Tíz évvel ezelőtt a KALOT Egyesület lelkigondozói képzése által került kapcsolatba a segítő nővérekkel, majd lépésről lépésre szorosabbra fonódtak ezek a szálak. 2016-ban én is „ilyen berkekben”, a szentignáci imaműhelyen találkoztam először vele, Vass Évával, a csíkszeredai AutHelp Egyesület alapító tagjával, aki fia, Dénes révén ismerkedett meg a Hit és Fény mozgalommal. Innen indítjuk beszélgetésünket.
Természetesen Dénes hozott kapcsolatba a közösséggel. Kisiskolás volt, amikor a csíkszeredai Hit és Fény közösség a 15 éves születésnapját ünnepelte, és Fogarasi Edit szociális testvér meghívására elmentünk az ünnepélyre. Ledöbbentem, hogy milyen sokan vannak hozzánk hasonló, vagy majdnem ugyan olyan helyzetben mint mi. Akkor nem láttam még bele a Hit és Fény mozgalom lelkiségébe, csak azt láttam, hogy felnőtt fiatal emberek az édesanyjukkal vagy az édesapjukkal jönnek el a közösségbe, és ez nagyon-nagyon meghatott. Egy szülőnek egy életre szóló feladat a sérült gyermeke mellett lenni. Vannak ugyan szociális intézmények, ahol lehet esetleg felnőttkori elhelyezésre számítani, de ez nem számottevő, ugyanakkor nem csak a gyereknek, hanem a szülőnek is kell egy olyan közösség, ahol értik, miről beszél és tudják, mit jelent egy hétköznap vagy egy ünnepnap a fiatalnak.
Később próbáltam többször kapcsolatba kerülni velük, akkor még az egyesülettel voltam nagyon elfoglalva. Minden évben volt legalább két projektünk, aminek a végén nagyobb konferenciát vagy találkozót szerveztünk, és egy ilyen alkalommal meghívtam a Hit és Fényeseket is és a Szent Ágoston Foglalkoztató Központ pedagógusait is – ahol felnőtteket foglalkoztatnak jelen pillanatban is. Az akkori pedagógussal, Váta Emesével együtt mentünk Békéscsabára egy szakmai útra, ahol megnéztünk egy felnőtt nappali központot, amit kimondottan autizmusban érintett fiatalok részére hoztak létre. Ez egy jó kapcsolódás volt, akkoriban én még azt hittem, hogy a Hit és Fény az egy olyan szervezet, amely támogatja a Szent Ágoston központot (ahogy az AutHelp egyesület támogatta a Puzzle oktatási központot), csak később, amikor Dénes a 8. osztály elvégzése után átkerült a Szent Ágoston foglakoztatóba, derült ki számomra, ez valami egészen más. Pont az a lelki oldala volt meg a Hit és Fény közösségnek, amit én annyira kerestem korábban is, és az egyesületnél nem igazán alakult, mert ott konkrét célok voltak – mint elvégzeni az első osztályt, az ötödiket stb.–, itt pedig életre szóló kapcsolatokról beszélhetünk.
Elkezdtem a találkozókra járni, majd elmentem egy lelkigyakorlatra is, amit a sepsiszentgyörgyi közösség szervezett, nagyon emlékezetes maradt ez számomra. Utána táborozni mentünk a csíkszeredai közösséggel, először a Gyimesekbe, majd Marosfőre. Úgy mondanám, hogy „elkaptam a vírust” (nevet), és nem az új koronavírust, hanem a „Hit és Fény vírust”, ami hogyha megfertőzi az embert, akkor nem tud szabadulni a lelkiségtől, és nem is kell szabadulni, mert itt vagyunk csak igazán jó helyen. 2016-tól járunk rendszeresen a közösség havi találkozóira, és ahogy egyre jobban megismerem őket, úgy egyre inkább azt érzem, ez az a közösség, amit nagyon régóta kerestem.
És hogy látod, tapasztalod, a fiadnak mit jelent ez a közösség?
