Ifjú erdélyi leviták, frissen szentelt papjaink, Kelemen Arnold, Kalányos Ottó, Pál Áron, Isten óvjon, tartson meg a hivatásotok útján és örömében!
Milyen furcsa egybeesés Szent Péter és Pál apostolok napján, amikor Gyulafehérváron a néhány éve bevezetett szokás szerint pappá szentelik az utolsó éves teológiai hallgatókat, akik előző évben lettek diakónusok, ugyanazon nap reggelén arra ébredni, hogy valósággal forr a közösségi média egy közismert magyarországi katolikus pap bejelentésétől, miszerint otthagyja hivatását. Nem médiasztár, ellenkezőleg, komoly tudományos és liturgikus munkájáról, elkötelezett szolgálatáról ismert, szakterületén nem felszínes és nem is holmi trendeket követő szakember. Füzes Ádám ráadásul nem egy-két-három, hanem huszonkét év után döntött hivatása feladásáról. Mindezt nyíltan az ismerősei, tanítványai és mesterei elé lépve a közösségi hálón jelentette be, jelezve, hogy a lépését megfontolta, ugyanakkor nem kérkedve, nem bárkit is vádolva hozta e döntést.
Furcsa volt e bejelentést emésztgetve követni végig a három gyulafehárvári egyházmegyés papjelölt szentelési szertartását, így belemélyedni. Ilyenkor sok minden felkavarodik, egy ilyen bejelentés nyomán nehezebb a tiszta örömre hangolódni, amivel e három fiatalember várta a pappá szentelését. Ugyanakkor annál nagyobb súlya volt az eseménynek, annál mélyebben lehetett éppen azáltal megélni azt.
Furcsa és ellentmondásos, de a fény és az árnyék mostanában folytonosan együtt jelenik meg, hangsúlyosan mutatva: az élet ilyen sokrétű, a vegytiszta örömet is ott kíséri valahol a háttérben, lappangva egy kis fájdalom, a kezdésre a befejezés árnyéka vetül, a lelkes ajtónyitást egy ablak hirtelen becsapódása előzi meg…
A három gyulafehérvári egyházmegyés ifjú levita örömünnepét mégsem árnyékolta be semmi. Vegytiszta öröm volt, hat-hét vagy ki tudja, hány év készülete nyomán, amit nem rontott el a járvány utórezgései miatti szigorú szabályozás következtében igencsak gyéren benépesített székesegyház látványa, szeretteik és barátaik egy részének hiánya sem. És semmiképp se tudta beárnyékolni semmi hír.
Furcsa volt mindezek után, egy felemelő ünnepnap után este a reggeli bejelentés köré szövődött sok indulat kavargását látni, olvasni a világhálón, bár az ilyesmi nem meglepő, az érzések kavarognak, értő-értetlen, avatott-avatatlan hozzászól mindenhez és bármihez. Ítéletek és felmentések egyaránt születnek, bár a helyzet vagy akár az egyházjogi következmény, eljárás a hozzászólók többsége számára ismeretlen.
Furcsa egy nap volt, olyan, mint az életünk mostanában, mintha valami sötét erők szövetkeznének folyton a kevés tisztát, szépet is beszórni hamuval, amikor pedig olyan ritka, olyan törékeny az öröm… Jobban kellene egymásra és a tisztaságra, az örömre, a szépségre vigyáznunk. Jobban kellene egymásra figyelnünk, hogy kinek-kinek adottságai szerint adagoljuk a kihívást, s ne vessük alá a fejlődő lelket nagyobb próbának, mint amire kora, alkata alkalmassá teszi. A túl korán jött nagy kihívás, hivatal, tisztség ugyanúgy test-lélekromboló, mint a későn jövő vagy elmaradó biztatás. A polcra kerülés, az emberek elé való kiállás önmagában is olyan teher, ami gerincroppantó lehet, ha nincs mellé adagolva a csipetnyi humor és (ön)kritika, de ugyanúgy lélekrontóvá válhat a folytonos alkattal ellenkező szerepbe kényszerítés, a túlzott, nyers bírálat. Mennyi, mennyi csapda a nevelés, lélekápolás, hivatásgondozás útján, mennyi útvesztő!
Ifjú erdélyi leviták, Kelemen Arnold, Kalányos Ottó, Pál Áron, Isten óvjon, adjon alkalmas időben kellő, testre szabott kihívást és mindig értő társakat, akikkel váll váll mellett haladva elkerülhető legyen a kiégés, elviselhető a csalódás, újraépíthető a remény.
