Az élő Krisztust akarják hirdetni

Hogyan, mikor merül fel valakiben a papi hivatás gondolata? Miként emlékszik vissza hivatása megszületésére, kibontakozására? Hat év távlatából most miként gondol vissza a szemináriumban eltöltött időre, a szellemi és lelki felkészülésre, az ottani tapasztalatokra, illetve a gyakorlati év miként formálta, alakította hivatását, a papság szerepéről alkotott képét? Milyen jelmondatot választ magának a szentelés előtt álló diakónus? Néhány olyan kérdés, mely bizonyára nemcsak minket, hanem olvasóinkat is érdekli. Végzős, papszentelés előtt álló diakónusainkat kérdeztük, azzal a szándékkal, hogy jobban megismerjük őket.

Ma, június 29. -én, Szent Péter és Pál apostolok főünnepén a délelőtt 10 órakor kezdődő papszentelési szentmisét Kovács Gergely érsek celebrálja a főegyházmegye nyugalmazott főpásztoraival és a központban szolgálatot teljesítő papsággal valamint a szentelendők plébánosaival együtt. A szertartás a templom. ro oldalon élőben követhető!

Közel kell hoznom az élő Krisztust

Kelemen Zoltán-Arnold

Csíkcsicsóból származik. Csíkszeredában született 1994. november 2-án. A csíkcsicsói Kájoni János Általános Iskolában, majd a csíkszeredai Segítő Mária Római Katolikus Gimnáziumban és egy évet a pannonhalmi Bencés Gimnáziumban tanult. Teológiai tanulmányait Gyulafehérváron végezte. Gyakorlati-pasztorális éven a székelykeresztúri Szent Kereszt-plébánián és kolozsvári Szent Mihály-plébánián tevékenykedett.

Elsőáldozásom után gyermekkori barátom noszogatására ministrálni kezdtem. Ő már valamivel jártasabb volt az oltár körüli ténykedésekben, aztán én is hamar felzárkóztam. Szerettünk ott lenni. Kezdetben annak még inkább örültünk, hogy a szentmise után még játszhatunk a templomkertben, nevetgélhetünk hazafelé a járdán. Az oltár körüli szolgálatban örömömre szolgált a különböző feladatok elvégzése, a szentmise olvasmányainak felolvasása, amelyre mindig bátorítottak a felnőttek és a „szolgatársak”, mert szerintük szépen és kellemes hangon olvastam. Ez aztán motivált is rendesen. Szép lassan, ahogy nőttem, valami formálódott bennem, és hetedikes koromra előtört belőlem a gondolat, hogy milyen lenne, ha pap lennék. Isten fokozatosan szólítgatott. Ott motoszkált bennem ez a gondolat, amelyet valamiképpen a szüleim is megéreztek. Ők voltak azok, akik nagyon finoman feltették a kérdést egy vasárnapi ebéd alkalmával. Kő esett le akkor a szívemről, mert nem nekem kellett előhozakodni a témával, amelyet egyébként nem szégyelltem, csak éppenséggel nagyon bizonytalan voltam. Ebben is a jó Isten munkálkodását tudom felfedezni ugyanúgy, mint életutam alakulásában, de minden ajándékban és lehetőségben, amelyek által ő egyre közelebb vonzott magához, és képesebbé tett és tesz az ő hívására adott igenlő válaszom kimondásában. A családom hozzáállása, a plébánosaim támogatása (Nagy József atya, illetve az utóbbi két évben László Rezső atya), a középiskolás éveim, a gyulafehérvári évek, a plébániák, ahol a pasztorális évemet töltöttem, a barátaim, az előttem álló példák, az értem és általam mondott imádságok, a szentmisék, zarándoklatok és folytathatnám, a jó Istennek mind-mind olyan ajándékai, akik és amelyek által formált engem, ugyanakkor életre nevelt és nevel.

