapcsolataimat. Engem az Úr szabadított ki az alkohol függőségből. Az ismerőseim, volt csoporttársaim arról számolnak be, milyen nehéz megszabadulni a sóvárgástól. A terápia alatt tanultuk és tanítjuk, milyen eszközök vannak arra az esetre, ha valaki szembesül a sóvárgással. Nálam egyszer sem jelentkezett ez, és ezt az Úr kegyelmének köszönhetem. Az Istennel való kapcsolatomat nem tudom megfogalmazni, de úgy gondolom, nem is kell. A legszebb és a leghitelesebb tanúságtétel az, ahogyan megéli az ember a mindennapjait. Az is megfogalmazódott bennem – amiről sokáig azt hittem, én találtam ki, mert addig nem hallottam erről –, hogy kinek amennyi titka van, annyira beteg. Ahogy kezdtem kimondani a titkaimat, egyre szabadabb lettem. Most úgy próbálok élni, hogy átlátható legyen az életem azok számára, akik bele akarnak nézni.
A legszebb éveidet töltötted börtönben… Ezen hogyan tudtál „túllépni”?
Az alkohol felé vitt engem az is, hogy nagyon szép éveket herdáltam el, hisz 19 éves voltam, amikor letartóztattak, és 30 éves koromban szabadultam. Amikor hazamentem a szülővárosomba, Maroshévízre, nagyon nehéz volt megélni, hogy láttam, az ismerőseimnek már családjuk van, gyerekek szaladgálnak körülöttük. Sokáig nem is a tettemet bántam, nem volt bennem lelkiismeret-furdalás, hanem azt a sok börtönben töltött évet.
Hogy most hogy tekintek vissza arra az időre? Most már teljes szabadsággal fogadom el azokat az éveket, amelyeket megérdemelten és jogosan leültem, sőt megérdemeltem volna azt is, hogy sokkal nehezebb is legyen, mint amilyen volt. Én most úgy tekintek az életemre, hogy ahhoz, hogy az legyek, aki vagyok, ezek meg kellett történjenek. Nem azt mondom ezzel, hogy Isten vezetett ebbe, de – megtapasztalva a Szentírás szavait – minden a javamra vált. Azok az évek, amelyek úgy tűntek, hogy elvesztettek voltak, tulajdonképpen sok mindenben a javamra váltak.
Hogy éled meg azt, hogy most munkatárs vagy Ózdon?
A terápiám befejezése után javasolták, hogy egy évet dolgozzak önkéntesként. Nagyon sokat mérlegeltem, imádkoztam, az Úr kezébe tettem, hogy tőle jöjjön a döntés. Minden arra vezetett, hogy vállaljam el. Elmondhatom, elég nagy tapasztalatot szereztem ez idő alatt. Az elején nagyon nehéz volt egykori bentlakóként úgy lenni jelen a jelenlegi bentlakók között, mint munkatárs (még akkor is ha önkéntes), ugyanakkor nagyon nehéz volt szembenézni munkatársként a munkatársakkal. De erről is beszélgettünk, és úgy érzem, ez az egy év önkéntesség nagyon sokat segített. Most teljesen „egyenrangúnak” érzem magam velük, és azok is vagyunk – most már nem nehéz.
Nem úgy tekintek erre, mint munkahelyre, hanem úgy, hogy az Úr helyezett ebbe a szolgálatba. Ami nagyon fontos számomra, és amit pusztán emberileg nem tudnék beletenni az ottani munkába, az a szeretet, a türelem, az együttérzés. Ezeket mind-mind az Úrtól kérem, mert nagyon nehéz függőkkel dolgozni – elég, ha csak az én esetemet nézzük. A legfontosabb az Úrral való kapcsolatom, mert ha az működik, akkor jelen tudok lenni a mindennapi életben. Mindent megosztok vele, mert vannak nagyon nehéz napjaim, amikor kísért a gonosz, amikor nagyon magam alatt vagyok, de ezeket az időket is az Úrral küzdöm meg.
