Fájdalmas Szűzanya, (latinul: Mater dolorosa), fájdalmas vagy hétfájdalmú Szűz, a magyar népi hagyományban néha fájdalmas Boldogasszony: liturgikus ünnepe szeptember 15, a vallásos irodalom, képzőművészet, más műalkotások gyakori és kedvelt témája. Az ünnep tartalmáról Marton József egyháztörténész, gyulafehérvári nagyprépost írását közöljük ezen a napon.
A liturgia a fájdalmas Szüzet fia kínszenvedésének részeseként mutatja be. Aki, egységben fiával, a szenvedő Jézussal, mindig elmerült a kereszt misztériumában. Legyünk mi is – a Szűzanyához hasonlóan – részesei a kereszt misztériumának, pontosabban a szentmiseáldozatnak.
A tegnapi liturgikus ünnepünkön, a Szent Kereszt felmagasztalásán a megdicsőült Krisztus királyt szemléltük és hódoltunk az élet fája előtt. Ma pedig a kereszten kínszenvedett Krisztus emberi oldalát állítja elénk a liturgia, s megérteti velünk a Krisztussal egyesült szenvedés jelentőségét is. A kereszt alatt ott találjuk Jézus Krisztus édesanyját, a hétfájdalmú Szűzanyát, a Mater dolorosát, aki eggyé válik Fiával a szenvedésben.
Üdvösségtörténetünkben Szűz Mária elválaszthatatlan egyszülött fiától, az Úr Jézus Krisztustól. Bár a Szűzanya hét fájdalmának liturgikus ünneplése évszázadokat átívelő fejlődés eredménye volt, melyben legnagyobb szerepet Mária Szolgálatának Rendje, közismertebben a szervita rend játszott, az ünnepnek szentírási gyökere van. A negyvennapos Jézus templomban való bemutatásakor az öreg Simeon karjába veszi a gyermeket és dicsőíti az Istent. Miután beszél Jézus küldetéséről, szenvedéséről és megdicsőüléséről, aki jel lesz, melynek sokan ellene mondanak, Máriához fordul, s imígyen szól hozzá: A te lelkedet tőr járja át (Lk 2, 35). Feltételezhetjük, hogy ezt a mondatot a korai keresztény közösség Mária személyes emlékeiből tudhatta és őrizte meg, de nemcsak a mondat tartalmát, hanem annak pontos jelentését is. S a hívő és imádkozó egyházon keresztül mi is tudomást szerezhetünk erről. Az Isten fiával szembeni ellentmondás az édesanyját is érinti és szíven találja. Fia szenvedése lelkébe hasít, lelkét tőr járja át. A tanulságot még egyértelműbben XVI. Benedek pápa így fogalmazza meg: Máriától megtanulhatjuk a valódi részvétteljes szenvedést, a mások szenvedésének saját szenvedésként való elfogadását. (A názáreti Jézus III. 83.)
Krisztus földi életében meg akarta osztani a bűnös ember sorsát, együtt akart szenvedni, vele és érte akart szenvedni (Zsid 5,7–9). Ennek a szenvedésnek a súlya alatt hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott, mégis szabadon engedelmeskedett az Atya akaratának: annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, a szenvedésből engedelmességet tanult.
A Szűzanya követte fiát a kereszt útján, együtt szenvedett vele. Amint Jézus alávetette magát Atyja akaratának és örök üdvösséget szerzett azoknak, akik engedelmeskednek neki, a Szűzanya is – fiához hasonlóan – az angyali köszöntéskor kimondott igenjéhez mindvégig hű maradt, egész életében készséggel fogadta és teljesítette Isten akaratát. Szenvedésében is együttműködött, eggyéforrott fiával. Az agg Simeon által megjövendölt tőr egész élete folyamán átjárta a lelkét. A 2. vatikáni zsinat egyházról szóló konstitúciója úgy fogalmaz, hogy amikor Szűz Mária a kereszt alatt ott állt, ezzel is Isten elgondolása teljesül. Meggyötört szíve eggyéforrott a szenvedésben egyszülöttével, akinek áldozatához anyai érzelmeivel csatlakozott, szeretetből beleegyezve a tőle született áldozati bárány leölésébe (LG 58).
