Vízen járás együtt, másokért

Kertész Mária és Tibor a családpasztoráció alapemberei a gyulafehérvári főegyházmegyében. Hogyan találtak rá egymásra és közös hivatásukra – erről kértem, hogy meséljenek. Ők pedig figyelmesen adogatták egymásnak a szót…

Tibi: Én az egyházhoz közeli családban nőttem fel, hisz édesapám kántor. Szüleim és nagyszüleim házassága jó alapozást jelentett a családi élet terén is. Számunkra természetes volt, hogy a házastársak beszélgetnek egymással, megérintik, megölelik egymást, és valahogy így képzeltem el saját házasságomat is. Persze, kérdés volt, hogy kivel. Eléggé félénk fiatalember voltam, nem ment nekem simán a lányokkal való kapcsolatba lépés. Tizennyolc éves koromban lettem először szerelmes, néhány hónappal azelőtt, hogy megismertem volna Marikát. Ugyanakkor, egy sikertelen egyetemi felvételi után, próbáltam megúszni a hadseregbe való besorozást azzal, hogy felvételizni akartam a papi szemináriumba. Nem éreztem papi hivatást, de gondoltam, egérutat nyerhetnék, és aztán ki tudja, hátha még pap is lehetek. Nagy zűrzavar volt akkoriban bennem… Amikor elmentem, hogy megbeszéljem a főesperes úrral a jelentkezést, a templomból orgonaszót hallottam, valaki egy ifjúsági éneket játszott. Felmentem a kórusba, és ott láttam ezt a szép lányt, aki most itt van mellettem. Úgy gondolom, egyfajta ilyen jel volt az, hogy ismeretségünk a templomban indult. Találkozásunk után már nem akartam elmenni papnak, hanem bevonultam egy évre a hadseregbe. Azalatt rengeteget leveleztünk Marikával. Közben ő végzett egy lelkigyakorlatot, egy Élet a lélekben szemináriumot, és naponta megírta nekem a megtapasztalásait. Egyfajta lelki kapcsolat alakult ki közöttük. Két-három hónap után éreztem, hogy a másik lánnyal való kapcsolatot le kell zárnom.  

Marika: 1996-ban ismerkedtünk meg. Nekem azelőtt volt két kapcsolatom. Azzal a vággyal a szívemben kerestem a társat, hogy boldog és Istenre alapozott családot szeretnék. Akkoriban tértem meg, ismertem meg egész közelről Isten szeretetét, és ez gyökeresen megváltoztatta a látásmódomat, jövőképemet, és álmaimat is ehhez igazítottam. A környezetemben sajnos nem láttam igazán szép példákat a családi életre, talán ebből a hiányból fakadt mély vágyam.  Amikor Istenre rátaláltam, azt is megértettem, hogy ez csak akkor fog megvalósulni, hogyha az én életem is, majd később a kapcsolatunk, a családi életünk is Istenbe gyökerezik. Nagyon tudatosan készültem: könyveket olvastam, lelkigyakorlatra, hivatástisztázó programra jártam és imádkoztam, hogy megtaláljam azt a társat, akit Isten rendelt számomra. Amikor Tibivel a templomban találkoztunk és elénekeltük a Tied a dicsőség kezdetű dalt, megéreztem, hogy ő lesz a férjem. Isteni kinyilatkoztatásnak éltem ezt meg, amiben nagyon biztos voltam. Találkozásunk napján azt írtam naplómba: „Azt hiszem, szerelmes lettem, találkoztam jövendőbeli férjemmel.” Ő már az első beszélgetésünkkor elmondta, hogy van barátnője. Tudtam, hogy nem lenne szép, ha kettőjük közé állnék, így háttérben maradtam; barátként találkoztunk, és közben imádkoztam – néha éjszaka is felkeltem és Isten elé vittem megérzésemet. Tetszett, hogy mindketten Istenre szeretnénk alapozni a házasságunkat, és tisztaságban készülni rá. Nagyon fontos dolgokat mondtunk ki egymásnak, amik még inkább meggyőztek arról, hogy van közös jövőnk. Az, hogy Tibi engem választott, nagy öröm volt számomra, és egyben imameghallgatás is, mert azt éreztem, hogy Isten is azt akarja, amit én, vagy én is ezt akarom, amit Ő. Három évig jártunk együtt, majd 1999-ben jegyeztük el egymást, és 2000-ben kötöttünk házasságot. Tudatosan készültünk, sok házasságról szóló könyvet elolvastunk, lelkigyakorlatokra jártunk együtt, megkerestünk minden lehetőséget a házasságra való jó felkészülésre. Azt gondolom, nemcsak családi életünknek, hanem mostani szolgálatunknak is az az alapja, amit akkor sikerült Isten kegyelméből lerakni közös imában, nagyon sok beszélgetésben, tisztaságban. Levelezésünk, amint Tibi említett, komoly alapja lett a kapcsolatunknak. Ezek a levelek ma is megvannak, és meríteni tudunk belőlük, amikor úgy érezzük, hogy eltávolodtunk egymástól. Időnként a gyerekeinkkel is csipegetünk belőlük.

