Közel másfél évtizede a dél-erdélyi Vajdahunyadon tevékenykedik az idén ezüstmisés Szabó Ákos. Élete hirtelen átalakult ezekben a hetekben, a paphiány következtében egyedül maradt papként a városban, ami új kihívást, más munkaszervezést hoz. Beszélgetésünk ebben az átalakulási időszakban készült.
Szentelési ünnepsége mely mozzanata legemlékezetesebb ön számára?
Huszonöt éves papi életemet a szentelési szentmise azon részének élménye kísérte végig, amikor a földre borultunk. Ez az élmény életre kel bennem a nagypénteki szertartásban, amelynek kezdetén ugyancsak leborulunk, így összefügg és találkozik a papi hivatásom a nagypénteki eseménnyel. Az Úr Jézus teljesen kiüresítette önmagát, és ugyanezt teszem én is ezekben a pillanatokban: egyedül Istennek adom magam. Ebben a szent és szép pillanatban benne van az imádat, az engedelmesség. Így volt vállalható a papság.
Mit osztana meg szívesen az olvasókkal papi jelmondata kapcsán?
Jelmondatom Márk evangéliumából származik: „Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket” (10,14). Ennek nagyon mély üzenete van számomra. Sokat gondolkodtam, és nem egy úgymond mottós, hangzatos jelmondatot választottam, hanem inkább ilyen üzenetértékűt. Ma is az számomra. Amikor engem pappá szenteltek, Baróton már 60 éve nem volt papi hivatás, primícia. Utána már lettek hárman is, hála Istennek. Úgy éreztem, hogy vagy a szülők, vagy a társadalom, vagy a környezet nem engedik Istenhez a gyerekeket. A régi rendszerről beszélek, amelyben utolsó pillanatig titkoltam, hogy a teológiára megyek. Amikor megmondtam, láttam egyfajta ellenszenvet, ellenségeskedést, hogy hát nem a legjobb döntés, de lényegtelen volt, én már eldöntöttem. Jézus szava tört fel bennem: „Engedjétek hozzám jönni a gyermeket!” Ez ma egyre égetőbb, látjuk, hogy mennyire megcsappant a papok száma. Dél-Erdélyben szolgálva, augusztustól káplán nélkül maradtam. Itt, Vajdahunyadon korábban ferences atyák szolgáltak, három-négy, öt-hat mindig volt, és most – az egyházmegye döntését elfogadva – arra ébredtem fel, hogy egyedül kell elvégeznem azt, amit eddig hárman-négyen vagy az utóbbi években ketten a segédlelkészemmel végeztünk. Visszatérve a mottómhoz: engedni kell, meg kell adni a lehetőséget ahhoz, hogy Isten szava visszhangra találjon az ifjúság lelkében! Ez csak Isten segítségével lehet. Jelmondatom az Úr Jézus üzenete a mai világ számára: engedjék, engedjük, hogy a szülők valahogy úgy neveljék a gyerekeiket, hogy a gyerek kapjon bátorságot és döntsön úgy, hogy az Úr Jézus nyomába ered.
Minek örül leginkább lelkipásztori szolgálatában?
Amikor tapasztalható az, hogy a Lélek működik a közösségünkben. Hogyha a pap látja, hogy a hívek életében, viselkedésében, magatartásában, hétköznapjaiban működik a Lélek, ennél nagyobb öröm nem is kell. Amikor nem a pap „működteti” a közösséget, nem ő a motor, a tüdő, meg a szív, hanem tud működni az isteni Lélek által az egyház. A hagyományos, „feudális” hitélet napjainkban már nem hoz új tagokat, nem tud megújulni, nem tud új hitet, hivatásokat szülni, felújításra, frissítésre van szükség. Ezt próbálom itt, Vajdahunyadon is segíteni, hogy a hívők élő hite tudja elvinni az örömhírt a nagyvilágba, ők legyenek azok, akik az isten szót, az örömhírt el tudják vinni azokra a helyekre, ahol ők élnek, és onnan fakadjon a hivatás. A hangsúly konkrétan a vasárnapi szentmisén van, ez az erőforrás, innen kell meríteni a hitet. Az infantilis, „papon csüngő” hitnek már nincs jövője, felnőtté kell válni a hitben!
