A virtuális térben kezdődött el az egyetemi év szeptember 28-án a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karán. Annak ellenére, hogy személyesen nem lehettek jelen diákok és tanárok, a tanév ünnepélyesen kezdődött: volt dékáni beköszöntő, majd ünnepi előadás, üdvözölték a gólyákat, az elsőéveseket, volt gyakorlati eligazító és szentmise is.
Vik János dékán köszöntötte a bekapcsolódó tanárokat és diákokat, Holló László intézetigazgató mutatta be a kar tanárait, majd az elsőéveseket, végül Kerekes Csilla diákképviselő szólt az egyetemet most kezdőkhöz. Mindenkinek a szavai közt első helyre kívánkozott a rendkívüli helyzetre való utalás. Vik János éppen ezt, a járványhelyzet felvetette természetes kérdések sorozatát választotta ünnepi tanévnyitó előadásának témájául: miért engedi meg Isten a koronavírus járványt? A kérdés, amely e hónapokban sokakban felmerült, és sokakat a válasz keresésére sarkallt, a hívő ember számára másképp csapódik le, mint a nem hívőnek, aki azt a választípust preferálja, hogy mindez azt mutatja, Isten valójában nincs. A hívő emberek egy része ehelyett és mert nem tudja átlátni az átláthatatlant, lemond a kérdés firtatásáról, megelégedve azzal, hogy megkísérlik a testi-lelki szenvedést, amit a helyzet okoz, zokszó nélkül enyhíteni. A teológiát tanuló, gyakorló ember azonban nem mondhat le a kérdésre adható válasz kereséséről, hiszen aki ezt az élethivatást választja, az kereső ember, keresi a hitben az erőforrást, sőt, erőforrást szeretne adni, továbbadni másoknak is. A kérdésre a teljes és átfogó választ egyedül Isten tudja, a hívő ember a rendkívüli helyzetben is meg kell maradjon a reményben és az értelemkeresésben, felelősséget vállalva és az embertársak érdekében végzett szolgálatban akár egy bizonyos fokú kockázatot is éppen Isten akaratának teljesítése érdekében. Végül Vik János arra biztatta a tanévnyitón résztvevőket: tartsák meg a változásban is a helyes irányt. A Szentírás szavaival így biztatott: „bátorság, ne féljetek”.
A tudomány buzdítása után imádság következett: a kar kápolnájának, Szent Jeromosnak az ünnepét ünnepelve búcsús szentmisét tartottak, amelyet szintén online lehetett követni, bár ezúttal a technika alaposan próbára tette az imában elmerülni vágyókat. A meghívott szónok a kolozsvári egyetemi ifjúság lelkésze, Takó István volt, aki az alkalomhoz illően biztatta a fiatalokat, és elhangzott az is: az egyetemi lelkészség nyitva áll, ha Kolozsváron, ha az internet segítségével, de segít ennek az életkornak és a diáklétnek a viszontagságai, kihívásai közt eligazodni.
Mivel a búcsús homília csak részben volt követhető, alább közreadjuk, hogy a tanévnyitó szentmise résztvevői és minden érdeklődő, lelkileg épülni vágyó olvasónk töltekezhessen a kolozsvári egyetemi lelkész szavaiból.
Takó István Szent Jeromos–napi ünnepi homíliája
Ti is el akartok menni? – teszi fel a kérdést az Úr Jézus a tizenkettőnek János evangéliumának 6. fejezetében, amikor tanítványai közül sokan visszahúzódnak és otthagyják őt, miután önmagáról mint a mennyből alászállott kenyérről, az eucharisztiáról beszél. Péter válasza ismerős: „Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi a tieid.” (Jn 6,68) „Tiéd az örök életet adó tanítás.” „Örök életnek beszéde van tenálad.” Azt remélem, hogy ezért vagyunk ma itt, mert megsejtettük: az örök élet igéi, az örök élet beszéde Krisztusnál van és meg szeretnénk ismerni őt mint megváltónkat, mint Isten szentjét. Szent Jeromos életművét szemlélve abból is megérezhetünk valamit, amit Szent Pál írt Timóteusnak: minden írás, amelyet az Isten sugalmazott, jól használható a tanításra, az érvelésre, a feddésre s az igaz életre való nevelésre, hogy az Isten embere tökéletes és minden jóra kész legyen (2Tim 3,17). A Szentírás útmutatása nyomán szeretnénk eljutni az üdvösségre a Jézus Krisztusba vetett hit által. A mai ünnep válaszos zsoltára is ezt a vágyat fogalmazza meg: Én Uram, Istenem, taníts meg igazságaidra engem! (Zsolt 118,12b) De a bölcsesség kezdete az Úr féleleme – olvassuk a példabeszédek könyvében (Péld 1,7). Ide kívánkozik Canterbury-i Szent Anzelm megállapítása: „Nem azért keresem a megértést, hogy higgyek, hanem azért hiszek, hogy érthessek. Ezért azt is hiszem, hogy ha nem hiszek, nem fogok megérteni semmit.” Szent Jeromos ezen vágyunkban és szándékunkban lehet nemcsak közbenjáró, de példakép is. 1600 évvel ezelőtt született Pannónia és Dalmácia határán, Stridonban. 