Természetes, hogy a szolgálatra legintenzívebben a szemináriumi évek neveltek rá és készítettek fel, amelyekhez a gyakorlati év is hozzátársult. A Gyulafehérváron töltött időszak sok mindent kimunkált bennem. Az ünnepi pillanatok és a néha előforduló összeütközések, az örömteli percek és a fejtörést okozó momentumok a maguk szívbe és elmébe hasító „nyilaikkal” erősítettek, összeszedettségre sarkalltak és ráébresztettek, hogy érdemes harmóniában lenni Istennel, önmagammal és környezetemmel. Megbízatásaim révén a kommunikáció, az emberség fontosságát tanultam meg, de egyéb formákat is, amelyek a szolgáló vezetésben hasznosak lehetnek. Hálás vagyok a tanáraimért és elöljáróimért, akik nem csak a tananyagot, hanem egyenként egy-egy szeletet adtak át az életükből, személyiségükből, mondásaikból, amelyeket jó lesz majd felidézni. A kispaptársakért is hálás vagyok, de azokért a barátaimért is, akik által fejlődtem, és akikre a későbbiekben is bizton számíthatok. A gyakorlati év két féléve, a plébániai közösségek egyedisége és színessége gazdagított. Sok olyan képességem felszínre hozását segítette elő, amelyek bennem szunnyadtak. Az ott szolgáló lelkipásztorokkal jó baráti viszony alakult ki, akiknek a támogatását a későbbiekben és a jelenben is érzem. A feladatok és az emberek visszajelzései hozzájárultak ahhoz, hogy a papi életre vonatkozóan Isten segítségével csiszolhassam magamban mindazt, ami még ennek szükségét érzi, és gyarapíthassam mindazt, ami „jól beváltnak” mutatkozik. Hálás vagyok ezekért a megtapasztalásokért is.

Szeretek visszaemlékezni a kezdeti elhatározásra, „az első szerelemre”, mert ahogyan azt a jelenben felidézem, erő tölt el, újra fellelkesülök, és eltörpül minden olyan akadály, amely esetleg meg akar zavarni. Újra Krisztus felé emeli a tekintetemet. Jelmondatként az emmauszi tanítványok Hát nem lángolt a szívünk? (Lk 24,32) megtapasztalással és vigasszal telített kijelentését választottam. Ez segít visszatérni a meghívás és az elindulás pillanatához, ahol Krisztus mint forrás jelen van, és ezzel a felidézéssel egy olyan újbóli lendület adatik meg a jelenben, amely a jövőre, az előttem állóra is állandóan serkent. A jelmondatban szereplő többes szám szépen kifejezi számomra, hogy szolgálatom által a rám bízott közösség szívéhez közel kell hoznom az élő Krisztust, hogy az ő szívüket is felhevítse szeretetével. Jézus Szíve szerinti pap szeretnék lenni, akinek a szívét az Úr az ő szeretetével megsebezte, és ezt a szeretetet nem tarthatja magában, tovább kell adnia.

Krisztus az, aki ösztönöz és erőt ad

Pál Áron

A Beszterce-Naszód megyei Vicében született 1994. március 18-án. Iskoláit szülőfalujában kezdte, a Wass Albert, ma Dsida Jenő Általános Iskolában tanult. Kilencedik osztálytól a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Teológiai Líceum tanult. Teológiai tanulmányait Gyulafehérváron végezte. Gyakorlati-pasztorális éven a sepsiszentgyörgyi Krisztus Király-plébánián második félévben pedig Székelyudvarhelyen, a Szent György-plébánián tevékenykedett.

Szinte hagyományos úton történőnek nevezném a hivatásom kialakulását, hiszen én is, mint bármelyik otthoni gyermek a faluban, jártam a templomba ministrálni, mindig a lehetőségeimhez képest részt vettem a liturgikus programokon (ami nem merült ki csak a szentmisével) és segítettem, amiben tudtam az oltár körül. Az oltárt és a templomot mindig otthonomnak tekintettem és tekintem, olyan helyek számomra, ahol hazavár valaki. Már gyerekkorban is tudatosult bennem, hogy nem vagyok egyedül az életben, hiszen a földi segítség mellett van a mennyei segítség is. Ezt fokozatosan ismertem fel. A templom annak a helynek tűnt, ahol az ember találkozhatott ezzel a mennyei valósággal is (nem csak a földivel) és kapcsolatot létesíthetett vele, és ezt a hazaváró személyt Istennek nevezzük. Lassan tudatosult bennem, hogy tudom viszonozni Isten jóságát azzal, hogy szolgálhatom őt, neki szentelem életem. Már gyerekkorban is szerettem imádkozni, és kerestem is azokat a pillanatokat és lehetőségeket, ahol Istennel kapcsolatba kerülhetek. Gyakran sétáltam a természetben, főleg a dombokon és mezőkön – hiszen Mezőségen van belőlük bőven –, és a természet szemlélése is Istenre való rácsodálkozásra késztetett. Sokat gondolkodtam és elmélkedtem azon, hogy ha Isten ilyen szépet alkotott, akkor mennyivel szebb és tökéletesebb lehet ő. Így alakult ki bennem a hivatás, hogy Istent keresve és szemlélve alakult ki bennem a vágy, hogy szolgáljam őt, és élettel teli kapcsolatot ápoljak vele. Isten különböző jelek által mindig jelezte, hogy mit szeretne tőlem, és én erre csak igent mondtam.

