Csak a szívével láthat jól az ember… – idézte fel nemrég Twitter-üzenetben Ferenc pápa A kis hercegből ismert gondolatot. Számos fiatal élete fordulójához érkezett: a végzős diákok első komolyabb próbatételükön igyekeznek túljutni, hogy sikeres érettségivel koronázzák meg eddigi tanulmányaikat, a pálya- és jövőválasztás izgalmait is most élik meg. A diakónusokat is most szentelték pappá, ami szintén fontos vízválasztó az életükben. Az emberi sorsfordulók, az élet új kezdetei különösen is igénylik az Exupéry-alkotás rókájának titkát: „jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”
Nem ballagási beszédet szeretnék írni. A karantént követően a szabályok enyhülése nyomán tudatosult bennem, hogy a sok számítógép előtt végzett munka miatt amúgy sem tűéles szemem igencsak elszokott a távolba nézéstől. A szoba négy fala olyan fizikai korlátot jelentett számára, ami keretek és határok közé szorította a perspektíváját, a horizont távlata megszűnt, csak a közelség beszűkült látványa maradt. A szemem a szó szoros értelmében elvesztette rugalmasságát, még most is külön erőfeszítést igényel, hogy tisztán láthassam az időközben megnyílt tér távoli részleteit.
A karantén a sok szenvedés mellett olyan pozitívumokat hozott, amelyek éppen a távolba tekintést segíthetik: a tér beszűkült, de az idő mintha megnyílt volna. Évtizedek óta téma a környezetünk, a teremtett világ kizsákmányolása, az ember okozta éghajlatváltozásról is régóta tudomásunk van, mégsem láttunk tovább az „orrunknál”, a jövő generációival és a természettel szemben a gyors meggazdagodást, az aktuális hasznot választottuk a hosszú távú káros következmények ellenére. Most viszont, a járvány és a mozgáskorlátozás következtében tisztább lett a városok légköre, a növény- és állatvilág pedig elkezdte visszahódítani a természetet. A bezártság arra is lehetőséget biztosított, hogy magunkba nézzünk, elcsendesedjünk, szembenézzünk belső vágyainkkal, félelmeinkkel, önmagunkkal. Ugyanakkor az összezártság a közeli kapcsolatainkat is reflektorként világította meg.
A világjárvány miatt bevezetett karantén beszűkítette a fizikai látómezőnket, de olyan perspektívákat nyitott meg, amelyek segíthetik a „szívvel látást”. Olyan sorsfordulót él az emberiség, amikor megtanulhatunk hosszú időtávlatban gondolkodni és cselekedni. Sorsfordulót, amikor belső világunkat és kapcsolatainkat is alaposan szemügyre vehetjük. Ezek a perspektívák pedig megnyithatják szemünket az isteni végtelenre.
