Róma két Apostolának főünnepén a pápa a következő két kulcsszó köré fűzte gondolatait: egység és prófécia. A keresztények teljes egységéhez vezető út a közös imán keresztül halad– mutatott rá, elemezve az ünnep liturgikus szövegeit.
Szent Péter és Szent Pál apostolok ünnepén Ferenc pápa délelőtt fél 10-kor szentmisét mutatott be a vatikáni bazilikában hívek részvételével. A szertartás elején Giovanni Battista Re bíboros, a Bíborosi Kollégium dékánja köszöntötte a pápát. Köszönetét fejezte ki, hogy a karantén nehéz idején közel állt a keresztény közösséghez a Szent Márta-házban bemutatott reggeli szentmiséi által is, amely sokakhoz eljutott a média eszközein keresztül és amelyet hívők és hitüket nem gyakorlók is követtek. Re bíboros háláját fejezte ki a pápa jótékonysági kezdeményezésekért is, amelyeket a járvány idején a munkájukat elvesztett személyek támogatására indított. Ferenc pápa ezt követően megáldotta a palliumokat, amelyeket az elmúlt évben kinevezett metropolita érsekek kapnak a Pásztor és a bárányok közötti egység jeleként.
Az ima révén a Szentlélek megnyitja számunkra a reményt, összetart bennünket. Szent Péter és Pál ünnepén, a palliumok megáldásának napján különösen egységben vagyunk a konstantinápolyi ökumenikus Pátriárkával, hiszen Péter és András testvérek voltak. Együtt kell haladnunk a közös cél, a teljes egység felé – hangsúlyozta Ferenc pápa.
Péter és Pál különbözőségeik ellenére testvérként szerették egymást
Elsőnek az egység fogalmához fűzte gondolatait. Rámutatott, hogy ma két egymástól nagyon különböző személyt ünnepelünk egyszerre: Péter halász volt, aki napjait evezők és hálók között töltötte. Pál pedig művelt farizeus volt, aki a zsinagógákban tanított. Amikor misszióba mentek, Péter a zsidókhoz, Pál a pogányokhoz szólt. Amikor útjuk kereszteződött, élénken vitatkoztak, amelyet Pál nem szégyell elbeszélni a Galatáknak írt levelében (vö. Gal 2,11). Tehát a legkülönbözőbb személyek voltak, de testvéreknek érezték egymást, mint egy egységes családban, ahol gyakran vitatkoznak, de mindig szeretik egymást. A családiasság, ami összekapcsolta őket, nem természetes hajlamból fakadt, hanem az Úrtól származott, aki nem azt parancsolta nekünk, hogy kedveljük egymást, hanem azt, hogy szeressük egymást. Ő az, aki egyesít minket, anélkül, hogy egyformává tenne, uniformizálna bennünket.
Az egység csak az imával valósul meg
Az ünnepi szentmise első olvasmánya ennek az egységnek a forrásához vezet el minket. Elbeszéli, hogy az alighogy megszületett egyház válságos időszakon ment keresztül. Heródes dühe tombolt, erőszakos üldözés folyt, Jakab apostolt megölték, Pétert is letartóztatták. A közösséget megfosztották vezetőitől, mindenki féltette életét. Ebben a tragikus pillanatban azonban senki sem menekül el, senki sem gondol arra, hogy mentse bőrét, senki nem hagyja el a többieket, hanem mindenki együtt imádkozik. Az imából merítenek bátorságot, az imából származik az egység, amely erősebb bármilyen fenyegetésnél – mondta a pápa, idézve az Apostolok Cselekedeteiből vett szavakat: „Míg Pétert a börtönben fogva tartották, az Egyház szüntelen könyörgött érte Istenhez” (ApCsel 12,5). Az egység olyan alapelv, amely az imával valósul meg, mert az ima lehetővé teszi a Szentléleknek, hogy közbelépjen, hogy megnyisson a reménynek, hogy lerövidítse a távolságokat, hogy összetartson bennünket a nehézségekben.
A panaszkodás, mormogás helyett imádkozzunk egymásért
A pápa ezután a következőkre hívta fel a hívek figyelmét: azokban a drámai helyzetekben senki sem panaszkodott Heródes gonoszságára, üldöztetésére. Hiábavaló és egyben unalmas is, ha a keresztények időt pazarolnak arra, hogy panaszkodjanak a világra, a társadalomra. A panasz semmit sem változtat meg. Azok a keresztények senkit sem hibáztattak, hanem imádkoztak. Abban a közösségben senki sem mondta, hogy „ha Péter óvatosabb lett volna, akkor ma nem lennénk ebben a helyzetben”. Nem szólták meg, hanem imádkoztak érte. Nem a háta mögött beszéltek, hanem Istenhez fordultak. Ma feltehetjük a kérdést: „Őrizzük-e egységünket az imával? Imádkozunk-e egymásért?”. Mi lenne, ha többet imádkoznánk és kevesebbet mormognánk? – kérdezte a pápa, majd így válaszolt: „Az, ami Péterrel történt a börtönben: mint akkor, most is sok kapu kinyílna, ami elválaszt, sok bénító lánc lehullana. Kérjük a kegyelmet, hogy tudjunk imádkozni egymásért. Szent Pál arra buzdította a keresztényeket, hogy imádkozzanak minden emberért, mindenekelőtt a „följebbvalókért”, a vezetőkért (vö. 1Tim 2,1-3)”.
