EVANGÉLIUM
Abban az időben:Jézus elment hazulról, és leült a tó partján. Hatalmas tömeg gyűlt össze, ezért beült egy csónakba, a tömeg pedig ott állt a parton. Ekkor példabeszédekben sok mindenre oktatta őket:
„Íme, kiment a magvető vetni. Amint vetett, némely szem az útszélre esett. Jöttek az ég madarai, és ezeket mind megették. Némely szem kövek közé esett, ahol nem volt elég termőföld. Ezek hamar kikeltek, hisz nem volt mély a föld. Majd amikor a Nap fölkelt és forrón tűzött, kiégtek, mert nem volt gyökerük. Voltak szemek, amelyek tövisek közé estek, és amikor nőni kezdtek, a tövisek elfojtották őket. De a többi szem jó földbe hullott, és termést hozott: az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadik harmincszorosat.
Akinek van füle, hallja meg!”
Ekkor odamentek hozzá tanítványai és megkérdezték: „Miért beszélsz hozzájuk példabeszédekben?” Ő így válaszolt: „Nektek adatott meg, hogy megismerjétek a mennyek országa titkait, nekik ez nem adatott meg. Mert akinek van, annak még adnak, hogy még több legyen neki; de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van. Azért beszélek hozzájuk példabeszédekben, hogy nézzenek, de ne lássanak, hallgassanak, de ne halljanak, és ne értsenek, és így beteljesedjék rajtuk Izajás próféta jövendölése:
Hallván hallotok, és mégsem értetek,
nézvén néztek, de mégsem láttok;
megkérgesedett ugyanis e népnek szíve:
Fülükkel restül hallanak,
szemüket behunyják,
hogy a szemükkel ne lássanak,
fülükkel ne halljanak,
és a szívükkel ne értsenek,
s meg ne térjenek, hogy meggyógyítsam őket.
De boldog a ti szemetek, mert lát, és boldog a ti fületek, mert hall! Bizony, mondom nektek, sok próféta és igaz vágyott látni, amit ti láttok, – és nem látta; vágyott hallani, amit ti hallotok, – és nem hallotta.
Hallgassátok meg hát a magvetőről szóló példabeszédet!
Akik hallgatják a mennyek országáról szóló tanítást, és nem értik meg, azokhoz eljön a gonosz, és elragadja mindazt, amit a szívükbe vetettek Ez az, ami az útszélre esett. A kövek közé hullott mag pedig az, aki meghallgatja ugyan a tanítást, és szívesen be is fogadja, de az nem ver benne gyökeret, csak ideig-óráig él. Amikor a tanítás miatt szorongatás, üldözés éri, csakhamar eltántorodik. A tövisek közé esett mag az, aki meghallgatja a tanítást, de a világi gondok s a csalóka vagyon elfojtja azt benne, és gyümölcs nélkül marad. Végül a jó földbe hullott mag az, aki meghallgatja, megszívleli a tanítást, és jó termést is hoz: az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadik harmincszorosat.”
(Mt 13,1-23)
Jézus a magvetőről szóló példabeszédet a következő szavakkal fejezi be: Akinek füle van, hallja meg! A zsidó vallásosságban igen fontos szerep jut a hallásnak, az értésnek. Míg a más ókori vallásokban az istenség megmutatkozik, láthatóvá teszi magát, az ószövetségben Istent élő ember nem láthatja. Isten az ószövetségben főleg szól, szavával jut el az emberhez. Isten szava telve van erővel: teremt, életre hív, megszólít, megtérít, int és ígéreteket ad. Az ő szava nem pusztán hangzás, hanem valóság, erő.
Az isteni szóban ott a mindenhatóság, de mégsem erőszakos. Nem kerüli meg az emberi hallgatást, az emberi befogadást. Csak azokhoz jut el, akik készséges nyitottsággal befogadják. Ahogy a rabbik magyarázzák: Isten szava eljut az emberhez, behatol az emberi fülekbe, amennyiben a fül körül van metélve. Mindez azonban nem elég. A szó útja nem a befogadásban ér véget, hanem a megértésben és a megvalósulásban. Ezért a szónak a fülből tovább kell jutnia. Behatol a szívbe is, amennyiben a szív is körül van metélve.
Az isteni szó ott rejtőzik minden eredetnél. Aldous Huxley kiszámította, hogy a csend köre évenként tizenhárom és fél km-el csökken. Az ősrobbanás nagy zaja nem más, mint Isten szava: legyen világosság. De az isteni szó nem zajt, hanem harmóniát, rendet teremt. Nem a csendből hív ki a zajba, hanem a semmiből a létre, a kaótikus megkötöttségekből a világ békés szinfóniájába. Ugyanígy van az ember élete is. Születésekor sírás, kiáltás hagyja el ajkát, de egész élete arról szól, hogy ezt az artikulálatlan zajt rendszerezze, beszéddé alakítsa. Az ember egy életen át beszél, szavaiban állandóan visszanyúl saját eredetéhez, ahhoz a szóhoz, amely a semmiből létre hívta.
Az emberi fül nemcsak a hit kezdete (amely hallásból ered), hanem a világról szerzett első tapasztalatok kapuja is. Az anyaméhben az embrió nem lát, viszont hallja a hangokat. Születése után már ismerős számára az édesanyja hangja. De az állatok esetében is így van. Megfigyelték, hogy ha az énekesmadarak tojását nem saját anyjuk kelti ki, a kismadár sok esetben képtelen lesz saját fajának megfelelő énekhangokat kiadni.
Jézust nagyon is foglalkoztatta az, hogy az emberek hallgatják-e a szavait, hogy a hallgatásból megértés születik-e. Igazán csak azok értik Jézust, akik minden figyelmükkel kísérik mozdulatait, szavait, rezdüléseit. Azt mondják, hogy Szent János evangélista azért tudott olyan szépen írni Jézusról, mert az utólsó vacsorán Jézus keblén nyugtatta fejét. Füle hallhatta Jézus szívének dobogását is. A szentmisében mi magunk is János apostolt utánozzuk: Jézust, a testté lett szót a kenyér színében fogadjuk szívünkbe, ugyanakkor az ige liturgiájában a testté lett szó a tanításban füleinken keresztül ér el bennünket.
A keresztény hagyomány botrányosnak tartotta volna Isten igéjének hallgatóit nagy fülekkel ábrázolni. A hallgatás, figyelem jelképe mégis bekerült a Szentírásba és a keresztény ábrázolásokba. Gondoljunk csak a szamárra. Nem csupán a békesség jelképe, hanem az az állat, akinek hosszú fülei lehetővé tették, hogy hallja Isten angyalának szavát, amelyet Bálám nem hallott. Jézus életében pedig többször találkozunk ezzel a kedves állattal: ott van mellette karácsonykor, az Egyiptomba való meneküléskor és virágvasárnap is, a Jeruzsálembe való bevonuláskor.
László István kolozsvári segédlelkész
Megjelent a Vasárnap július 12-i számában.
