Éveken keresztül vezette a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye lelkigyakorlatos házát, majd hittantanárként a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban dolgozott. Jelenleg a Hám János líceum címzetes hittantanára, akinek a neve ismerősen csenghet a Vasárnap hetilap olvasói számára, hisz a Forrás rovat állandó szerzője: Trepszker Erikával, a Jézus Szíve Társaság tagja beszélgettünk.
Népleányoknak is nevezték valamikor a Jézus Szíve Társaságot? Hol van az anyaházuk, és jelenleg hány tagja van itthon a társaságnak?
Apostoli közösségem neve a Jézus Szíve Társasága, latinul Societas Jesu Cordis (SJC). Sok szerzetesi közösségnek van egy rövid megnevezési formája, mint a jezsuita, ferences, bencés megnevezés, ez nekünk a népleányok kifejezés, utalva arra, hogy női közösségként a nép között apostolkodunk. P. Bíró Ferenc jezsuita atya a magyar nép szolgálatára alapította közösségünket 1921-ben. De ezt a megnevezést ma már nem használjuk. Központi házunk Budapesten van, Erdélyben és Partiumban összesen heten vagyunk.
Meséljen a gyermekkoráról – fontos emlékekről, helyszínekről!
Nagycsaládban nőttem fel, négyen vagyunk lánytestvérek, és van nyolc unokaöcsém és unokahúgom. Ez mindenképpen meghatározó volt gyermekkoromra nézve, és ma is az. Másrészről az is mély emlékként marad meg bennem, hogy kommunista rendszerben töltöttem el eddigi életem felét, ezért iskolába menés előtt a kora hajnali sorban állások cukorért, olajért, tejért, húskonzervért éppen annyira emlékként maradtak, mint a családi önfeledt nyaralások, természetjárások vagy az iskolai szavalóversenyen elért sikerek. Csak kétévente léphettük át az országhatárt és szombaton is kellett iskolába járni, hát ez sem a kellemes emlékek közé tartozik. Vajat kétszer láttunk egy évben, húsvétkor és karácsonykor. Szüleink komoly erőfeszítéseket tettek, hogy ezek ellenére is boldog, kiegyensúlyozott gyermekkorunk legyen. Megtanítottak hálásnak és elégedettnek lenni a kevéssel is. Ragaszkodni keresztény hitünkhöz, magyarságunkhoz. Emlékszem, édesapám egyik születésnapjára nem tortát, hanem azt kérte ajándékként, hogy szavaljuk el neki a Himnuszt kívülről. Sorban mondtuk a versszakokat…
Ami a helyszíneket illeti, azt hiszem, hogy az egyik legmeghatározóbb a szatmári irgalmas nővérek Zárda temploma marad. Tizenkét éven keresztül ide jártunk hittanórára, vasárnapi szentmisére, végig tagjai voltunk a templom gyermek-, majd felnőttkórusának, és gitáros karácsonyi műsoraink is itt csendültek fel. Erős közösségi élmény marad számomra annak a bizonysága, hogy az egyház élő közösség lehet az üldözések ellenére is.
Miért választotta az építészmérnöki szakmát, majd hogy lett mégis szerzetes? Volt esetleg szerzetes példaképe?
Mosolyognom kell, mert ezt a kérdést teszik fel leggyakrabban a diákjaim is! Nálunk családi vonás a mérnöki szakma: apám után a nővérem és én, majd unokahúgom és több unokaöcsém is ezt a mesterséget választotta, sőt sógoraim is! Bár óvodáskoromban fodrásznő szerettem volna lenni, hallgattam a szülői tanácsra, hogy szerezzek mérnöki diplomát, és ha utána még mindig szeretnék mást választani, szabad vagyok rá. Végül diplomával a kezemben több évig dolgoztam mérnökként. Rendszerváltás után adódott a lehetőség magasabb szintű teológiai végzettség megszerzésére, majd iskolai hitoktatásra is, természetesen ingyen. Éltem a lehetőséggel fizetés nélkül is, mert fontosnak tartottam, hogy az addigi ateista szemléletű iskolai oktatás után, amiben nekem is részem volt, végre lehessen szabadon beszélni hitről, Istenről, egyházról templomon kívül is. Nagyon megszerettem azt, hogy emberekkel, fiatalokkal és gyerekekkel foglalkozhatok, őket taníthatom és tanúságot tehetek hitemről, keresztény meggyőződésemről. A mérnöki szakkönyvek, tervrajzok pedig egyre személytelenebbé váltak. Rájöttem, hogy szívesebben dolgozom közvetlenül emberekkel, a személyes kapcsolatok felértékelődtek számomra.
