„Uram, te megvizsgálsz, és ismersz engem.” Zsolt 139,1
Tatár Györgynél olvastam először a Talmud egyik, azóta nagyon a bőröm alá bújt történetét, miszerint négy férfi bejut a Paradicsomba. „Az egyik látott és meghalt, a másik látott és eszét vesztette, a harmadik elpusztította az ifjú palántákat. Csak Rabbi Akiba ment be épségben és jött ki épségben.” (Tatár György: Idegenek a kertben. i. uő. Pompeji és Titanic 217.) Évente többször is eszembe jut ez a történet, amikor tanítani kell és tanulni, amikor a gyermekek eleven és sokszor mégis szomorú szemébe nézek, vagy amikor a tükörben magamat nézve keresem azt a gyermeket, aki valaha voltam. Tanév elején, de közben is, és most így, ennek a kurta-furcsa tanévnek a végén is megint eszembe jut.
A zsoltáros, amikor a hatalmas tudással és ismerettel szembenéz, megdöbben attól, hogy mennyire nehéz felfogni azt, amit lát, és amit tud, ha egyáltalán lehetséges (Zsolt 139,6). A gyermekek szemeit látom, az arcukat, ahogy mosolyognak, ahogy kérdeznek és kételkednek, ahogy játszanak, és közben meg látszik, hogy a nyakukba szakad a világ, a tudás, az információ a világról, a végről, a háborúkról és a szerelmekről, a globális felmelegedésről és a klímakatasztrófáról, és nem bírják el azt, ami így rájuk nehezedik. Tud-e segíteni az iskola abban, vagy bárki, hogy az információ tudássá váljon és a tudás bölcsességgé? Vagy csak nézzük, ahogy belehalnak, vagy ahogy elmegy az eszük? Nézzük, ahogy belehalunk, ahogy elmegy az eszünk, vagy ahogy félrevezetjük a tanítványokat?
A gyermeki élet szent. Mint egy kert. Mint a Kert. Mint amikor Mózes a lábairól a sarut lehúzta.Van egy pont, amikor a gyermek a gyermekségét elveszíti, szinte látszik, ahogy megtörik a szemében a fény és másfajta értelmet nyer az a világ, amiben él, és miközben megnyílnak a világ beláthatatlan tágas terei, látszik, hogy gyönyörködni is tud abban, ami szép, mégis rettenetesen ijesztő is tud ez lenni egyedül. A felnőtté válás része ez a rettenet.
„Ha olyanok nem lesztek mint a kisgyermekek – mondja Jézus –, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,3). Jézus szavait olvasva, sejtjük, hogy ha igaza van, és ha lehetséges felnőttként is olyannak lenni, mint a gyermek, akkor minden emberben ott van, egy gyermeknyi mennyország, ami védett terület. Mert van az életnek olyan mélysége, helye, tere, ahol minden saru lehull, ahol a tapintat, a csend és az alázat az egyedüli mérce, ahol a visszafogottság az egyetlen tartható állapot, hogy valamilyen módon az ember el ne égjen. „Engedjétek e kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, hogy hozzám jöjjenek, mert ilyeneké a mennyek országa.” (Mt 19,14)
Az, hogy Isten ismer engem, nem csak azt jelenti, hogy pontos és kimerítő információi vannak rólam. A zsoltáros arról énekel, hogy Isten annak ellenére vállalja velünk a közösséget, hogy ismer. Az, hogy Isten bennünket ismerősének tart, azt jelenti, hogy részéről ez egy felvállalt szeretetkapcsolat. Nem a tulajdonságainkért szeret, hanem akár a tulajdonságaink ellenére. Éppen a szeretete az, ami lehetővé teszi, hogy miközben mindent tud és ismer, magamra ne hagyjon. Ha mindent tudok is, rólad, magamról, a világról, de szeretet nincs bennem, semmi vagyok. A szeretet nélküli ismeret megsemmisít.
Senki sincs hozzánk annyira közel, mint Isten. Isten még önmagunknál is közelebb van hozzánk. Épségben lenni azt jelenti, hogy hagyom úgy megismerni magam, ahogy Isten ismer engem, úgy megismerni ezt a világot, ahogy Isten azt bemutatja. Az igazság, Isten nélkül nem csak hogy felfoghatatlan, de elviselhetetlen is.
Az emberiség története az Édenkerten kívül zajlik. Az anyaméh védettségén kívül. A csodák itt történnek. Itt mutatja meg magát az, aki egészen más. Rabbi Akiba épsége látszólag a belépéshez és a visszatéréshez szükséges és elégséges erő metaforája. Pedig ez épség, nem csak egy erő a határátkeléshez, de a Kert határain átívelő szentség megtapasztalásának lehetősége is. Sokkal inkább gyengédség kell ide, mintsem erő. Csak semmi tökéletesség. Mert aki a Kertet látta, ugyan miért is akarna visszajönni, hacsak azért nem, mert mondanivalója és tennivalója van. Fát ültetni, csókolni, ölelni, mint aki tudja, érzi, éli, hogy a Kert határtalan.
Dávid István (kolozsvári FIKE, református egyetemi lelkész)