Az itt eltöltött idő – ami számomra tíz év volt – meghatározó volt és lesz az életemre, fejlődésemre nézve. Sokat változott itt az Isten-képen, a papképem, és bizony voltak olyan területek az életemben, amik gyökeres változtatást kívántak. Például itt szerettem meg a könyveket olvasni, érdeklődési témáim iránt kutatni és kérdéseket feltenni. Szent Pál szavait megfogadva, már amikor Gyulafehérvárra jöttem, tudatosult bennem, hogy le kell vetni a régi embert ahhoz, hogy egy új születhessen meg bennem. Rengeteg szép emléket, kellemes beszélgetéseket és ismerős arcokat őrzök meg továbbra is a szívemben. Gyakorlati éven a sepsiszentgyörgyi Krisztus Király-plébánián voltam, második félévben pedig Székelyudvarhelyen, a Szent György-plébánián. Mindkét helyen szerető hívek fogadtak és az ottani elöljáróim is nagyon kedvesek és emberségesek voltak velem, mi több, munkatársuknak tekintettek már akkor.

Papi jelmondatomat Pál apostoltól kértem: Mert Krisztus szeretete ösztönöz minket (2Kor 5,14a). Azért választottam ezt a jelmondatot, mert mindig, ahányszor elolvasom, motivál. Krisztus szeretete termékeny szeretet, és az arra késztet engem is, hogy ne legyek soha tétlen az emberek között. Krisztus az, aki ösztönöz és erőt ad, és az embernek nem szabad ezt figyelemen kívül hagynia. Minden munkám azzal akarom kezdeni, hogy Krisztus szeretete késztet és motivál engem erre. A jó megtétele nem vár halogatást. Abban bízom, hogy vele együtt nem lesz tétlen és eredménytelen a papi életem. Minden korosztállyal szeretek foglalkozni, ám akikkel mindig megtaláltam a közös hangot, azok a fiatalok és az idősek, de nyilván nem zárom ki a más korosztállyal való foglalkozást sem.  

Nem az egészségeseknek kell az orvos

Kalányos Ottó

Csíkszentgyörgyön született 1994. június 18-án. Elemi iskoláit a csíkbánkfalvi Márton Ferenc elemi iskolában végezte, majd a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Líceumban folytattam tanulmányait. Teológiát Gyulafehérváron tanult, a gyakorlati-pasztorális éven pedig a sepsiszentgyörgyi Mária Világ királynője, őrkői plébánián teljesített szolgálatot.

Amikor hivatásomról kell beszélnem, Jeremiás próféta jut eszembe. Mert amikor meghívja az Úr, és azt mondja Jeremiás, hogy én csak gyermek vagyok, nem tudok beszélni, az Úr azt válaszolja: mielőtt megszülettél volna, már az anyaméhben ismertelek, és eleve arra rendeltek, hogy az én prófétám legyél, az én szolgám légy… Tetszik ez a párbeszéd. Én is ugyanúgy vagyok, mint Jeremiás próféta. Gyermekkoromban nagyon gyenge voltam: gyenge tanuló, az emberek nem bíztak bennem. Amikor kérdezték, mi szeretnék lenni, és nagy nehezen kimotyogtam, hogy pap, mindenki kikacagott. Ha te pap leszel, akkor én pápa – ilyeneket mondogattak. És mégis, kialakult a hivatásom, és ebben az első a csoda, ami meghatározza az én létemet. Mert amikor megszülettem, édesanyám a kórházban hagyott, és ott súlyos betegségem volt. Az orvosok, amikor rám néztek, azt mondták, ezen a gyermeken már csak a csoda segíthet. És ott hagytak. „Ha megéri a holnapot, a holnaputánt, akkor az jó lesz…” Hát megéltem a holnapot, a holnaputánt, és így kerültem el nevelőszülőkhöz.

A második, ami nagyon fontos pont volt az életemben, az egy szentírási rész: „rám nézett, és megkönyörült rajta a szíve”. Azért idézem fel ezeket a kis történeteket, mert ezekből tevődik össze az életem, a hivatásom. Ott voltam három évig egy családnál, de nem maradhattam tovább, kellett volna mennem gyermekotthonba. Ezt mindig elmesélik: ott ültem egy sarokban, bejött egy külföldi asszony, rám nézett, megsajnált, s azt mondta, hogy ennek a gyermeknek szerezzenek nevelőszülőket. Ő tud támogatni, hogy ne kallódjak el. Így alakult, hogy próbáltak nevelőszülőket keresni. Öt család, öt szülő nézett meg engem, egyiknek se kellettem. Nagyon vézna voltam. Aztán mindig jött hozzánk egy asszony tejért. Én nem tudtam semmit arról, hogy engem elvisznek. Odafutottam hozzá, ott ült a konyhában a széken, s megkérdeztem tőle: „Néni, mikor viszel el engem?” Azon a napon nem a tejet vitte, hanem engem… Felnevelt, és a mai napig is ez a család egyengeti utamat. Berszán Vilma néninek hívják, Csíkbánkfalván, anyum most 72 éves. Így alakult tovább az életem.