1600 év, zavarba ejtő távlat, de pontosan ez a távlat lehet a segítségünkre abban, hogy az ő személyiségét a magunkhoz közelebb hozzuk. Segítségünkre lehetnek a későbbi korok emlékezései, a középkori legendák, amelyek a Jeromos-tiszteletből születtek vagy a megszámlálhatatlan ábrázolás, amelyet nagy festők készítettek, Caravaggio, Tiziano, Dürrer. A teológiai tárgyakat próbálom segítségül hívni annak érdekében, hogy közelebb kerüljünk hozzá olyan módon, hogy ezáltal a tárgyak fontosságát, helyét, profitját keresem a tanulmányaitokhoz. Teszem ezt annak érdekében, hogy aláhúzzam: a teológia legnagyobb profitja a szerzett tudáson túl, amellett, hogy az életszentségünket, az örök élet munkálását segíti elő bennünk, az, hogy megtanít egységben és harmóniában látni, távlatokban, de holisztikusan gondolkodni. Mindennek eléréséhez nagy tiszteletre van szükség. Az egyháztörténelem tisztelet az idővel szemben. Nemcsak kronológia és nem is apologetika, hitvédelem, hanem abban segít, hogy megértsük a teológia kiforrásának az időszakát, az egyházatyák korát, amelyben Jeromos élt. Amikor még nem került a helyére minden, amikor különböző szempontok és tanítások ütköztek a hittel kapcsolatban. Szent Jeromos dalmát, nyughatatlan, vitatkozó lélek, akit a lobbanékony természete, kíméletlen konoksága nem mindig segítettek a konstruktív vitákban, de rendkívüli tehetsége és páratlan intelligenciája mellé érzékenység is párosult. Annak ellenére, hogy azóta már sok minden helyére került és kiforrott a teológiában, mégis fontos, hogy megmaradjon ez a forrongás, dinamika, a fejlődésre való nyitottság. Talán nem kell ehhez más, mint jó kérdéseket találni. A patrológia szorosan kötődik ehhez: ez tisztelet a nagyok iránt. Jeromos mint a nagy nyugati egyházatyák egyike az igaz hitet az egyházzal egységben képviselte és tanította és ezen úton fokozatosan került közelebb az életszentséghez. A szentírástudomány tisztelet az írások iránt. Mindmáig legelterjedtebb és leghasználtabb fordítás a Jeromosé. Mondhatnánk az alap, de nem olyan módon, hogy mellőznénk vagy kizárnánk a többi fordítást. Őt Damasus pápa hozta helyzetbe, amikor megbízta az evangéliumok fordításának javításával – ez a munka végül a Biblia majd teljes lefordításához vezet. „A fordítás, a fordítás – alázat. / Fordítni annyit tesz, mint meghajolni, / Fordítni annyit tesz, mint kötve lenni, / Valaki mást, nagyobbat átkarolva / Félig őt vinni, félig vele menni” – írja Reményik Sándor. „A Vulgata döntő hatással volt az egész világirodalomra. A próféták és Jóbok lelke ezen a kapun ömlött a nyugati lélekbe” – írja Babits, aki szerint Jeromos „legszemélyesebb hozománya, amivel a világirodalom átkeresztényüléséhez hozzájárult, a leveleiben van, a levelei stílusában”. Félig őt vinni, félig vele menni, nagy alázattal és tisztelettel. Gyakori kérdés, milyen helyet foglal el a fundamentális teológia a tanulmányok során, a tanulmányok elején vagy mintegy összegzésként a végén lenne hatékonyabb tanulni. Bár az alapozás mindennél fontosabb, az alapok jelentősége sokszor csak az egészet vagy éppen a tetőt szemlélve látható. Szent Jeromos egész életét szemlélve látjuk meg az alapok jelentőségét. Ez az ércből való lélek, ahogy Nazianzi Szent Gergely nevezte őt, tűzben kipróbált ezüstté nemesült az évek során. A fundamentális teológia tisztelet az alapok, a gyökerek iránt a nagy egész perspektívájában. Az erkölcsteológia tisztelet önmagunk és mások iránt, tisztelet a törvény és a cselekedetek iránt. Jeromos