Dénesnek egy kicsit nehezebb dolga van, mert a Hit és Fény elsősorban értelmi akadályozott fiatalok számára jelent közösséget, és az autista fiam kicsit nehezen bírja a hosszas, tömeges találkozókat vagy foglalkozásokat, de azzal, hogy ez egy megszokott tevékenység – tehát minden hónap harmadik szerdáján megyünk a Hit és Fénybe, énekelünk, imádkozunk – ez szinte vérévé vált neki is. Azok a tevékenységek, amiket ott megélünk, a megjelenítések – pl. amikor szentírási részeket játszunk el, szereposztással, vagy amikor szabadon imádkozunk –, vagy egyáltalán a bemelegítő hogyvagy?-kör, amikor mindenki elmondja, hogyan telt az elmúlt hónap, Dénesnek is nagyon sokat jelentenek. Bátran megszólal, és ő is elmondja, most pedig, hogy már felnőtt korba ért – idén lesz 21 éves –, már nyugodtabb és végig tudja ülni ezeket a találkozókat. Régebb volt úgy, hogy csak én jártam, mert neki ez még túl hosszú lett volna. Az a jó, hogy a Hit és Fény nagyon rugalmas, és teljesen megértő mindenki azzal, hogy Dénesnek nehéz végig ülni egy ilyen foglalkozást, így felállhat a helyéről és járkálhat a teremben, vagy mikor táborban vagyunk, akkor elhúzódik kicsit, hogy egyedül legyen, olyankor ő nyugodtabb. Ez így rendben van, szeret járni a közösségbe, várja is. Most hogy a járvány miatt nem tudtunk találkozni, többször kérdezte: „hát, mikor megyünk a Hit és Fény-be?” Az életünk részévé vált, neki is és nekem is.
Biztos vagyok abban, hogy itt is két oldala van az éremnek… Mi a legnehezebb, de azt is mondd el, kérlek, mi a legszebb a ti kapcsolatotokban?
A legnehezebb a kommunikáció, mert Dénes elég nehezen tanult meg beszélni, és jelen pillanatban is elég korlátozott a szókincse. Amikor meg kell egyezni valamiben, nagyon az ő szintjén kell lenni, és ilyenkor érzem azt, hogy le kell lassuljak, fontos, hogy nagyon figyeljek arra, hogy ő mit szeretne mondani. Neki vannak kedvenc témái, amiket többször elmond, ismétli, és nagyon oda kell figyelni, hogy akkor abba, hogyan kapcsolódom be… Én ezt tartom most is legnehezebbnek,a kommunikációt. Annál is inkább nehéz, mert elváltam, és most Dénes az apukájával lakik, én pedig elköltöztem… Hetente két-három alkalommal vagyunk együtt egy délután, illetve hétvégén egy napot, és olyankor mindig vissza kell kapcsoljak „ebbe az üzemmódba”, amikor vele beszélgetek. Ebben aztán nagyon érdekes dolgok vannak, mert sokszor az ép felnőttekkel nem találom a szót… Ez a legnehezebb része, azt gondolom.
A legszebb pedig az, hogy ezen a kapcsolaton keresztül egy olyan érzékeny oldalát mutatja meg Dénes, amivel rácáfol arra, hogy az autista emberek nem empatikusak, hisz, amikor azt halljuk, autizmus akkor azt mondjuk, hát ők nem értik a mások érzelmeit, nem empatikusak… Közben kiderül, hogy dehogynem, csak hogy a kapcsolódás nagyon fontos. Sokszor elmondják a nagyon jó képességű autisták, „ti is alkalmazkodjatok hozzánk, ne csak nekünk kelljen alkalmazkodnunk hozzátok”. Dénes nővére, Zsuzsa, szintén sokat kellett alkalmazkodjon a testvéréhez. Igazi jó testvérek. Azt hiszem, ebben van a szépség, hogy alkalmazkodunk egymáshoz, és a nehézségeken így lehet átlépni. Meg persze, a közösségben, amikor látjuk, hogy mások is küzdenek hasonló nehézségekkel, problémákkal, olyankor igazán tudunk örvendeni annak, hogy nem vagyunk egyedül. Amikor azt látom, hogy a Dénesnél jóval idősebb tagoknak sikerült, akkor felerősödik bennem a bizonyosság, hogy nekünk is sikerülhet felnőttnek lenni, nagyobb önállóságot elérni.
Hogyan hatott a ti történetetek a szakmai pályafutásodra?
