– Mikor megyünk újra a templomba?
– Még nem tudom, Pisti.
– Ha megtudod, szólni fogsz?
– Természetesen.
– De ne felejtsd el!
– Ígérem, hogy nem felejtem el!
Így kezdődött beszélgetésem harangozónkkal, egy különleges emberrel, aki annak ellenére, hogy 63 éves, gyermekkori agyhártyagyulladás miatt fogyatékossággal él. Neve Ienac István. Két évvel idősebb bátyja és családja viseli gondját, különösen sógornője, Livia. „Megígértem anyósomnak, hogy amíg élek, addig Pisti jó kezekben lesz”– mondja Livia.
„Kiskoromban édesanyámmal minden vasárnap templomba mentünk, ő a rózsafüzér csoport tagja volt. Édesanyánk hosszú ideig beteg volt, Priskin Margit nénje vigyázott ránk addig, amíg felnőttünk.” Pisti hosszú éveken át lakatosként dolgozott az aradi vagongyárban, ´89 előtt. Volt munkatársai szerint akkor is, amikor gúnyt űztek belőle vagy rossz vicceket mondtak róla, tovább végezte munkáját és nem vette rossz néven. „A katonai kötelezettség alól felmentettek, de én tovább dolgoztam a vagonoknál, majd otthon bátyáméknál. Szerettem templomba járni és ott segíteni, ha valami tennivaló akadt. Manci néni – Isten nyugtassa! – (a kürtösi templom sekrestyése, 2019-ben hunyt el) többször rám bízott apró feladatokat. Miután eltört a lába, először bízott meg a haranghúzással. Ezt kedvelem a legjobban. Azóta ez az én feladatom. Alig várom, hogy ismét templomba mehessek és harangozzak. De biztosan megmondod, mikor kell menjek?”– kérdezte Pisti.
Otthon, a ház körül apró dolgokat bíznak rá, és ő mindent pontosan elvégez. „Elmegyek kenyeret venni, megetetem az állatokat, segítem Liviát. De a legjobban bújócskázni és labdázni szeretek az unokaöccseimmel. Vigyázok rájuk és nagyon kedvelem őket.” Az egyik unokaöccs, a kis csibész Alex azt mondja, jó Pistivel együtt lenni, még akkor is, ha nem tud iksz-zérót játszani.
Életének egyik megpróbáltatása 2017-ben volt, amikor biciklizés közben leesett és kórházba került. A tomográfiás kivizsgálás után érkezett a lesújtó diagnózis: narancsnyi nagyságú agyhártyadaganat. A műtét elkerülhetetlen volt. „Mind mondtam, hogy elzsibbad a fejem, azután leestem. Nem bírtam már járkálni, elvittek Bukarestbe a kórházba, hogy meggyógyuljak. A kis főnök nem hagyott (a „kis főnök” unokahúga Alexandra, akkor bukaresti szakorvos, aki vért gyűjtött a vérátültetéshez, hisz Pistinek ritka vércsoportja van) nem volt pénzem, de a Jóisten megsegített.
„Pisti, kérlek mozgasd a lábujjaidat” – mondta az orvos a műtét után. „Meg van mentve!” – tette hozzá kis idő múlva – meséli könnybe lábadt szemmel Livia asszony. A lábadozás után egy ideig „húzta” a lábát, de lassan helyrejött. Pisti nyílt koponyával maradt – csak a bőr fedte – nyolc hónapig, ám a második műtét után azt is szakszerűen befedték és meggyógyult.
Tavaly Pistit ismét családja és egyházközsége körében találtam, ahol újrakezdte napi tevékenységeit. Ha a szentmise 10 órakor kezdődik és 9-kor kell harangozni, akkor 8 órakor biztosan ott áll a templom előtt, hogy „idejében ott legyen”. Pisti számára a legnagyobb szomorúságot nem a betegsége okozza, nem a sok megpróbáltatás, amelyet átélt, hanem az, hogy az emberek nem járnak a templomba… Sokszor láttam a templom tornyában állni az apró ablak előtt, ahonnan a szemközti kocsmát lehet látni. „Ott van a ti templomotok!”– suttogta szomorúan… „Ha mindenki eljönne, akkor a mi templomunk katedrális lenne” – szokta ismételni néha, ünnepnapon, amikor csillogó szemekkel és gyermeki ésszel elképzelte, hogy ő egy katedrális harangjait húzza…
Úgy gondoltam, az ő történetét és tanúságtételét – többet tettekkel, mint szavakkal – érdemes megismertetni az emberekkel. Ő a „legkisebbekhez” tartozik, akikről Jézus mondja: „Aki befogadja ezt a gyermeket az én nevemben, engem fogad be; és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Mert aki a legkisebb mindnyájatok között, az a legnagyobb.”( Lk 9,48)
Utolsó kérdésem Pistihez: „Mit gondolsz, számodra mi a legnagyobb öröm az életben?” Erre ő így válaszolt: „Amikor megint templomba mehetek és harangozhatok és elvégezhetem a többi dolgomat! De ne felejts el szólni!”
Nem felejtjük el Pistit és biztos vagyok benne, hogy a jó Isten sem fogja elfelejteni őt, sem azokat, akik mindennapi életükben, gondolataikban, szavaikban és tetteikben megvallják Őt!
Ienac Istvánnal, a kürtösi harangozóval Piklor László beszélgetett.
Forrás: Temesvári egyházmegye