Melyek a pasztoráció súlypontjai ön számára?
Az előbbiek fényében ezt válaszolhatom: tanúságtevő, felnőtt keresztények kinevelése volna a súlypontja a pasztorációnak. Olyanokra gondolok, akik az Úr Jézus örömhírét kiviszik a világba. Ne rekedjünk be a templomba, egy csendes vagy énekes misével! Életté váltani a hitet: ne egy ezoterikus klub legyünk! Ma nem lehet a világot megszólítani vagy hitre hívni azzal a mentalitással, hogy „vagy-vagy”, nem lehet folyton válaszút elé állítani egy fiatalt, hogy vagy ezt teszed, vagy azt. A mai mentalitás inkább arra nyitott, hogy „is-is”, és ez nagyon is a helyén van. Azaz: Isten jelen van itt is, meg ott is, tehát Isten mindenütt jelen van. Ott van az életünkben. Ezt az „is-is”-teológiát kellene valamilyen formában „beimplantálni” a maiakba, a fiatalokba. Nem lehet mindig válaszút elé állítani az embert, rá kell jöjjünk arra, hogy Isten minden helyzetben jelen van, és hogyha ezt tudjuk maturizálni magunkban, ezt a hitélményt, hogy Isten jelen van itt is meg ott is, a templomban is meg a szabadidőben is, akkor van remény arra, hogy az egyház meg tud újulni és nem szabadesésben zuhan tovább. Ugyanakkor itt a magyar nyelv megőrzéséről is szó van. Most már 14 éve Dél-Erdélyben szolgálok, és eléggé kellemetlen tapasztalataim is vannak e téren… Magyar állami támogatással egy húszgyermekes bölcsődét építünk, most már a vége felé járunk. A cél, hogy ezek az apróságok, akiket a szülők majd elhoznak hozzánk, már eleve halljanak magyar szót, magyar imát.
Mi jelent a leginkább töltekezést ön számára az imában és azon kívül?
Számomra fontos töltekezés a visszaemlékezés. Ezt mindig fontosnak tartottam. Amikor a baróti templomban megtartottam az ezüstmisémet, az illat, minden ismerős volt, minden, a hangzás az orgonán… Ezek mind hozzájárultak ahhoz, megszületett és kiforrott a hitem. Ugyanígy megemlíteném például a plébánosokat, káplánokat, a kántort is, ministráns társaimat vagy a színdarabokat, amiket betanítottak. Töltekezés számomra az, hogy visszaemlékezhetek. Amikor hazamegyek, érzem az emberi tekinteteken azt, hogy a mai napig is imádkoznak értem… Elsőéves kispap koromban egy hatodévessel beszélgettem, és ő ajánlotta, hogy papi hivatásomért mindennap egy tized rózsafüzért mondjak el. Ezt a mai napig végzem. Töltekezés továbbá a rendszeres természetjárás, ahol mindig megtalálom Istent. A csend felfedezése, megszűnik az idő, a nyomás olyankor, és tapinthatóvá válik Isten ezekben a pillanatokban, a természetnek abban a részében, amibe az ember nem rondított bele.
Szabó Ákos baróti származású, Brassóban született 1970. január 21-én. Teológiai tanulmányait Gyulafehérváron, a Hittudományi Főiskolán végezte 1989 és 1995 között, papszentelése 1995. június 25-én volt.
Szolgálati helyei:
Kézdivásárhely I.: 1995–1998 között
Miklósvár: 1998–2006 között
Vajdahunyad: 2006-tól napjainkig
Kérdezett: Szőcs Csaba