Dénes még nagyon pici volt, amikor felmerült az autizmus gyanúja. Nagyon a lelkünkre kötötték, hogy egy nagyon kiszámítható napirendje legyen a fiúnknak, így akkor én eljöttem abból a patikából, ahol gyógyszerészként dolgoztam, pont azért, mert hol délelőtt, hol délután kellett váltásba menni. Úgyhogy én a szakmámban többször is munkahelyet váltottam, dolgoztam kórházi gyógyszertárban is, akkor csak délelőtt volt a program, utána versenyvizsgáztam egy köztisztviselői állásra és a közegészségügyi igazgatóságnál dolgoztam kilenc évig mint egészségügyi ellenőr. Igen, ebben a periódusban nagyon-nagyon éreztem, hogy az ellenőrzések alkalmával nagyon fontos, hogyan beszélünk azzal a személyjel, aki az illető egységet képviseli. Kórházakba, gyógyszertárakba, orvosi rendelőkbe, iskolákba jártam ellenőrzésre. Amikor pedig ez már nagyon megterhelő lett nekem, akkor átvizsgáztam az intézmény laboratóriumába, és most ott dolgozom, vegyész munkakörben. Úgy érzem, hogy visszatértem a kiinduló pontra, hisz egyetemista koromban én a fizikai kémiából írtam az államvizsga dolgozatomat, hát most visszakerültem oda… Itt kevés kapcsolatom van ügyfelekkel, viszont a kollégákkal való kapcsolattartásban nagyon sokat segített az, hogy lelki-gondozói szempontból tudom látni ezeket a munkahelyi kapcsolatokat is. Kicsit furcsa ez az én szakmai pályafutásom, mert mindig is az volt a legfontosabb, hogy úgy tudjak munkába járni, hogy közben a gyerekekkel is lehessek, nem beszélve az egyesületi vezetői időszakról, az még jobban igénybe vett, de örvendek, hogy volt egy ilyen hely, ahol kipróbálhattam magam, és ha nem a munkahelyen, akkor az egyesületben tudtam a lelki dolgokra is figyelni.
Mit jelent az számodra: „Soha többé egyedül”?
Ez egy könyvnek a címe, amit a Hit és Fény nemzetközi mozgalom társalapítója Marie-Héléne Mathieu írt a mozgalom történetéről. 1971-ben indult a lelkiségi mozgalom egy zarándoklattal, Lourdes-ban. Onnan fejlődött tovább, úgy hogy az egész világon vannak most már olyan közösségek, amelyekhez az értelmi fogyatékos gyermekek vagy felnőttek tartoznak, illetve a szüleik és a segítők, barátok. Azzal, hogy ebben a közösségben együtt vagyunk, soha többé nem vagyunk egyedül… Persze, nem csak az emberek jelenléte, hanem a jó Isten jelenléte is az, ami bizonyossággá érlelődött bennem, hogy mindig velünk van és nem hagy magunkra.
Ezt az állandó jelenlétet hogyan tapasztalod a mindennapokban, hogyan tapasztaltad ebben az eltelt furcsa időszakban?
Az embereken keresztül – elsősorban. Nehéz volt az, hogy nem tudtunk találkozni, és mégis olyan teherbírók ezek a kapcsolatok, hogy át tudtuk állni Facebookra – ott is van egy kis csoportunk –, meg szintén ilyen online szervezett találkozót tartottunk a többi erdélyi közösséggel. Nekem különösen az is segít, hogy Csíksomlyó lábánál lakom, és minden reggel a Mária Út egyik ágán megyek munkába gyalog, vagy visznek a kollégák, de ez az állandó jelenlét, a zarándokhelynek a közelsége, maga az a hangulat, ami a Nyeregben elfog… sokat segít. Nagyon-nagyon nehéz magánéleti válságban éltem meg például azt, hogy a Nyeregben voltam, a Hármas-halom oltárnál, és imádkoztam hajnalban, amikor egyszer csak a völgyből köd gomolygott fel… és én azt hiszem, ennél szemléletesebb jelenlétet azóta sem éltem meg: a jó Isten ott volt és a felhőben beborított… Akkor nagyon egyedül voltam, de azóta többször is felidézem ezt az emléket, és erőt ad minden esetben. Ugyanígy az imaműhely második részében, amikor tavaly novemberben Gyergyószentmiklóson voltunk Bereczki Silviáékkal, ott is én elindultam sétálni a ködben, és annak ellenére, hogy teljes ködfátyol borította az egész környéket, nem tévedtem el, visszataláltam oda, ahonnan elindultam… Ebben is szinte tapintható volt a jó Isten jelenléte, ahogy visszavezetett és nem bódorogtam el. Nagyon sokat segített a szentignáci lelkiségnek a módszere, hogy mindenben a jó Isten keresni és megtalálni.
Mit üzennél olvasóinak (azoknak, akik talán hasonló kihívásokkal néznek szembe)?
Jézus szeret minden kicsi gyereket… Jézus szeret minden morcos öreget… Jézus szeret minket!
(A beszélgetés rövidebb változata a Vasárnap hetilap 2020. július 26-ai számában jelent meg.)