Az Úr bízza ránk ezt a feladatot. Megtesszük, vagy csak beszélünk? – folytatta kérdéseit a pápa. Isten elvárja, hogy amikor imádkozunk, emlékezzünk meg azokról is, akik másként gondolkoznak, azokról, akik becsukták orrunk előtt az ajtót, akiknek csak nehezen tudunk megbocsátani. Csak az ima oldja fel a láncokat, csak az ima egyengeti az utat az egység felé.
Testvéri kapcsolatok a konstantinápolyi ökumenikus Pátriárkával
Ma megáldjuk a palliumokat, amelyeket a Bíborosi Kollégium Dékánja és az elmúlt évben kinevezett metropolita érsekek kapnak. A pallium emlékeztet a juhok és a Pásztor közötti egységre, aki, mint Jézus, vállára veszi a báránykát, hogy soha ne váljon meg tőle. Ma, egy szép hagyomány szerint, különleges módon egyesülünk a konstantinápolyi ökumenikus Pátriárkával. Péter és András fivérek voltak és mi, amikor lehetséges, kölcsönösen testvéri látogatást teszünk egymás ünnepein: nem annyira kedvességből, hanem azért, hogy együtt haladjunk a cél felé, amelyet az Úr mutat nekünk: a teljes egység felé.
Jézus provokációit prófécia követi
A második szó a prófécia. Apostolainkat provokálta Jézus. Péter, amikor hallotta a kérdést: „Hát te kinek tartasz engem?” (vö. Mt 16,15), abban a pillanatban megértette, hogy az Urat nem az általános vélemények érdeklik, hanem a személyes döntés, hogy kövessük őt. Pál élete is Jézus egy provokációja után változott meg: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” (ApCsel 9,4). Az Úr lelkében rázta fel: elbuktatta a damaszkuszi úton, de sokkal inkább felszámolta elbizakodottságát, miszerint vallásos, jó embernek képzelte magát. Így a büszke Saul Pál lett, ami „kicsit” jelent. Ezeket a provokációkat, az élet ilyen gyökeres megváltozásait próféciák követik: „Te Péter vagy, és én erre a sziklára építem egyházamat” (Mt 16,18). Pálnál pedig: „őt választottam eszközül, hogy nevemet hirdesse a pogányok, királyok és Izrael fiai előtt” (ApCsel 9,15).
Hagyjuk, hogy Isten provokáljon bennünket
Tehát a prófécia akkor születik, amikor hagyjuk, hogy Isten provokáljon bennünket, nem akkor, amikor saját nyugalmunkat keresve mindent ellenőrzésünk alatt akarunk tartani. Amikor az evangélium felborítja a bizonyosságokat, prófécia születik. Csak az válik prófétává, aki megnyílik Isten meglepetéseinek. Íme Péter és Pál, próféták, akik messzebbre látnak. Péter elsőként hirdeti, hogy Jézus a Krisztus, „az élő Isten Fia” (Mt 16,16). Pál megjövendöli saját élete befejezését: „Most készen vár az igaz élet koronája, melyet … megad nekem az Úr” (2Tim 4,8).
Hiteles próféciára van ma is szükségünk
Ma szükségünk van próféciára, igazi próféciára: nem üresen fecsegőkre, akik megígérik a lehetetlent, hanem tanúságtételekre, hogy az evangélium lehetséges. Nem csodás megnyilvánulásokra van szükség, hanem olyan életekre, amelyek tanúskodnak Isten szeretetéről. Nem hatalomra, hanem következetességre, nem szavakra, hanem imára van szükség. Nem proklamációkra, hanem szolgálatra, nem elméletre, hanem tanúságtételre van szükség. Nem kell gazdagnak lennünk, hanem szeretnünk kell a szegényeket; nem magunknak kell pénzt keresnünk, hanem másokra kell költenünk; nem a világ egyetértéséért, hanem az eljövendő élet iránti örömért. Nem hatékony lelkipásztori tervekre van szükség, hanem olyan lelkipásztorokra, akik felkínálják életüket, akik Isten szerelmesei. Péter és Pál így, Isten szerelmeseiként hirdették Jézust. Péter, mielőtt keresztre feszítették volna, nem magára gondol, hanem Urára és méltatlannak érzi, hogy hozzá hasonlóan haljon meg, kéri, hogy fejjel lefelé feszítsék keresztre. Pál, mielőtt lefejezték volna, csak arra gondol, hogy életét adja és azt akarja, hogy „áldozatként” essen el (vö. 2Tim 4,6). Ez prófécia és megváltoztatja a történelmet.
Válaszoljunk igennel Jézus hívására
Jézus prófétálta Péternek: „Te Péter vagy, és én erre a sziklára építem egyházamat”. Számunkra is van egy ehhez hasonló prófécia, a Biblia utolsó könyvében, ahol Jézus hűséges tanúinak „egy fehér követ” ígér meg, amelyen „egy új név áll” (Jel 2,17). Ahogy az Úr Simont átalakította Péterré, így hív minket is, mindnyájunkat, hogy élő kövekké tegyen bennünket, amelyekkel megépíti egyházát és egy megújított emberiséget. Mindig van valaki, aki szétzúzza az egységet és lelohasztja a próféciát, de az Úr hisz bennünk és tőled is ezt kérdezi: „Akarsz az egység építője lenni? Akarsz mennyországomnak prófétája lenni a földön?” Hagyjuk, hogy Jézus provokáljon bennünket és legyünk bátrak, hogy így válaszoljunk neki: „Igen, akarok”.
Forrás: Vertse Márta/Vatican News
