Nagy László, a Whitby-i Szent Család-egyházközség plébánosa, az Ottawai Fellebbezési Bíróság bírája, a torontói főegyházmegye érseki helynöke idei nyári hazalátogatását jubileumi esemény teszi emlékezetessé: augusztus 15-én, Nagyboldogasszony ünnepén, a gyergyószárhegyi plébániatemplom búcsúja alkalmával családja, rokonai, barátai, paptestvérei és faluközössége jelenlétében ad hálát Istennek 25 éves papi szolgálatáért és a kapott kegyelmekért. „Hivatásunk történetében van egy »ősrobbanás«, amikor a bensőnkben megmozdul valami az Úr felé, és van annak a beteljesedése, amikor a minket meghívó Mesterünkkel, Jézus Krisztussal egyesülünk, Vele eggyé válunk” – mondja Laci atya, de vajon ki ő, aki papságának negyedévszázadából mindössze három évet töltött otthon, a gyulafehérvári főegyházmegyében, és hogyan jutott el hivatásában e többirányú küldetéshez? Az ezüstmisére készület napjaiban igyekeztünk őt és tevékenységét közelebbről is megismerni.
Nagy László Balánbányán született 1970. május 15-én. Kétéves korában szülei Gyergyószárhegyre költöztek, az általa színes jelzővel illetett gyermekkorát ott élte meg, három testvérével együtt. Szavai szerint boldog, kiegyensúlyozott, szerető családi háttér adta meg számára azt az érzelmi és lelki hátteret, amely később elindította a hivatása felé. Az általános iskolát a gyergyószárhegyi Bethlen Gábor Általános Iskolában végezte, onnan a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnáziumba felvételizett matematika–fizika szakra, de a tanulmányait ott nem kezdhette el, a felvételi írásbeli dolgozatai ugyanis rejtélyes módon eltűntek. „Édesapámat az igazságérzete és talán a büszkesége is vezérelte, amikor okmányaimat a gyergyóditrói Puskás Tivadar Iskolaközpontba irányította. Ezt az egészet én nagyon nehezen tudtam feldolgozni, mert úgy éreztem, hogy letérek arról az útról, amelyet álmodtam. Később láttam meg benne Isten tervét, amire most hálásan tekintek vissza. A gyergyói vidéken mindabból, amit az elszigeteltség és az egymásra utaltság jelentett, bontakozott ki a ragaszkodás, az otthon szeretete és sóvárgása” – magyarázza László atya.
Keresés és kiteljesedés Istenben
A középiskola utolsó évében, amikor minden diák arról gondolkodik, hogy hogyan tovább, Laci atya érdeklődése Isten felé irányult. „Egyszerűen keresni kezdtem Őt, személyes kapcsolatot akartam Vele. Vágyat éreztem Isten létének megismerésére. Ekkor kezdtem el a Szentírást olvasni” – emlékezik vissza, s elmeséli, hogy megragadta, lenyűgözte a hivatások, meghívások története, napokig, sőt hetekig nyugtalanná tudta tenni a keresése vívódásaiban. A Szentírás után Gerhard Kroll Jézus nyomában című könyvének elolvasása nyomán egyre több kérdés merült fel benne, egyre többet akart tudni Jézusról. „Ahányszor újat fedeztem fel olvasás közben, annyiszor erősödött meg bennem az elhatározás, hogy meg akarom ismerni Jézust. Ha ez mind igaz, mondogattam magamnak, akkor én is követni akarom, és tenni akarok arról, hogy minél többen megismerjék Őt” – tekint vissza hivatása kibontakozására.
A politikai fordulat évében, 1989-ben jelentkezett a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolára. Teológiai évei alatt az Istennel való „társkeresése” lassan kezdett beérni, kibontakozni, bizalomra épülni. Élményeiről, az ott kapott útravalóról így számol be: „Nagy hálával és szeretettel gondolok vissza tanáraimra, akik feltárták előttünk az isteni misztérium megismerését. Fáradságos, kitartó, buzgó munkájuknak és gondoskodó szeretetüknek is köszönhetem, hogy ma Krisztusról beszélhetek, Őt megszerettethetem másokkal. Egy nagy család voltunk a teológián, ahol megéltük a krisztusi szeretetet, ahol együtt örültünk és viseltük a terheket. Mindazt, ami ma vagyok, az emberséget, a tudást és a lelkiséget ezeknek az éveknek köszönhetem.”