Az Úr akaratát kérem az életemre, és azt, hogy adjon hozzá erőt is, mert bevallom, nem mindig tetszik nekem az ő akarata. Talán ez a legfontosabb a munkahelyemen is, a szolgálatomban is, a személyes életemben is, hogy az Úr akarata legyen meg, és hogy semmi ne legyen ennél fontosabb. Richard Wurmbrand, egy román származású lelkipásztor volt, aki Ceauşescu idejében nagyon megszenvedett a hite miatt (szinte az összes könyvét elolvastam), hat év börtön után szabadult Jilavaból (én is voltam Jilavan, igaz, hogy a rendszerváltás után, de nagyon tudtam azonosulni a szavaival), szabadulásakor letérdepelve valahogy így imádkozott: Uram, ne add, hogy valaminek is jobban örüljek, mint a te kegyelmednek, ne add, hogy valaminek jobban örüljek, mint Jézus keresztáldozatának, amit értem, a szabadulásomért vállalt. Most is kiráz a hideg, ha erre a jelenetre gondolok, és valahogy így kérem én is az Úrtól, amikor valami nagy öröm vagy számomra nagy siker előtt állok.
Kíváncsi vagyok, mik azok a vágyaid, amiket gyermekkorod óta dédelgetsz, és most újra szárnyra kaptak?
Gyerekként egyik vágyam az volt, hogy másabb leszek, mint apám vagy anyám, és én nem fogok inni. Persze, nem így történt, de valahogy az Úr kegyelméből végül elértem ezt, hogy ne fogyasszak alkoholt. Az volt az álmom, hogy én teljesen más apa leszek, mint amilyen nekem volt – vagyis mint amilyen tulajdonképpen nem volt, mert édesapám nem nevelt. A terápiám ideje alatt és a mai napig is mindig tanulok valamit. Megtanultam felelősnek lenni, és talán a családomban felelősebb leszek. Nem úgy szeretném nevelni a gyerekemet, gyerekeimet – ha lesznek –, ahogy engem neveltek: ha rosszat tettem, jól elvertek, ha jót, akkor meg jól megdicsértek. Ezen az úton vagyok, hogy családot alapítsak, van egy ügyes párom, akit el szeretnék venni feleségül, ha az Úrnak kedves, és ha megajándékoz gyermekekkel, én másképp szeretnék jelen lenni majd az életükben, mint ahogy az én szüleim voltak az én életemben. Nagyon haragudtam édesanyámra és édesapámra, átkoztam őket haláluk után is. Amióta foglalkozom önmagammal, bocsánatot kértem tőlük is az Úr előtt, mert teljesen megértem, hogy nem tudtak volna másképp tenni, ha akarták volna sem. Ők nem részesültek terápiában. Ezek azok a vágyaim, amik már akkor megfogalmazódtak bennem, amikor gyerekként a nővéremmel a lépcsőházban bújtunk meg, mert odabent ütötték-verték egymást…
Mi lenne az üzeneted mindazoknak, akik valamilyen változást, áttörést szeretnének az életükben – kortól függetlenül?
Nagyon nehéz az, hogy valaki változtasson az életén. Igazából önmagunkon kell változtatni, máson nem lehet. Ha azonban önmagunkon változtatunk, sok minden megváltozik. Nagyon nehéz meglépni ezt. És én úgy gondolom, ha az Úr nem tör össze valakit – azért, hogy tudjon lemondani a büszkeségéről és az egójáról –, ott igazán nagy változások nem lesznek. Egyedüli remény az Úr, hozzá kiáltani és átadni neki az életünket. Amit emberileg tenni lehet, és nem kis lépés, az hogy foglalkozzunk önmagunkkal, de nem egyedül, hanem segítséggel. Óvakodom a tanácsoktól, csak azt tudom elmondani, amit én tettem: nagyon sokat próbáltam emberileg megváltozni, a viselkedésemen változtatni, de kudarcélmény volt. Egyedüli fontos és hasznos lépés az életemben az volt, amikor összetettem a kezemet és az Úrhoz kiáltottam teljesen „meztelenül”, és az Úr „felöltöztetett”.
(A beszélgetés nyomtatott változata – két részben – a Vasárnap hetilap 2020. szeptember 27-ei és október 4-ei számában jelent meg.)