Természetesen kicsi gyermekként én is eljátszadoztam azzal, hogy pap vagyok. Először a pap fogalommal akkor találkoztam, amikor így „miséztem” gyermekként, átjött a szomszédasszony, és megkérdezte anyumat, hogy ugyan biza maguknál milyen pap van, ki prédikál. „Ó, hát ez csak Ottó!” S akkor mondták, hogy ebből a gyermekből biztos pap lesz. Azonban I–VIII. osztályban nagyon gyenge tanuló voltam. Évet nem ismételtem, de buktam kétszer is. Hittem, hogy pap akarok lenni, de nem tanultam. Hetedik osztályban elkezdtem gondolkodni, hogy kellene valamit kezdjek az életemmel. Ám hetedik végén volt egy váltás: az ének. Egy nap volt a felvételi a gyimesfelsőloi líceumba és a művészeti líceumba. Én a művészetit választottam, de nem sikerült a felvételim, és így Berszán Lajos atyához kerültem. Berszán atya nagyon fontos, kulcsfontosságú szerepet tölt be az életemben. Nyolcadik osztály után egyből jött, segített, támogatott, hogy tudjak beiratkozni. S itt a cigányságomnak, nemzetiségemnek máris „hasznát vettük”, mert úgy voltam felvéve (ugye van két szabad hely) mint cigány. Ekkor szembesültem azzal, hogy várjál, mert ugye még cigány is vagyok. Eddig nem foglalkoztam annyira ezzel a kérdéssel.

Amikor felvételt nyertem az Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Líceumba, olyan nevelést kaptam, amely tényleg felkészített a teológiára. Lelkileg, fizikailag, külsőleg, mindenféle szempontból. Hálás vagyok az embereknek. Ott minden tiszteletet megkaptam. Az érettségi jól ment, sikerült, utána a teológiára felvételiztem. Az érettségi nagyon érdekes volt. Mi mindig a második tételre koncentráltunk az osztálytársammal, amikor írni kellett. Szent II. János Pálra koncentráltam. Amikor jött az érettségi románból, le kellett írni a példaképünket. Arra megkaptuk a maximális pontszámot, ez mennyei erő volt. Ezen kis történetekből tevődik össze az én hivatásom. Ha visszatekintek, akkor nagyjából megértem, hogy mit akar az Úr.

Szeminárium: életem formálója volt ez a hét év. Hat év a szemináriumban, egy év gyakorlat. Hálát adok a jó Istennek, hogy nagyon jó elöljáróim voltak. Különösen a jelenlegi rektor atya, aki felismerte bennem a papot. Egyszerre érkeztünk a szemináriumba, és végigkísért ezen a hat éven keresztül. Ebben a hat évben voltak nehéz idők is, de ugyanakkor szép idők is. Közvetlenségemből kifolyólag minden tanárral megtaláltam a közös hangot, mely által tanulhattam is mindenkitől. Biztos, hogy szeretettel viszek magammal minden tanárom tulajdonságából egy szeletet. A hat év megtanított arra, hogy gyengeségeimet felismerjem, és ezeket a gyengeségeket, tanáraim segítségével a háttérbe szorítsam.

Márk evangéliumából választottam jelmondatomat Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek, nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket (Mk 2,17). Ez a szentírási rész magáért beszél. Csodálatos egy évet tölthettem gyakorlati éven Márkus András atyánál és a Szeretet Misszionáriusainál, vagyis a cigány testvérek pasztorálásával. Szép és értékes év volt, de rájöttem arra, hogy programterv nélkül nem lehet elindulni. Fontos azok pasztorálása, akikhez kevésbé fordulunk. Lehajolni a szegényhez és beteghez nagy dolog, de fontos is. Persze én is lehetek az a beteg és a bűnös, akit Jézus Krisztus meghív. Egyet biztosan tudok. Jézust követve meg kell tennem mindent annak érdekében, hogy azok az emberek, akik eltávolodtak az egyháztól, visszavezessem Jézus segítségével az örök élet vizének forrásához. Jelmondatom így nyer valóságot! Imádkozzatok továbbra is papi és szerzetesi szolgálatért, mert az aratnivaló sok, de a munkás kevés!

Szerkesztett változata megjelent a Vasárnap június 28-i számában.