A karrierem alakulása mellett a magánéletemmel is foglalkoznom kellett. Nem tudtam eldönteni, hogy mit válasszak, házas vagy szerzetesi hivatást, ezért arra gondoltam, hogy adok egy esélyt Jézusnak. Mivel a jelölt idő egy szerzetesi közösségben két év, arra gondoltam, hogy jelentkezem egy szerzetesrendbe, és két év elegendő idő lesz arra, hogy tisztázódjon, mi is az én hivatásom, mi ad nekem igazi boldogságot: feleség, családanya legyek, vagy pedig radikálisan Jézust kövessem a rendben. Igen ám, de melyik rendet válasszam? Imádkoztam, hogy találjak egy olyan közösséget, ahol nincs kötelező fekete vagy sötét színű habitus meg fátyol, hanem lehet normális ruhákban járni, nem kell kolostori klauzúrába vonulni, hanem emberek között lehet dolgozni, nem kell napi ötször fix időben rohanni a kápolnába imádkozni, hanem lehet rugalmas időbeosztással is ápolni Istennel való kapcsolatomat. És Isten természetesen meghallgatott. Így került utamba szó szerint a Jézus Szíve Társasága, amely pontosan megfelelt az elvárásaimnak, ahol jól éreztem magam, ahol befogadtak, és én is úgy éreztem, hogy a helyemen vagyok, megérkeztem. 26 éve vagyok itt, 13 éve tettem örökfogadalmat.
Mi az, amit a legnagyobb nehézségként él meg a szerzetességben? És mi az, amire a legnagyobb áldásként tekint ebben?
Érdekes, ahogy a nehézségek változnak. Ami kezdetben, sok-sok évvel ezelőtt nehéz volt, mára nem feltétlenül jelent különösebb kihívást, sőt áldássá is válhat, vagy legalábbis lehet értéket találni benne. És az is van, hogy ma más jelenthet nehézséget, ami kezdetben nem is létezett. A kezdeti nehézségem a szerzetességben az volt, hogy Istennek érdekes az ízlése. Nagyon különböző embereket is képes ugyanabba a közösségbe meghívni. Míg ugye a házasságban szabadon választják egymást a társak és a család közösségét együtt építik, addig a szerzetességben nem én választom meg a társakat, hanem kapom őket és már egy kész közösségbe kerülök bele, a maga kialakult szokásaival, írott és íratlan hagyományaival. Ma pedig azt élem meg nehézségként, hogy a kezdeti belépéskor több száz tagot számláló közösségem mára félszáznál is kevesebbre apadt. Ez sok kérdést felvet, többek közt a társaságunk jövőképének változását is.
A legnagyobb áldásként a társaságunk lelkiségét élem meg. A Szent Ignác-i lelkiség alapvonása társaságunknak, amire társaságunk sajátos karizmái épülnek: az anyagi világ megszentelése, gyakorlati Jézus Szíve tisztelet, kis közösségekben való élés a názáreti rejtett élet mintájára. Szeretem ennek a lelkiségnek a gyakorlatiasságát, a valóság iránti szeretetét, rugalmasságát. Hálás vagyok társaságunk alapos képzési lehetőségeiért és a sok jezsuitáért, akik annak idején bátorítottak és elindítottak az ignáci lelkigyakorlatok adásában, mint Alois Berger SJ, Nemes Ödön SJ, Ambrus Lóránd SJ. Ők most már odaátról szurkolnak nekem. Jelenleg pedig nagy áldásnak tartom a dobogókői és a kolozsvári Manrézával való lelkigyakorlatos együttműködésem lehetőségét külső munkatársként, amikre a tanítás mellett csak vakációkban adódik alkalmam. Örömmel tölt el, hogy mindazt, amit annak idején segítségként kaptam a lelki utamon, azt most én is továbbadhatom akár írott, akár szóbeli formában.
A Forrásban olvashatjuk gondolatait, mik az ön forrásai, mi az, ami töltekezést jelent?
Az éltető forrásom a személyes kapcsolatom Jézussal. Mint ahogy egy baráti vagy házastársi kapcsolat fejlődik, alakul, úgy történik az Istennel való kapcsolatban is. A kölcsönösség, a folyamatos kommunikálás egymással számomra erőt adó. Ez egy nagyon egyszerű és természetes folyamat. Sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk.
Forrás számomra az is, hogy lelki kísérő lehetek egy lelkigyakorlaton. Amikor lehetőséget és bizalmat kapok, hogy meghallgassam egy lelkigyakorlatos folyamatban azokat az imatapasztalatokat, amiket megosztanak velem. Ilyenkor nagyon megajándékozottnak érzem magam.
Ami még töltekezést jelent számomra, az az évről évre megújuló természet látványa. Szeretek rendszeresen kimozdulni a természetbe, kirándulni, hegyet mászni, rácsodálkozni arra, hogy a természet nélkülünk, emberek nélkül is köszöni szépen, jól van, sőt! Nélkülünk is életben van, mi viszont egyáltalán nem tudnánk létezni nélküle. Sokszor rácsodálkozom arra, hogyan képes tisztulni, megújulni.
