Ma, augusztus 21-én, du. 6 órakor a nagyváradi székesegyházban Böcskei László megyéspüspök áldozópappá szenteli a nagyváradi születésű Vánkos Alexandrut. Jézus szívből fakadó óhaja számunkra időszerűbb mint valaha: Kérjétek az Aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába! (Mt 9, 38) Az felszentelt pap első szentmiséjét szintén a székesegyházban mutatja be augusztus 22-én, szombaton du. 6 órakor.
Vánkos Alexandru Nagyváradon született 1976. április 2-án. A nagyváradi Mihai Viteazul Gimnázium tanult, teológiai tanulmányait Gyulafehérváron, majd a római Gregoriana Pápai Egyetemen és a Lateráni Pápai Egyetemen végezte. Pappá szentelése előtt eddigi életútjáról, hivatásának alakulásáról kérdeztük.
Már 35 éves voltam, amikor a papi hivatással szembesültem. Többször mondták, hogy esetem egy „késői hivatás”. Így is lehet mondani, de biztos vagyok benne, hogy hivatásom nem aznap született meg, amikor ráébredtem, hanem mindig is ott volt, csak nem tudtam észrevenni. Ha most visszagondolok a gyermekkoromra és kora fiatalságomra, többet értek meg. A papi hivatás mindig is ott volt, csak nem volt meg az a légkör és az a kis segítség, hogy észrevegyem. Ha például kiskoromban ministráltam volna, biztos vagyok benne, hogy akkor megláttam volna. Ami később kibontakozott, az nem maga a hivatás volt, hanem annak a tudatosítása. Annak idején, amikor rátaláltam a hivatásra, már 11 éve Spanyolországban éltem és dolgoztam. Rövid idő leforgása alatt, három spanyol pap, egymástól függetlenül, finoman megjegyezték, hogy érdemes lenne elgondolkodnom a papi hivatásról. Azonnal válaszoltam mindegyiknek: „Mi? … én? … cölibátusban? … köszönöm szépen, de én házasodni akarok… már megkomolyodtam: feleség… persze gyakorló katolikus…, gyerekek, család…” Nem erőltették. Egyikük, a lelkivezetőm, nevetve azt mondta: „Va bien, matrimonio y mortaja, del cielo baja.” Vagyis „Rendben, házasság és halotti lepel az égből ereszkednek le.” Ennek az értelme az, hogy az embernek semmi esélye, hogy bármi kontrollt gyakoroljon a házasságon vagy a halálon. Persze ezt nem mindenkire értette, hanem csak rám, mert ő már akkor tisztán látta, hogy nem házasságra van hivatásom, hanem a papságra. Az is világos volt neki, hogy egyetlen „nyomós érvem”, amellyel kizárom a papság lehetőségét, az volt, hogy vonzódom a női nemhez, ergo a cölibátus nem nekem való. Azóta én is megtudtam, hogy ez nem egy kizáró vagy gátló ok, hanem ellenkezőleg, a vonzódás a női nemhez a cölibátus egyik egészéges alapfeltétele. A lemondás és a felajánlás csak akkor igazi, ha áldozattal jár.
Rá egy évre történt, hogy Isten világossá tette számomra, hogy papi hivatásom van, és hogy impliciter, cölibátus életformára vagyok meghíva. És tette ezt a jó Isten egy nagyon szép nő által, a legszebb női teremtmény közvetítésével. Igen, a Szűzanya által. Kezembe került egy amerikai pap tanúságtétele, név szerint Donald Calloway. Nem az érintett meg, hogy ő milyen jó pap, én ettől nem hatódtam meg, hisz Spanyolországban sok nagyszerű és szent életű papot ismertem már. Értékeltem őket, de annyira nem, hogy számoljak a papság lehetőségével. Ami Calloway-ban felkeltette az érdeklődésemet, a megtérése volt egy hitetlen, drogfüggő és céltalan életből egy tiszta, buzgó és hívő életbe, mindez a Szűzanya közbenjárása által. Nála egyetlen nap alatt történt a 180 fokos fordulat. Egyszer édesanyja egyik vallásos könyve került a kezébe: A Szűzanya üzenetei Medjugorjéból. Azt sem tudta, ki az a Szűzanya, annyira vallásos analfabéta volt. De a könyv megragadta, mert az volt a benyomása, hogy egy olyan nőről van szó, akinek a szépségén csak a szeretete tesz túl. Annyira el volt ragadtatva, hogy nem tette le a könyvet, míg az egészet el nem olvasta. Amikor befejezte, tudta, hogy ő ezentúl már nem magának és az élvezeteinek fog élni, hanem Istennek és a Szűzanyának. Aznap lépett be először egy katolikus templomba. Új életet kapott, mintha akkor születtet volna. A kegyelmek, amelyeket kapott, olyan nagyok és annyira rendkívüliek, hogy a mai napig, még így is, hogy már több mint tíz éve pap, nehezen beszél róluk, épp azért, mert rendkívüliek. Ő most szerzetespap, és azt az utasítást kapta a rendfőnökétől, hogy tegyen tanúságot azokról a kegyelmekről. A kegyelmeket ő kapta személyesen, de azokat nem csak ő kapta a saját javára, hanem általa az egész egyház, hogy gazdagodjék vele. Így hát elmesélem most az egyik ilyen kegyelmet, amit kapott, mert azáltal én is gazdagodtam, és általa ébredtem rá a hivatásomra. Amikor aznap a fiatal Donald hazaérkezett a templomból, boldogan lefeküt az ágyába, és úgy érezte magát, mint egy kisbaba, aki tudja, hogy szeretik. Egyszer csak ott, a bezárt szobában hallott egy gyönyörű női hangot, amely azt mondta: „Donnie, olyan boldog vagyok!” Megdöbbenve körülnézett az üres szobában, és próbálta megérteni, hogy ki az, aki olyan személyes módon megszólította. „Engem csak édesanyám szólít Donnie-nak – mondta önmagának – de ő lent van a nappaliban… amúgy sem az ő hangja volt…” Megértette: az a csodálatos nő volt, aki megihlette, hogy új életet kezdjen: a Szűzanya. Mielőtt az olvasó azt gondolná, hogy lehet, ez csak önszuggesztió volt, vagy esetleg hallucinált a drogok miatt, pontosítanám, hogy Calloway ennél még nagyobb kegyelmeket kapott. Itt csak ezt az egyet említem meg, mert ennek köze van ahhoz, ami velem történt.