Tibi: Szívem mélyén tudtam, hogy nehéz tisztaságban készülni a házasságra és nem is voltam meggyőződve, hogy ez fog menni nekem, viszont azt éreztem, ez az igazi út. Persze, nem voltunk tisztába a buktatókkal, nem mondta nekünk akkor senki, hogy nem egyszerű ezt megélni, amikor az érzések tombolnak és dübörög az ember vére, de azért kisebb-nagyobb buktatókkal sikerült végigcsinálnunk, és ennek elsősorban a szellemi-lelki kapcsolatunk volt az alapja. Rengeteget beszélgettünk, és hála Istennek a mai napig sem  nehéz ilyen szempontból egymásra hangolódunk, ha van egy kis időnk. Marika kapcsolatunk elején fontosnak tartotta, hogy elvigyen számára jelentős helyekre és bemutasson azoknak az  embereknek, akik fontosak neki. Ő sokat járt a csíkszentdomokosi lelkigyakorlatos házba, a segítő nővérekhez hivatást tisztázni. Ma is emlékszem az első páros alkalomra, amit Tegzes Katalin nővér tartott. Az, amit ott láttunk, később áttevődött a családokkal való munkánkba is.

Marika: Igen, én Domokoson, egy hivatástisztázó hétvégés sorozaton hallottam először házaspárt  tanúságot tenni a házasságukról. Akkor döntöttem el egyrészt azt, hogy a családos hivatást választom, hisz Isten nekem azt szánta, másrészt pedig azt, hogy valami ilyet szeretnék én is csinálni: a párommal együtt beszélni másoknak Isten szeretetéről, arról, hogyan van Ő jelen a kapcsolatunkban és miként tudunk általa egységben lenni, vagy ha megbomlik az egység, azt helyreállítani. Aztán az Élet a lélekben szeminárium is nagyon sokat segített a hivatásom alakulásában. Kezdetben csak azt éreztem, hogy mindenképpen beszélnem kell Isten szeretetéről, nem hallgathatok arról, amit megtapasztaltam. Aztán amikor megismertem Tibit, egyértelmű volt, hogy együtt kell ezt tennünk. Kezdetben ifi- és zenecsoportot próbáltunk vezetni, a felnőttek szolgálatában pedig Élet a lélekben szemináriumokat szerveztünk. Ahogy a kapcsolatunk mélyült, elkezdtünk jegyeskurzusokat tartani. Aztán amikor az első gyermekünket vártuk 2003-ban, megismerkedtünk Szénégető István atyával és akkor került sor az első családpasztorációs magcsoportos beszélgetésre, bár akkor még nem így hívtuk. Önkéntesként, a munkánk mellett vettünk részt mindketten ebben a szolgálatban, de már akkor kezdett kikristályosodni az a vágy, hogy hivatásszerűen tegyük ezt. Nem láttuk, hogyan fogunk ide eljutni, de végül ez az álom is teljesült a jó Isten kegyelméből. Én már tíz éve vagyok hivatásszerűen ebben a szolgálatban, a férjem pedig negyedik éve. Visszanézve csodálatos látni a jó Isten vezetését. Minden lépés újabb bátorítás, lelkesítés volt arra, hogy ezen az úton tovább kell menni vele, egymással és olyan párokkal együtt, akikkel Isten összehozott, mert ebből valami szép fog születni.

Tibi: Én pályaválasztási kérdésekben nem voltam otthon, nem volt megfelelő önismeretem hozzá. A jó Isten azonban a zűrzavaromban is alakította az életutamat. Akkor csodálkoztam igazán, amikor különféle munkahelyek után elvezetett a média világába: rádiós-tévés hírszerkesztő voltam tíz évig, és bár szerettem, nem értettem, mit keresek ott. Később lett világossá számomra, hogy ez valamiféle rákészülés volt a mostani munkámra. Megtanultam, hogyan lehet ezt a tudást az egyház és a családok szolgálatába állítani.