Hány évig vezette a szatmári egyházmegye lelkigyakorlatos házát, és mi volt ebben a munkában a legszebb, illetve a legnehezebb?
Körülbelül hat évet töltöttem ebben a munkakörben. Elsősorban szervezői feladataim voltak, és zavart, hogy nem jut igazán időm például lelkigyakorlatokat adni, mert a háttér feladatok mindig elvonnak ettől. Ami nagyon szép volt ebben a feladatban, hogy megismerhettem az egyházmegyét: nemcsak a papokat és plébánosokat, hanem a fiatalokat, plébániai közösségeket, kántorokat és családosokat, vagyis mindazokat, akik aktívan részt vállalnak a szatmári egyházmegye életében.
A Hám János Római Katolikus Líceum hittantanáraként, mit gondol, mi az az öt kulcsfogalom, amely a fiatalokkal való foglalkozásban elengedhetetlen?
A hitelesség, a következetesség, a rugalmasság, a humor és a személyes odafigyelés. És az erőszakmentes kommunikáció. Ez a ráadás.
A hitelesség azt jelenti, hogy amit mondok, tanítok, valóban aszerint is éljek. Mondanom sem kell, hogy hittantanárként ez egy komoly kihívás. A fiataloknak van egy remek érzékük arra, hogy rögtön szembesítsenek, ha valamilyen helyzetben nem vagyok hiteles. És ez jó, mert ez egy folyamatos tükör számomra. Általuk állandó segítséget kapok arra vonatkozóan, hogy miben lenne jó változnom. A következetesség elengedhetetlen a nevelésben. A rugalmasság azt jelenti, hogy nyitott vagyok a változásra, az újra. A humor az egyik legnagyobb segítség, ha elakadás van. Vidámsággal és egy viccel könnyebb a figyelmet is megtartani, és nem utolsó sorban az Istennek is van humora! A személyes odafigyelés szintén Istennek az egyik tulajdonsága. Mint ahogy Neki fontos külön minden egyes ember, úgy nekem is fontos, hogy tudjak odafordulni és személyesen megszólítani, támogatni, bátorítani, amire éppen szüksége van a diáknak. Az erőszakmentes kommunikáció alapszükséglet ma, amikor a szóbeli agresszió és az erőszak internetes formái annyira törékennyé teszik emberi kapcsolatainkat.
Hogyan élte meg ezt az eltelt időszakot, a karantén hónapjait, mit hozott az életébe – tanárként, szerzetesként?
Ez az időszak elsősorban egy rendszerességet hozott. Volt egy napirendem, ami segített abban, hogy az idő ne folyjon szét értelmetlenül, kihasználatlanul a kezeim között. A kezdeti félelmek és bizonytalanság után elég hamar belejöttem, hogy a kényszerhelyzetet a javamra és a rám bízottakra használjam fel. A reggeli felajánló ima ebben az időszakban különösen is erőt adott. Az, hogy Isten kezébe tettem le az életem minden reggel, egy jó napindító volt, egy biztos pont. Tanárként meg kellett tanulnom az internet nyújtotta új kommunikációs formát, a maga előnyeivel és hátrányaival együtt. Jó volt tapasztalni a találékonyságot, az összefogást, a segítségnyújtást annak ellenére, hogy fizikai távolságtartásban éltünk.
Június – a katolikus hagyományban – Jézus Szívének hónapja. Mit üzenhet, mit taníthat a ma emberének ez a Szív?
Jézus Szíve hónapja megtaníthat arra, hogy azt nézzem, mi a fontos, az értékes, mi a kincs a számomra. Jézus azt mondta az ő szívéről: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű” (Mt 11,29). Azt is mondta: „Ahol a kincsed, ott a szíved is” (Mt 6,21). Számára tehát igazi kincs az alázat és a szelídség. Megnézhetem, hogy mik azok az erények, amik számomra értékesek. Milyen erények, értékek lakoznak az én szívemben, vagyis lényem, személyem központjában? Hiszen a tettek csupán következményei annak, ami a szívünkben lakozik. Jézus Szíve hónapja jó lehetőség arra, hogy feltegyem a kérdést: Hogyan érez most ez a szív? Mit érezhet most Jézus velem kapcsolatban? Ha le tudok menni az érzések szintjére, a fejből a szívbe, az mindig meghittebbé tud tenni egy kapcsolatot.
Ez a hónap egy jó lehetőség a lelki lomtalanításra. A karantén hónapjaiban esetleg időt kaphattunk arra, hogy a környezetünkben rendet rakjunk, vagyis megtartsuk, ami fontos, és megszabaduljunk a kacatoktól. Most Jézus Szíve hónapja segíthet minket abban, hogy az a Lélek, aki pünkösdkor az apostolokat betöltötte, minket is betöltsön és lelkileg, igazi értékekben megerősítsen.
(Az interjú rövidebb változata megjelent a Vasárnap hetilap június 21-ei számában.)