Amikor ezt a történetet elolvastam, nagyon megtetszett és elgondolkodtam azon, hogy az a fiatalember mekkora örömet szerzett a Szűzanyának. Ezt a gondolatot bele is foglaltam az imába. Azt mondtam akkor a Szűzanyának, hogy „nézd, mekkora örömöt szerzett neked az a fiatalember. Mit tudnék én tenni, hogy én is örömöt szerezzek neked?” Nehezen lehet elmagyarázni azt, ami történt, miután kimondtam ezeket a szavakat. Jött a válasz. Hangot a fülemmel nem hallottam, de valahogy bennem nagyon tisztán „hallottam” a Szűzanya válaszát: „Ha örömöt akarsz szerezni nekem, lépj be a szemináriumba.” Nem csak a válasz volt világos, mint a fényes nappal, hanem amit akkor éreztem, nagy lelki vigasz és béke volt. Utána tanultam meg, hogy ez egy fontos adat a lelkek megkülönböztetéséhez, ahhoz, hogy meglehessen állapítani, honnan jön a „hang”: Istentől, a megtévesztőtől vagy saját magamtól. Egy másik fontos tényező a „visszhang”. Isten hívó szava maradandó jellegű, valamiképen visszhangzik. Az én helyzetemben már egy berendezett, megszervezett életet kellett a feje tetejére állítanom, hogy beléphessek a szemináriumba. A nehézségek közt mindig is ott volt az a visszhang, amely vezetett az utamon. Három év kellett, hogy minden szálat kioldjak és minden hidat leromboljak magam után. Ebben az időszakban azt is megértettem, hogy Isten nem csak úgy a levegőbe hívott meg, hogy szolgáljak neki, hanem világossá tette, hogy van egy konkrét hely, amelyet nekem szán, mint pap: a nagyváradi egyházmegye, ahonnan kivándoroltam immár 14 éve. Csomagoltam, végleg hazajöttem, és beléptem a gyulafehérvári szemináriumba.
A szemináriumban eltöltött idő hatalmas szellemi fejlődés volt: két év filozófia és négy év teológia. Többet tanultam, mint amit el tudtam volna képzelni, hogy képes vagyok. Isten segítsége ez és egyben egy újabb „visszhang”, hogy a jó úton járok, azon az úton, amelyet Isten nekem szánt. Hogy fejlődtem-e lelkileg? Azt nem tudnám megmondani biztosan, sőt, még a lelkivezetőm sem. Csak a jó Isten tudja. Megosztok az olvasókkal egy kispapi mondást, amit csak magunk közt szoktunk mondani kicsit ironikusan: „Aki filozófiát tanul, az elveszti az eszét, aki teológiát tanul, az meg elveszti a hitét.” Persze ezt így nem lehet komolyan venni, de mégis valamiképpen kifejez egy olyan állapotot, amelyen minden kispap kénytelen átmenni, és amelyen én is átmentem: a növekedés krízise. Isten megengedi az egyfajta bizonytalanságérzést a kispapban, hogy ne saját erejére és tudására támaszkodjon (az biztos bukás), hanem Istenre.
Papi jelmondatom: Dominus Iesus (Fil 2,11), vagyis Jézus az Úr. Azért választottam ezt, mert ebben a két szóban minden benne van. Egyik nyelv sem tudja eléggé kifejezni Isten titkát és nagyságát, a latin mégis egy olyan nyelv, amelyet kizárólag Isten dicsőítésére használunk. Például amikor hálásak vagyunk Istennek, de nem találjuk a szavakat, akkor a latin a legmegfelelőbb. Így mondom ki Istennek a hálámat a sok kegyelemért, a papi hivatásomért és azért, hogy türelmes és szerető Istenként mutatta meg magát velem szemben: Deo gratias!
Megjelent a Vasárnap 2020/26. számában.