Hasonlóképpen nagy valóságot fejez ki Máriának a lorettói litániában megjelölt címe, „vértanúk királynője”, mert Mária többet szenvedett, mint valamennyi vértanú együttvéve, hiszen egyedül neki jutott osztályrészül, hogy feláldozza szeretet fiát, aki egyben Isten egyszülött fia is volt.
A szentmise gyűjtő imádságában együttérzésünket, köszönetünket és az örökéletbe vetett hitünket juttattuk kifejezésre, amikor így imádkoztunk: Istenünk, te azt akartad, hogy a Szűzanya osztozzék Fiad szenvedésében, és ott álljon dicsőséges keresztje alatt. Add meg Egyházadnak, amely vele együtt részt vesz Krisztus kínszenvedésében, hogy része legyen Krisztus feltámadásában is.
Az Úr Jézushoz közelálló emberek részesülnek az ő életéből, szenvedéséből és megdicsőüléséből egyaránt, amint mondja Szent Pál is: Mindenki akkor támad fel, amikor sorra kerül: először Krisztus, majd amikor ő eljön, azok is mindannyian, akik Krisztushoz tartoznak (1Kor 15, 27c). S ki állt legközelebb az Úr Jézushoz, ha nem az édesanyja, a hétfájdalmú Szűzanya?! Már ez a szoros kapcsolat is egyértelművé teszi számunkra, hogy Szűz Máriának kellett a legtöbbet éreznie és átélnie Krisztus kínszenvedéséből (természetesen megdicsőüléséből is), mert ő állt a legközelebb hozzá.
Korunk társadalmának, amely különben élvezetre beállított, egyik betegsége, hogy nem tud szenvedni, nem akarja tudomásul venni a szenvedést, s ha igen, akkor is csak negatív tényezőnek tartja azt. Az emberek nem mernek szembesülni vele, nem tesznek erőfeszítést a szenvedés feldolgozása érdekében, hanem inkább elfojtják: különféle hangulatjavítókkal és az alkohol segítségével. Elegáns megoldásokat keresnek a szenvedések elhárítására, pl. – a konfliktusos házasságot a házasfelek gyorsan felbontják ahelyett, hogy megbocsátással és lemondásokkal tovább vállalnák egymást; a hozzátartozók gyakran öregotthonokba helyezik el a betegeket, a szenvedőket és a haldoklókat, s önmaguk számára elfogadhatónak tűnő indoklással döntésüket meg is magyarázzák. Pedig döntésük valódi oka az, hogy félnek szembesülni a szenvedéssel, a szenvedő hozzátartozóikon keresztül nem kívánnak tudomást szerezni majdani saját leépülésükről és halálukról.
Már ritkán fordul elő, hogy az emberek közvetlen közelről szemlélnék a szenvedést és haldoklást, már nem hallják a szenvedő ember sóhaját és a haldokló hörgését. A szenvedéstől szabadulni akaró ember irtózik attól, hogy kapcsolatban legyen a szenvedéssel, s ezért elszakad igazi valóságától is.
A fájdalmas Szűz szobra a németországi Weggentalkirche zarándokhelyén
Ha egy kultúrában magától értetődővé válik, hogy nincs helye a szenvedésnek, az emberek képtelenek érzékelni a szenvedést, sem a sajátjukat, sem a másokét nem veszik észre. Ezzel együtt pedig mintha életük intenzitását is kioltanák, mintha számukra a boldogság és az öröm sem lenne többé intenzíven átélhető; Hiányzik a küzdelem; más szóval eltűnik az életük mélysége.