Marika: Nagyon radikális döntést kellett meghoznunk – először nekem, aztán Tibinek – amikor elhagytuk világi munkahelyünket. Én tanítónőként dolgoztam, de pszichológiát és mentálhigiénés képzést is végeztem. Harmadik gyerekünk születése után, 2010-ben azt éreztük mindketten, hogy a gyereknevelési szabadság után ne menjek vissza a tanügybe, hanem ha másként nem lehet, akkor önkéntesként szolgáljak a családpasztorációban. Nem volt könnyű kilépni a biztosból valami olyasmibe, ahol munka adódott bőven, de anyagi háttér még nem volt. Egy évig úgy dolgoztam önkéntesként, mintha fizetést kaptam volna. Kellett ez az ugrás a semmibe, hogy kialakuljon az, ami most van. A jó Isten visszaigazolt: egy év múlva lett egy fél állásom, ami pár hónappal később hat órássá, majd teljes munkaidejűvé vált. Először a munka alakult ki, aztán a fizetés.

Tibi: Négy évvel ezelőtt én is válaszút elé kerültem: a karrieremet építem, vagy az egyházban szolgálok. A váltáskor az egyik bankban, ahol ismertek a médiából, amikor meglátták a papíron, hogy hová megyek, és mennyit fogok keresni, megkérdezték, hogy biztos meggondoltam-e, normális vagyok-e. Nagyon határozottan éreztem, hogy ez az út, amin járnom kell, és most is érzem, hogy jó döntést hoztam. „Vízre lépésként” éltük, éljük ezt meg. Anyagilag azóta sem igazán tervezhetünk, mert nem tudjuk, hogyan alakul a családpasztorációs szolgálat sorsa, de azt igen, hogy Istenben bízhatunk.

Marika: Nagy ösztönzés ez arra, hogy Jézuson tartsuk a tekintetünket, mert ha a vízre nézünk és a nehézségekre, akkor süllyedünk.

Hogyan élik meg a gyerekeitek a ti szolgálatotokat?

Tibi (nevetve): Arra kell vigyáznunk, hogy ne legyenek családpasztorációs árvák. Nálunk a levegőben is ez van. Pár hónappal ezelőttig itthonról dolgoztunk, hisz nem volt családpasztorációs iroda itt, Kézdivásárhelyen. Ez nem volt egyszerű, mert összefolyt a munka a családi élettel, és erre vigyáznunk kell, mert nincs jó gyümölcse.

Tamás fiúnk tízéves korában meghalt, így most a 15 éves Dávid a legnagyobb. Neki a Főegyházmegyei Ifjúsági Lelkészség fele húz a szíve. Ennek lehet köze ahhoz, hogy látja, mi megtaláltuk a hivatásunkat és fontosnak tartjuk ezt a szolgálatot. A kisebbek még nem nyilatkoznak. A programjainkra, ahová lehet, eljönnek, bekapcsolódnak, és jól érzik magukat. A gyümölcsök szerintem csak később látszanak majd meg.

Marika: Ugyanakkor azt is látják a gyerekeink, hogy a jó Isten gondoskodik. Idén nyáron is például több adományozónak köszönhetően mentünk el nyaralni és megünnepelni a húszéves házassági évfordulónkat. Nem kértünk senkitől semmit, de a Gondviselésnek köszönhetően lett. Pár nappal azután, hogy imádkoztunk ezért a vágyunkért, valaki bekopogott és átadott egy borítékot pénzzel, mondván: úgy érzi, ez nekünk most valamiért kell. A környezetükben persze nem ezt látják a gyermekeink, így egyrészt rácsodálkoznak erre az életformára, másrészt nehéz elfogadniuk.

Tibi: Tamás fiúnk már hét éve nincs fizikailag köztünk. Annak idején a műtétjeit is mind így sikerült megoldanunk: nagyon sok jóindulatú ember segítségével tudtuk csak vállalni. De akkor a gyerekek még nem értették ezt.