Ötödéves kispap volt, amikor a tanév utolsó napján Hajdu Gyula rektor az irodájába hívatta. „Nem gyanítottam, hogy a szokásos főmagiszteri feladataimtól eltérő ok miatt kell nála megjelennem” – mondja László atya. A rektor a tanári kar jelenlétében nyomban tudomására hozta, hogy az ő javaslatuk alapján Jakubinyi György érsek Kanadába szeretné küldeni kispapját, hogy ott fejezze be a hatodévet és majd ott tanuljon tovább. „Másnap reggel kilenc óráig kaptam gondolkodási időt, hogy ezt átimádkozzam. Azt válaszoltam, hogy ha a szemináriumi éveimet Gyulafehérváron fejezhetem be, vállalom a kanadai továbbtanulást. Ft. Dr. László László professzor, kanadai tanulmányaim költségeinek viselője és későbbi mentorom azonnal igent mondott. Az utolsó évet végül már februárban be kellett fejeznem, mert az ottawai Szent Pál Egyetem az egyházjogi szakra való beiratkozáshoz kérte a végleges diplomámat” – meséli László atya. Pappá így Gyulafehérváron a székesegyházban szentelte Jakubinyi György érsek 1995. június 25-én. Papi jelmondata: Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást (Jn 13,34). A feltétel nélküli, tökéletes, önfeláldozó szeretet parancsa ez, amire egy egész emberi életet lehet építeni, így válunk krisztusivá – indokolja jelmondatválasztását Laci atya.
Még ugyanazon év (1995) őszétől megkezdte posztgraduális tanulmányait Kanadában. Két év múlva, 1997-ben megszerezte a kánonjogi licenciátust (mesteri fokozatot) és hazatért Erdélybe. Kolozsvárra került a Szent Mihály-plébániára segédlelkésznek, majd egyévnyi ottani szolgálat után kinevezték érseki titkárnak. 1998-től 1999-ig töltötte be ezt a tisztet, ekkor útja visszavezette az ottawai egyetemre, ahol 2001-ben doktori fokozatot szerzett kánonjogból. Ezt követően, 2002-től egy évig tanított a gyulafehérvári szemináriumban. „A 25 évi papi szolgálatomból csak három évet töltöttem otthon. Örömmel gondolok vissza ezekre az évekre. 2003-ban néhány tanárkollégával szorgalmaztuk és meg is valósítottuk, hogy a szeminárium rákapcsolódjon a világhálóra és így elérhetővé tegyük a kispapok számára is az internetezést. Ez ma furcsán hangzik, de az akkori időkben és körülmények között nagy lépésnek számított” – emlékszik vissza László atya.
A missziós küldetés kanadai modellplébániáján
Egyévnyi gyulafehérvári teológiai tanítás után papi élete gyökeres fordulatot vett: szolgálatát a torontói főegyházmegyében folytatta, ahol néhány hónapnyi segédlelkészi beosztás mellett irodaigazgatóként és az Ottawai Fellebbezési Bíróság bírájaként kezdett ismerkedni az előtte álló új kihívásokkal. A Torontói Szeminárium részéről is felkérték, hogy tanítson náluk kánonjogot, de az akkori három feladatköre mellett Laci atya ezt nem tudta vállalni.
