A 20. században a gyulafehérvári főegyházmegyében többen is vértanúhalált haltak. Olyanokról van szó, akik sziklaszilárdan kitartottak hitük és egyházuk tanítása mellett. A kommunizmus vészterhes időszakából kitűnik tíz vértanú, akiket koholt vádakkal illettek s elítéltek. Volt köztük titkos püspök és ordinárius, teológus, plébános, szerzetes és szerzetesnő.
Egyre gyakrabban tapasztalhatjuk, hogy a 21. század emberének példaképekre van szüksége, olyan biztos fogódzókra, melyek tájékozódási pontok lehetnek arra vonatkozóan, miként lehetünk hűek Istenünkhöz és hitünkhöz még akkor is, ha ezért a világtól nem kifejezetten elismerő szavakat kapunk. Egyházunk történelmében a kezdetektől felfedezhető a vértanúság iránti különösen kiemelkedő tisztelet. Már az első századokban példaképként tekintettek azokra, akik vérükkel és életükkel tanúskodtak hitükről a világ előtt. Így született meg a kezdeti egyházban a keresztényüldözések végéig, a 4. századig az acta martyrium (vértanú akták), melyek nem puszta beszámolók a vértanúság körülményeiről, hanem magasba emelik a hitéhez ragaszkodó keresztény ideálját. Időközben egyházunkban jelentkezett az az igény, hogy ne csak az egyház köztudatában éljenek a vértanúk, majd később a hitvallók nevei, hanem a hierarchia által deklarált módon is ki legyen nyilvánítva róluk, hogy életútjuk, valamint hithez való ragaszkodásuk követendő példa az egyház élő tagjai számára.
A 20. századi gyulafehérvári főegyházmegye történetében is fellelhetőek vértanú életutak. Levéltárainkban nemegyszer olvashatunk olyan dokumentumokról, melyek olyan keresztényekről tanúskodnak, akik sziklaszilárdan tartottak ki Istenünk, egyházunk és hitünk mellett, nem törődve a század egészén át tomboló fasiszta, majd kommunista önkény fenyegetéseivel, kegyetlen ateizmusával, amely nemcsak az egyház behódolását, hanem annak teljes tönkretételét is megcélozta. A kommunizmus vészterhes időszakának vértanúi közül kitűnik tíz vértanú, akiket különböző koholt vádakkal (rendszerellenes izgatás, a társadalomra kártékony propaganda terjesztése) illettek. Köztük található titkos püspök és ordinárius, teológus, plébános, szerzetes és szerzetesnő.
Tíz erdélyi vértanúnk:
Ambrus György plébános (+1960, Duna-csatorna)
Boga Alajos ordinárius (+1954, Máramarossziget)
Bokor Sándor plébános (+1974, Duna-csatornánál találták meg a holttestét)
P. Boros Fortunát OFM szerzetes (+1953, Duna-csatorna)
Fekete János főesperes (+1952, Ghencea)
Gajdátsy Béla szemináriumi rektor (+1953, Nagyenyed)
Hajdu Gabriella OSU szerzetes (+1963, Nagyvárad)
Macalik Győző püspök (+1953, Jilava)
Pálfi János plébános (+1958, Marosvásárhely)
Sándor Imre ordinárius (+1956, Râmnicu Sărat)
Nekünk, a mai kor keresztényeinek fontos felfigyelnünk kitartásukra és megalkuvás nélküli szilárd jellemükre, amit a börtönévek alatt sem tudott kioltani az erőszak és az egyházellenesség szélvihara. Tulajdonképpen mindez nem lett volna lehetséges, ha nem gyökereztek volna mélyen az Istenben és Jézus Krisztus felszólításában: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni!” (Mt 10,28a)
Obermájer Ervin posztulátor
(Az írás a Keresztény Szó szeptemberi számában A vér tanúsága címen megjelent cikk rövidített, szerkesztett változata)
