A teremtéselbeszélések kifejtik a teremtett ember és a Teremtő közötti lényegi különbséget, ismerik az ember mulandóságát, gyengeségét, törékenységét. Az embert a maga egységes, egész létében minden képességével és tevékenységével együtt Isten teremtményeként mutatják be (vö. Ter 3,19; Zsolt 90,6; Préd 3,19). A teremtményiség pozitív szempontja alakul ki abban, hogy az ember teremtését Isten ünnepélyes elhatározása előzi meg. A stílus ünnepélyessége azt fejezi ki, hogy Jahve aktivitása az ember teremtésénél intenzívebb, mivel a teremtés eléri a csúcspontját, amikor az ember az összes többi teremtmény közül különös módon Isten közelségéhez lesz felemelve.
„Az Úristen vette az embert, és Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze” (Ter 2,15). Az ember kitüntetett állapotát mutatja az is, hogy az lett az állatok neve, amit az ember adott (vö. Ter 2,20a). Hatalma van fölöttük és rendelkezik a szó, a beszéd képességével, míg az állatok nem.
Az embernek a világhoz való viszonya, valamint megnyilatkozásai a teremtett világban az emberi identitásnak lényegi része, amely épp úgy jön létre, mint ahogyan az ember egyre mélyebb kapcsolata a jó Istennel. Izrael hite és élete ezt mutatja annak a világnak az idejében és terében, amelyben nem ellenséges környezetet vagy bajt látott, hanem mint magának a jó Istennek az ajándékát, helyét és tervét, amelyet az ember szorgalmára és felelősségteljes vezetésére bízott. A természet mindebben nem vetélytárs.
A jó Isten megteremtett mindent, és látta, „hogy az jó” (Ter 1,4.10.12.18.21.25). Teremtése csúcsának, ami „nagyon jó”, az embert állította. Az ember a teremtés művének a csúcsa. A szentírási elbeszélés ezt azzal juttatja kifejezésre, hogy világosan különbséget tesz az ember és a többi teremtmény teremtése között (vö. KEK 443.).
A férfira és a nőre „mint saját képmására” bízta a felelősséget minden általa teremtett dologért. Mintegy feladatot kaptak, hogy a harmóniáját megőrizzék, és fejlődésükre gondjuk legyen (Ter 1,26–30.). Az emberpárnak ezt a kitüntetett helyzetét az Istenhez fűződő különleges kapcsolat magyarázza a teremtés rendjében (vö. ETTK 229.). A II. vatikáni zsinat is hangsúlyozza, hogy az ember „az isteni világosság részeseként helyesen ítél, amikor azt mondja, hogy értelme révén meghaladja az anyagi világot” (GS 15.). A zsinati atyák elismerik az embernek azt a haladását, amelyet a technika és a tudomány segítségével szinte az egész természetre hatást gyakorol, és egyre további fejlődést is mutat. A Szentírás tanítása szerint az összes látható teremtmény közül egyedül az ember képes arra, hogy „megismerje és szeresse Teremtőjét” (GS 12.), aki úrrá tette minden teremtmény fölött (vö. Ter 1,26; Bölcs 2,23), hogy Isten dicséretével uralja és használja azokat.
Az Isten által alkotott teremtés az embernek van szánva, és rá is irányul, mint Isten képmására (vö. Ter 1,26), aki személyes kapcsolatra lett meghívva Istennel. Az értelmünk az isteni értelem világosságában meg tudja érteni azt, amit Isten a teremtés által közöl velünk. Isten ugyanis a teremtést az embernek szóló ajándéknak szánta, mintegy rábízott örökséget. A Szentírás tanításából kiindulva az egyháznak többször is meg kellett védenie a teremtés jóságát, értékét, beleértve az anyagvilág jóságát is, mert minden természet mint természet jó (vö. DH 1333.). Az Isten képére és hasonlatosságára megteremtett ember, akire rá van bízva a teremtés, nem a természet önkényes ura, hanem Isten földi helytartója, helyettese és eszköze. Az Istentől kapott feladat tehát nem engedi meg a felelőtlen kifosztást és a kíméletlen pusztítást, hanem éppen ellenkezőleg: arra kötelezi az embert, hogy megőrizze és fejlessze azt a természetet, amit Isten állandó gondoskodásában részesít (vö. Ter 9,7−11.).
Az emberiség hatalmat kapott Istentől, amikor rábízatott annak a felelőssége, hogy az emberek hajtsák uralmuk alá a földet, és uralkodjanak rajta (vö. Ter 1,26–28.). Az az uralom, amelyet az ember a teremtő Istentől kapott az élettelen dolgok és más élőlények fölött, nem abszolút. Az uralkodás mértéke, vagyis a felebarát életének minőségével való törődés – az elkövetkező nemzedékekével is – megköveteli a teremtés épségének vallásos tiszteletben tartását. Ebből kifolyólag Isten lehetővé teszi az embereknek, hogy szabad, értelmes lények lehessenek a teremtés művének a beteljesítésében, s így önmaguk és felebarátjaik javára a teremtés harmóniájának a tökéletesítésében (vö. KEK 307.).
Nézzük, hogyan is bántak az értelem nélküli teremtményekkel a szentek, például Assisi Szent Ferenc vagy Néri Szent Fülöp. Assisi nagy szentje testvérének, nővérének ismerte el az élettelent és élőt, a növényeket és az állatokat. Sohasem gondolt arra, hogy uralkodjék rajtuk. Mély hittel, egységben látta Isten minden alkotását. Lelkének ez a misztikus harmóniája áradt környezetére és sugárzott békét Isten teremtett világára.
Az embernek nem szabad megfeledkeznie arról, hogy nem önkényesen rendelkezik a teremtés által kapott javakról. Vagyis nem teheti meg, hogy feltétel nélkül alávesse saját akaratának, mintha a teremtésnek nem lenne felfedezhető a saját alakja és Istentől adott rendeltetése, amelyet az ember kibontakoztathat, de nem árulhat el (vö. CA 37.).
Amennyiben az ember károkozás és visszaélés nélkül avatkozik be a teremtett világ természetes létébe, annyiban a természetnek mint Isten által szándékosan megteremtett világának a kibontakozásában van segítségére. A kutató, aki ezen a kényes területen dolgozik, Isten tervéhez kapcsolódik. Isten azt akarja, hogy az ember a teremtésnek legyen a királya (vö. ETTK 460.). Nem az uralkodási tekintély kell a fő szempont legyen, hanem az, hogy a világ teremtése kezdettől fogva az isteni szeretet gyümölcse, és az is marad mindörökké.
Ferencesként ebben a hónapban az a cél vezet, hogy Assisi Szent Ferenc atyánk nyomdokain járva jobban felismerjem a teremtett világ értékét, szépségét és fontosságát. Abban bízom, hogy a Föld jubileuma felébreszti bennünk teremtő Istenünk iránti hálánkat és dicsőítésünket, amelyet Assisi Szent Ferenc – az ökológiát művelők védőszentje – így fogalmaz meg: „Áldott légy, Uram, s minden alkotásod.”
Fr. Főcze Bonaventura dévai plébános