Létezik elkerülhetetlen szenvedés, mely elválaszthatatlan az emberi élettől, egyszerűen azért, mert halandók vagyunk és időben élünk. Születésünktől halálunkig számos esetben megtapasztaljuk a szenvedést – valamilyen szinten mindenki! Aki viszont tudatosan szembesül vele, pozitív, átformáló erővé teheti azt. Maria Bührer pszichoanalitikus szerint minden szenvedés vagy betegség esélyt ad arra, hogy az ember belülről megtörje a szenvedés és az erőtlenség érzését, tudatos vállalásával a negatívitását, s olyan átalakulási és érési folyamaton menjen keresztül, amelynek során (megszüntethetetlen fizikai korlátozottsága ellenére is) növekszik életének teljessége, vagyis hogy a beteg teljesebb és épebb lesz, mint egészséges napjaiban volt. Bührer szerint tehát a szenvedés sok embernél nemesítő jellegű, éretté és szabaddá tevő jelenség.
De elég gyakori a súlyos szenvedésnek az a formája, amikor már nem lehet tanulni belőle, sőt emberileg teljesen megmagyarázhatatlan. Ekkor a szenvedő emberek jogosan várnak együttszenvedő, vigaszt nyújtó társakra. Szent Pál tanácsa ilyen esetekben érvényes: Hordozzátok egymás terhét, s így tejesíteni fogjátok Krisztus törvényét (Gal 6, 2).
Próbáljuk meg röviden összegezni az apostoli buzdítás gyakorlati kivitelezését!
Egymás terhének hordozásában nagyon fontos megnyilvánulás a vigasztalás. Mert aki vigaszt nyújt, kapcsolatot teremt a szenvedővel, a szenvedésben osztozó jelenlétével kitölti a szenvedő ember idejét, még ha nem is rövidíti le azt. Hűséges jelenlétével csökkenti a másik lelki fájdalmát, értésére adja, hogy nincs egyedül.
A Szűzanya hallgatagsága, együtt szenvedése olyan viselkedésformára tanít meg bennünket (ezen a téren), amelyet naponta gyakorolhatunk a körülöttünk élő szenvedő és beteg emberek felé.
Sok szenvedő ember, főleg gyermekek, rajtunk nem a könnyeinket akarják látni, hanem a derűt, a vigasztaló mosolyt, nem a gyötrelemtől eltorzult arcunkat, hanem a határozottságunkat várják, mert nekik arra van szükségük, hogy felderítsük és örömre hangoljuk őket.
A halálos ágynál viszont a szótlanság, a csendes imádság, a haldokló kezének megszorítása többet jelent minden vigasztaló szónál.
A vigasztalásnak az is része, ha a szenvedőt nem traktáljuk kész válaszokkal, úgymond jámbor szólamokkal, hanem meghallgatjuk, megpróbáljuk megérteni és főként időt szánunk neki.
Vannak viszont esetek, amikor úgy vigasztalunk, hogy együtt panaszkodunk és sírunk az érintettel.
Nem könnyű feladat tehát, de mindenképpen keresztényi feladat a szenvedő emberek megvigasztalása!
A szenvedés olyan titok, amelyre emberileg feleletet nem adhatunk. Karl Rahner teológus szerint a szenvedés felfoghatatlansága hozzátartozik Isten felfoghatatlanságához. De keresztényi megközelítésben Krisztus keresztje alatt felderenghet az elfogadhatónak nevezhető vigasz, éspedig: a kereszten Isten fia megváltásunkért halt meg, végtelen szeretetét mutatta ki irántunk, s ezáltal az emberiségnek az élet teljességét szánja. Ma is olyanokat keres, akik vele együtt szeretnek vagy szenvednek, s akiknek részt tud adni a saját boldogságából. Jézus feltámadása nem érvénytelenítette a keresztet, a szeretetnek ezt az erőtlen megnyilvánulását. Ezért elsősorban azt kell megtanulnunk a feltámadásból, hogy Isten hatalma az erőtlen szeretet útján akar járni továbbra is a világban. Akik tehát Jézus tanítványa akarunk lenni, Jézushoz hasonlóan az erőtlen szeretetet kell gyakorolnunk, még akkor is, ha ezen az úton járva a keresztet hordozzuk. A feltámadás reménye azonban mindnyájunkat azzal a bizonyossággal ruház fel, hogy a kereszten, a szenvedésen mindig átragyog húsvét dicsősége.
Marton József