„Annak ellenére, hogy évekig Kanadában tanultam, papként mégis egy merőben új kultúrában találtam magam. Mélyebben beleláthattam és megérthettem a kereszténység vonatkozásait. Egy multikulturális társadalomban a katolicizmus teljes nyitottságával, befogadó attitűdjével megismertem egy másfajta pasztorális missziós küldetést. A különböző beosztásaim mellett tizenkét éve plébánosként is szolgálok Toronto külvárosában, Whitby-ben a Szent Család-plébánián, ahol gyakorlatban is igyekszem megvalósítani az egyház missziós küldetését” – hallhatjuk László atyától, s hogy ez a missziós küldetés miben áll, ennek megismerésére őt idézzük:
– „Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek, és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28,18–20). „Ekkor odament az írástudók közül egy, aki hallotta őket vitázni, és mivel tudta, hogy Jézus jól megfelelt nekik, megkérdezte tőle: »Melyik a legfőbb az összes parancsolat közül?« Jézus így válaszolt: »A legfőbb ez: Halljad, Izrael, az Úr, a mi Istenünk, egy Úr, és szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből. A második ez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincsen más, ezeknél nagyobb parancsolat.«” (Mk 12,28–31). Erre a két evangéliumi részre építettük plébániai szintű missziós nyilatkozatunkat: szeresd Istent, szeresd felebarátodat és tedd tanítvánnyá a keresőket.
Egyházunk az elmúlt évtizedekben-évszázadokban berendezkedett a karbantartási-fenntartási pasztorális életre. Nagyon szép munkát végzünk a hitoktatás terén, a szentségek kiszolgáltatása terén, de tanítvánnyá már kevésbé tesszük a keresőket. Pedig az egész világnak szüksége van Jézusra. Ezért adta nekünk a nagy küldetést: menjetek és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Mi a feladatunk? Az, hogy menjünk. Ez nem javaslat és nem opcionális: el kell mennünk és tanítványokká kell tennünk az embereket. Ha hiszünk abban, hogy az egész világnak szüksége van Jézusra, akkor meg kell osztanunk másokkal a jóhírt. Az örömet nem lehet titokban tartani. Ha ismernéd egy halálos kór, például a rák ellenszerét, és nem osztanád meg, az bűn lenne. De itt sokkal többről, nagyobbról van szó: tudjuk a gyógyszert az emberi szív számára és az emberek legmélyebb szükségeire. Szükségünk van egy Megmentőre, Szabadítóra, Megbocsátóra. Kell hogy legyen egy életcélunk és egy otthonunk a mennyben. Ezt nem tarthatjuk magunkban, meg kell osztanunk. Legyünk azzal elfoglalva, hogy megosztjuk a jóhírt és a személyes kapcsolatunkat Istennel. Mit gondolsz, mit szólnának a szomszédaid és a munkatársaid, ha tudnák, hogy ismered az örök élet titkát, mégsem osztod meg velük?
Plébániánkon ebből a karbantartási-fenntartási pasztorális életből próbáljuk kimozdítani a gondolkodásunkat egy küldetéses, missziós lelkület felé. Erre hívjuk fel a figyelmet és ehhez igyekszünk minél több partnert megnyerni. A jó Isten bölcsességének kegyelme, gondviselése mindig olyan munkatársakat adott és olyan emberekkel hozott össze, akikkel közösen ezen dolgozunk. Olyan plébániai kultúrát alakítottunk ki, ahol mindenkinek az a feladata, hogy Istent szeresse, a Vele való személyes kapcsolatáról beszéljen, és a munkakörén keresztül mindenkit, akivel találkozik, Krisztushoz vezessen. Vagyis: olyan plébániai életformát élünk meg, ahol Jézust szeretjük, Jézusról beszélünk és a Vele való kapcsolatunkról teszünk tanúságot. Azt szeretnénk, ha Istenről mindenki szóban és tettekben is tanúságot tenne. Már a kisgyermekeket is ebbe a missziós lelkületbe vonjuk be. Aki ellátogat hozzánk, már a parkolóban lévő transzparensen láthatja, hogy mi a missziós küldetésünk, miért vagyunk itt: hogy Istent és felebarátunkat szeressük és másokat tanítványokká tegyünk. A bibliaórákon, felnőttképző kurzusokon, előadásokon, sőt a prédikáción keresztül is megtapasztaltam, hogy nem tudok tanítvánnyá tenni másokat. Az említettek mind fontosak, de a tanítvánnyá válásnak a bölcsője a személyes istenkapcsolat megosztása. Ezért nálunk mindenki, aki fogékony, nyitott a hit megosztására, tanítványi csoportokban evangelizál. Négyéves kortól minden korosztálynak tanítványi csoportokat hozunk létre; ezekben több százan vesznek részt. Olyan személyeket hoznak Krisztus közelébe, akikkel én mint pap nem találkoztam soha.