Tamás távozása megrázó esemény lehetett mindannyiótok számára…

Tibi: Igen, akkor nehéz volt, és időnként még most érezzük, hogy a veszteségből reagálunk, de a jó Isten az Ő kegyelmével a gyászunkat is egyengette. A legnagyobb segítség az volt, hogy láttuk: ennek a tízéves kisembernek az élete beteljesedett élet volt. Ügyesen, szépen végigcsinálta ezt a tíz évet, mi is rengeteget kaptunk általa, és másoknak is sokat jelentett ő életükben, a visszajelzések alapján közelebb segített embereket Istenhez. Nálunk ő volt az „ünnepteremtő”. Nagyon vonzódott a liturgikus cselekményekhez, ruhákhoz, tárgyakhoz, számon tartotta az egyházi ünnepeket, szeretett ministrálni. Pap szeretett volna lenni, naponta játszott misézést, ami igazából nem is játék volt számára, hanem ima. Az Adoremust rendszeresen be kellett szerezni neki, a mise állandó szövegeit kívülről tudta, de ünnepekkor a sajátos szöveget akarta imádkozni. Mi közbenjáróként tekintünk rá, és ő most is része a családunknak. Anna lányunk Tamás halála után született, de ő is számol vele, családtagként emlegeti őt.

Marika: A gyászfeldolgozás még zajlik, és minden újabb érettségi szakaszban a gyermekeink ismét át kell, hogy engedjék magukon a veszteséget. Ha egy be nem gyógyult seb visszaköszön, az imatéma lesz. Sokat gyógyultunk, de még úton vagyunk.

A ti szolgálatotok másokat segíteni töltekezni. Hogyan találtok ti magatok időt, alkalmat erre?

Tibi: Nagyon jó kérdés. Tudjuk, fontos minden házaspár életében, hogy minden évben egy teljes hetet, minden hónapban egy teljes hétvégét és minden héten legalább egy estét fenntartson a kapcsolat ápolására. Húszéves évfordulónkon megjegyeztük, hogy erre bizony nekünk nem volt lehetőségünk.

Marika: Sűrű volt az élet, nem csak a munka szempontjából. Tíz évig Tamást kísértük, majd következett az ő halálával járó leterheltség, közben édesapám is meghalt. Mindig volt valami, amin dolgozni kellett. Még mindig álmodunk arról, hogy ezt a ritmust majd ilyen szépen meg tudjuk élni. De ha egyelőre nem is tudunk úgy kiszakadni, ahogy szeretnénk, meg tudjuk élni az együttlétet a hétköznapokban. Mindig örülünk annak, amikor ketten vagyunk itthon, mint például most is: takarítunk, a gyerekek nincsenek itthon. Nagyon szeretjük ezeket a kettesben töltött időket. Van bennük feszültség is, hogy miként osszuk le a munkát, de töltekezünk is, és épül a kapcsolatunk. Ilyenkor néha együtt meghallgatunk egy-egy jó prédikációt, tanítást és beszélgetünk róla. Nálunk a nagytakarítás lelkigyakorlatos hét is, ilyenkor újra rátalálunk Istenre is, egymásra is, irányt váltunk, rájövünk arra, amit nem jól csinálunk és elindul a megtérési folyamat egyénileg és családilag is.

Mi általában könnyen egymásra találunk, esténként nagyokat tudunk beszélgetni. Van, amikor ezt tudatosan megszervezzük, máskor meg csak spontánul leülünk együtt egy tea mellé, vagy sokszor az ágyban beszélgetünk és imádkozunk együtt. Nem esik nehezünkre megosztani az érzéseket és azok okát. Ebben segített a Házas Hétvége mozgalom is, aminek az alapozóján részt vettünk, illetve az, ahogyan a házasságunkra készültünk. Továbbá a programjainkon töltekezünk mi is, nem csak dolgozunk, illetve egy rádióműsor vagy más médiás anyag is először rajtunk megy át. És amit kapunk, azt megpróbáljuk beépíteni az életünkbe.

Tibi: Egy valamire azonban oda kell figyelnünk. Nemrég, egy esti, közös sétánkon vettem észre, hogy én nagyon hamar behozom a munkát, és ez veszélyt jelenthet a kettesben eltöltött időnkre.

Mit szeretnétek zárszóként az olvasók lelkére kötni?

Tibi: Ha a házaspárt sikerül közel segíteni Istenhez, akkor az egész család légköre megváltozik. Ez lehet mindennek az alapja. Persze fontosak a segédtudományok, a pszichológia, a mentálhigiéné ismerete is, viszont az alap Jézus Krisztus.

Marika: Azt, hogy bármire is hív a jó Isten valakit, csak az egyetlen igazságra, az Ő Igéjére alapozva érdemes azt tenni, mert úgy lesz jó gyümölcse. Minden változik körülöttünk, bennünk, a kapcsolataink is, de Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Ezért érdemes rá alapozni: hivatást, munkát, szolgálatot, családi életet – mindent.

Az interjú rövidebb, nyomtatott változata a Vasárnap hetilap 2020. szeptember 20-ai számában jelent meg.