szigorú erkölcsi prédikációival ostorozta környezetét, különösen a klérus körében tapasztalt visszásságokat. S bár nem mindig tudta képviselni az evangélium szelídségét, minden keménysége és szigora ellenére sokan (elsősorban a női tanítványai) felfedezték, hogy Jeromosban finom, érzékeny lélek lakik. Amikor álmában azt a figyelmeztetést kapta, hogy még nem él keresztény életet, lelke mélyéig megdöbbent és elkezdte keresni erkölcsi cselekedeteinek alapját az egyedül jóban, megítéléseit megkülönböztetni a végső cél, az üdvösség, a parancsolatok és szentségi élet fényében. Az aszkézis eszközeivel kereste az erények útját. És itt is érkeztünk a spiritualitáshoz, az életszentségre való törekvéshez, a Lélek útján való járáshoz, vagyis a kegyelmi élethez. Ez állandó reflektálás arra, ami bennünk és körülöttünk történik. Az aszkézis önmagunk megfegyelmezése, s olyan gyakorlatokat foglal magába, amelyekkel megfelelő feltételeket és körülményeket teremtünk az életszentségben való előrehaladáshoz. Jeromos ránk maradt 157 levele úgy mutatja őt be, mint szigorú aszkétát, keménykezű vezetőt, aki metsző iróniáját mindvégig megőrizte, ugyanakkor mélyen meg tudott rendülni és forró könnyeket is tudott ejteni. A spiritualitás tisztelet a jó Isten ajándékai iránt. Az egyházjoggal kapcsolatban szokta mondani segédpüspök atya, hogy nem szabad megfeledkezni soha az evangélium, a szentírás elsőbbségéről. Mindig elől megy az evangélium és csak utána a kánon, az egyházi törvénykönyv. A jogok és kötelességek kereszttüzében ezt az elvet soha nem szabad elfelejteni. Nem feledkezhetünk meg a pasztorális teológiáról sem, ami a szolgálat, az evangelizáció tisztelete. Jeromos mondhatni rétegpasztorációt végzett, hisz elsősorban a hölgyek lelki kísérésében és tanításában jeleskedett. Bírálói szemére is vetették ezt. De ő megkereste és meg is találta az evangelizáció, a kommunikáció útjait a társadalom minden rétegéhez. Önmagával és a hasonszőrűekkel szemben mindig kíméletlen volt, de a gyengék és elesettek felé irgalommal és megértéssel fordult. A dogmatika tisztelet a kinyilatkoztatott igazságok iránt, hisz tárgya mindaz, amit Isten önmagáról kinyilatkoztatott. Ilyen módon a Szentírás és szenthagyomány anyagát elemzi, védelmezi. A dogmatika tanulmányozásában talán az lenne a szép, ha nem csupán a hittételek megismeréséről szólna, hanem általuk valóban közelebb kerülhetnénk megigazulásunkhoz, az üdvösséghez, a kinyilatkoztatott Igéhez, Krisztushoz. Ahhoz, hogy megtudjam, hogy kicsoda Krisztus, azt kell megvizsgálnom, mit tett értem a kereszten. Fontos helyet foglalnak el ebben a vizsgálódásban az egyházatyák. A liturgika nem csupán liturgikus jog és rubricisztika, hanem annak a csúcsnak és forrásnak a tanulmányozása, amire a szentmisében készülünk: hogy őáltala, ővele és őbenne, vagyis (Krisztusban) és az ő áldozatában dicsérjük a mennyei Atyát. A dicséret azt jelenti, hogy kimondjuk mindarra, amit Isten teremtett, ami az ő akarata, hogy jó. Milyen jó lenne, ha nem csak értenénk, hanem éreznénk, átélhetnénk azt, ami itt történik! Ha megkérdeznénk a tanáraitokat, hogy melyik teológiai tárgy a legfontosabb, bizonyára azt válaszolnák, hogy az, amit éppen tanítanak. Jól van ez így, mert csak így lehet bármit is tanítani, ezzel az elszántsággal. Mindenik tárgy bár önmagában is megállja a helyét, mert éppen a legfontosabb, mégis csak egymásrautaltságukban, egymásra reflektálva, egymás iránti tiszteletben válhatnak a nagy egész részévé. Nem könnyű út ez. Sokan megvallják, hogy tanulmányaik során a hitüket veszítették el. Ez is rendben van, ha nem állunk itt meg, hanem belátjuk, hogy az igaz hit, az örök élet igéivel kapcsolatba kerülni csak akkor lehet, ha néha elveszítünk, elengedünk jól bejáratottnak tűnő dolgokat. A javát edényekbe rakják, a hitványát pedig kidobják. Nem kell ehhez más, csak annyi, hogy Jeromos kitartó szívósságának példájára ki tudjuk mondani: hová mehetnénk? Nálad az örök életet adó tanítás!