A különböző márkakereskedésekben mindenki a saját termékeiről beszél, azt akarja eladni. A plébánián miért nem beszélhetünk mi, egyénileg is Jézusról és a hitről? Nem azért létezünk mint közösség, nem ez a küldetésünk? Az Istennel való meghitt személyes kapcsolat megtapasztalása által mindannyian rádöbbenünk, hogy a hit nem tudást jelent Krisztusról, még csak nem is egy hitigazságban való meggyőződést: a hit „személyes kaland” Istennel. A plébániai megújulási mozgalom a tanúságtételen keresztül indul el, amely egy olyan helyi kultúrát alakit ki, ahol Krisztus áll a középpontban. A többiről a Szentlélek gondoskodik. Csak el kell kezdeni, Isten bőséges támogatást ad hozzá az Ő kegyelmével.
Az egyház természete missziós természetű és ezt nekünk tudatosítanunk kell. Krisztust megosztani, elvinni másokhoz, akik majd továbbviszik – ez a legfontosabb. Plébániánk jelenleg missziós modellként működik a Torontói Főegyházmegyében. Főegyházmegyei szinten ebben a törekvésben vezető szerepet vállalva, számtalan felkészítőt, továbbképzést és konferenciát szervezünk az erre nyitott plébániák részére. Szívvel-lélekkel dolgozom plébániáink lelki megújulásának mozgalmán, ez teljesen kitölti papi hivatásomat, küldetésemet és értelmet ad papi életemnek – zárja összefoglalóját Laci atya.
Magyar szóval, szívvel és tettel is
László atya ott a tengerentúli messzeségben nem szakadt el a magyar közösségtől sem: havonta-kéthavonta magyar nyelvű szentmisét mutat be egy kisebb magyar közösségnek. Csupán néhány további példát említve: a torontói Kalejdoszkóp Irodalmi Kávézóban 2010. szeptember 12-én a Márton Áron és Jakab Antal erdélyi püspökök szellemi öröksége című előadásnak díszvendége volt, és üzenetszavaival a Kalejdoszkóp hasábjain is találkozhattak az olvasók. „A Megváltó elhozta számunkra Isten szeretetét, amelyet elfogadva boldog életet élhetünk és mások boldogságát is építhetjük. […] Jézus születésével fény ragyogott a világra és fény tölti be az emberi szíveket. Ebben a fényben a remény bátorságával indulhatunk el egymás felé, hogy szolidaritást vállaljunk egymás életével. Ebben a fényben láthatjuk meg az életünkre leselkedő sötét gondolatokat, önző indulatokat, szűkös önérdekek csapdáit, hogy elutasíthassuk azokat. És ebben a fényben találhatunk újra egymásra. Megláthatjuk igazi értékeinket, rendezhetjük emberi kapcsolatainkat, teljesíthetjük félbehagyott ígéreteinket, mert Isten közelében fontossá és értékké válik minden, ami emberhez méltó” – írta a kéthavi kulturális folyóirat 2010. november–decemberi lapszámában megjelent vezércikkében.
Igyekszik szüleit évente meglátogatni, itthoni közeli barátaival személyes kapcsolatot fenntartani és ápolni. Kanadából a hazai egyházi és társadalmi élet történéseit is figyelemmel kíséri.
Amikor terveiről kérdeztük, így válaszolt: „Gyermekkorom óta megtanultam, hogy a jó Isten az, aki gondoskodik a terveimről, nekem csak fel kell ismernem azokat és együtt kell működnöm az Ő akaratával. Érdemeimen felül jóságos az Isten hozzám. Szerető közösségben szolgálok, ahol Isten emberi leleményességet felülmúlva mutatja meg a szeretetét.”
A gyergyószárhegyi plébániatemplom búcsújával egybekötött jubileumi hálaadó szentmiséjét Nagy László atya 2020. augusztus 15-én, szombaton déli 12 órakor tartja a templom körüli szabadtéren.
Varga Gabriella
