„Zarándokének. Tekintetem a hegyekre emelem: Honnan jön segítségem? Segítségem az ÚRtól jön, aki az eget és a földet alkotta. Nem engedi, hogy lábad megtántorodjék, nem szunnyad az, aki védelmez téged. Bizony nem szunnyad, nem alszik az, aki védelmezi Izráelt! Az ÚR védelmez téged, az ÚR a te oltalmad jobb kezed felől. Nem árt neked nappal a nap, sem éjjel a hold. Az ÚR megőriz téged minden bajtól, megőrzi életedet. Megőriz az ÚR jártodban-keltedben, most és mindenkor.” 121.Zsolt
Egyszer egy fiatal francia filozófus azzal a szándékkal kereste fel az Athosz-hegyi szerzeteseket, hogy megtanuljon tőlük imádkozni. A fiatalember sok fontos könyvet elolvasott már a lelkiségi irodalomból, és örülni is tudott azoknak, amiket olvasmányaiban felfedezett, de többet akart, illetve talán azt szerette volna leginkább, hogy mindaz, amit eddig felismert és amiről olvasott, az az életének részévé váljon. A lélek megbékélésére vágyott, és azt hallotta, hogy Szeráfim atya, az Athosz-hegyi szerzetes meg tudja őt tanítani arra, hogy kell úgy imádkozni, hogy megbékélésre leljen az ember. Furcsa ember volt ez a Szeráfim atya. Hosszan méregette az érdeklődőket, és úgy hírlik, még azt is meg tudta állapítani, hogy kit milyen mértékben hatott át a Szentlélek, hogy ki mennyire hagyta magát átitatni. Imádkozz úgy, mint egy hegy! – ez volt az első tanácsa Szeráfim atyának.
Az elmúlt napokban egy kisebb csapattal zarándokolni indultunk. Miközben a hegyeket másztuk, a lelkünk is cipelt és szuszogott, reménykedett és gyönyörködött. A napi elmélkedések rendjén egy-egy bibliai hegycsúcsra figyelve próbáltuk felidézni élettörténetünk négy, markánsan kirajzolódó stációját.
Az Ararát hegye volt az első. A megérkezés hegye. A kikötő. Noé és családja hosszú idő után megérkezik. A bárka legalábbis kiköt valahol. Az a pont ez, ahol úgy tűnik felszusszanhatsz. Valami biztos talajt érez maga alatt a test és a lélek. Lezárul egy hosszú, fájdalmas, viharos út. Megerősödik a remény, hogy van tovább, hogy újrakezdhető az élet, mégis várni kell még míg minden felszikkad. Amikor Noé hajója az Ararát hegyén kiköt, értelmet nyer az utazás, a hit, a megpróbáltatás, elérhető távlatokban bomlik ki a remény. Mégis még mindig tovább kell tanulni a türelmet és bizalmat. Amikor a bárka az Ararát hegyén kiköt, akkor tudjuk, hogy megérkeztünk valahova, de tudjuk azt is, hogy minden, de minden az Isten kezében van. Túléltük, de már nem vagyunk ugyanazok.
A második hegy a Sínai-hegy, a Hóreb hegye. A törvény, a rend, a szövetségkötés hegye. Ez az a hely, ahol Mózes először találkozik az Úrral, és negyven évnyi távollét után minden tiltakozása és alkalmatlansága ellenére Istentől a megbízatást megkapja. Az a hely, ahol a később a törvényt kőbe vésik. Amikor a Sínai-hegyre gondolok, akkor az Isten rendjére is gondolok, a törvényre, a szövetségre, amit Isten az övéivel köt. És ezzel együtt a hűtlenségre is, a velünk kötött szövetség megszegésére. A Sínai-hegy így egyszerre a megbízatás és a küldetés helye, de a csalódásé is, a bukásé. A Sínai-hegyen egyszerre találkozunk az Isten rendjével és bennünk lévő rendetlenséggel, a magunk hiányosságaival, és az Isten, hiányosságainkon is túlmutató tervével. A Sínai-hegy a nagy Isten-élmények helye, ahol ragyogni kezd az arc, mégis egyszerre van jelen a félelem és a csodálat, és ott lehet a düh is, ha mások hűtlenségét nézed, és a kétségbeesés, ha a sajátoddal találod szembe magad. Isten ebben az önvizsgálatban sem hagy egyedül. Isten velünk kötött szövetsége önmagunktól is megvéd.
Zarándoklatunk harmadik hegye az Olajfák hegye volt. Részben a szenvedés és a gyötrődés hegye. Elfogatása előtt Jézus itt imádkozott, itt bátorította a tanítványokat arra, hogy legyenek kitartóak. Itt hangzik el Péter fogadkozása és esküdözése. Ha az Olajfák hegyére gondolok, akkor nem csak arra gondolok, ahogy a szenvedést megéltem, de arra is, hogy miként is kell kimondani azt, hogy „legyen meg a Te akaratod”. Az Olajfák hegye a hamis önismeret helye is. Az a hely, ahol nem csak Péterről derül ki, hogy mennyi minden van, amit még magáról sem tudna elképzelni az ember. A hely, ahol szenvedünk, ahol tudjuk, hogy mi az, aminek el kellene múlnia, ami fáj, ami elviselhetetlen, másrészt pedig az a hely, ahol úgy teszünk, mintha nem történne semmi, és miközben Jézus szenved, a kitartó imádság helyett az igazak álmát alusszuk, és azt álmodjuk magunkról, hogy mi mindenre képesek vagyunk. Nehéz az Olajfák hegyét megmászni, nehéz kimondani, hogy legyen meg a Te akaratod, és nehéz nem gondolni magamról többet, mint ami vagyok, és épp annyit gondolni magamról, amennyit Isten is gondol rólam.
Lehetett volna több hegy is, de nekünk az utolsó most a Megdicsőülés hegye volt. Az Úr színeváltozása. A tanítványok közül hárman vannak ott fent a hegyen, Péter, Jakab és János. Hárman tanúi annak, ahogy a Fiú bizonyságot nyer. A Megdicsőülés hegye az az állapot, amit sohasem szeretnénk ha elmúlna, a pillanat, amikor meg szeretnénk állítani az időt, és hosszú, ha lehet örök időkre berendezkedni, maradandóvá tenni a mulandót, mint amikor a szerelmes a szerelmesére talál, mert „jó nekünk itt lenni”. A Megdicsőülés hegye az hely, ahol nem csak a csodát látom, hanem a Csodatevőt is, a hely, ahol a Csodálatos a maga ragyogó egyértelműségében mutatja meg magát, és minden Őt igazolja. Bármennyire is fenséges ez a pillanat, innen is haza kell menni. A Megdicsőülés hegyén nem lehet ott maradni. Lehet emlékezni rá, de még beszélni sem lehet róla mindig. Le kell menni a völgybe, és csak akkor lehet beszélni a csodáról, ha már láttad a Megfeszítettet, ha már láttad a feltámadt Urat, hogy a fenséges és a gyönyörű soha ne fedje el az Örökkévalót.
Több hegy is van még, ami bejárható. Nekünk most ennyi jutott. Nem is kell több most, mint hazatérve megélni azt, amit az Istennel való kapcsolatunkból megértettünk.
Dávid István (kolozsvári FIKE, református egyetemi lelkész)
