Mondják, a jó Istennek mindannyiunkkal kapcsolatban van egy nagyon szép álma. Nos, ha így áll a dolog, elég lenne valamilyen módon kifaggatni Őt erről az álomról, és már csak fel kell ébredni ahhoz, hogy megvalósíthassuk. A dolog úgy tűnik valahogyan mégsem ilyen egyszerű. Az elmúlt időszakban meghatóbbnál meghatóbb online ballagási ünnepségekkel telt meg a virtuális tér. Óvodától egyetemig a nevelők és diákok kreativitását dicsérő drámai jelenteknek lehettünk tanúi a megosztott események filmes produkcióiban. Egy folyamat befejezése fölött érzett öröm és az Adytól közhellyé idézett „ne még!” kiáltás között sok minden ott lüktet ezekben a videókban. Az ünneplés méltóságából nyilván az idei járvány is bőven lefaragott, de valljuk be, a ballagásnak csak nagyon ritkán van valami köze ahhoz a hogyan tovább kérdéshez, ami becsülettel megpróbálja a végzős diákokat. Ez a döntés még azoknak sem egyszerű, akik már csecsemő koruk óta biztosan tudják, hogy ők bizony tűzoltók vagy színészek, orvosok vagy papok, autóversenyzők vagy vadakat terelő juhászok akarnak lenni Ők aztán ki is tartanak mindhalálig ezen álmuk mellett, ami jó korán megtalálta őket és valahogy meg is valósítják ezt a legtöbb esetben. Mások meg egy életen át örök keresőként különböző szakmákat és munkahelyeket váltogatva maradnak a kérdéssel: mi lenne, ha… Az ő esetükben az idő múltával ez a kérdés csak igeidőt vált: mi lett volna, ha… És, hogy végül ki járt jobban, ki tudja eldönteni?
Azt is mondják, hogy egy jó döntés alapvető követelménye, hogy szabadságból születhessen. Az ismérve pedig, hogy még nagyobb szabadságot, békességet, vigaszt hoz az emberi szívbe. Csakhogy melyik az a döntés, amit valóban teljes szabadságban hozunk meg az életben, amikor eleve meghatározottak vagyunk mondhatni fogantatásunk pillanatától. Genetikailag, a kapott talentumaink alapján, de azon túl a mintáink által, amelyet elénk élnek, a tapasztalatainkon keresztül a korszakon át, amelybe születtünk, egészen az éppen aktuális gazdasági helyzetben kialakult munkaerőpiacig. A pályaválasztásban már az is jó, ha ki tudunk bújni a szülői és egyéb elvárások alól, amelyek végképp lekorlátozhatják szabadságunkat.
Dönteni igazán jól akkor tudunk, ha mindenekelőtt tisztában vagyunk önmagunkkal, ha jóban vagyunk azzal, akiknek a jó Isten megálmodott, de éppen a meghozott döntéseinknek is nagy szerepe van az önmagunkra találásban. Ahhoz, hogy kötődni tudjunk, hogy helyzetbe kerülhessünk, tudnunk kell, hogy kik vagyunk, de ezt a másikkal való relációnkban fedezhetjük fel igazán. Ahogyan találkozhatom, amilyen viszonyba kerülök a világgal, munkával, kihívásokkal, emberekkel abban tudom felfedezni igazán önmagam. Kamaszkorban talán ezért oly nehéz mindez, mert a szülőktől való leválásra, elengedésre van szükség ahhoz, hogy bármihez és bárkihez, egyáltalán a szüleinkhez is, jól kötődhessünk. És mégis talán éppen ezért ez az időszak a legalkalmasabb arra, hogy megtaláljon egy kihívás, egy szakma, egy hivatás, ami tudatára ébreszt legőszintébb önmagunknak.
Egy héttel a pünkösdi búcsú után elszántan kaptatunk fölfelé a Csíki-havasok meredek hágóin magunk mögött hagyva a világ zaját. Minden újabb pihenő más perspektívát hoz a medencét közrefogó hegyekből, a megcélzott Szellő-tetőig szinte lépésről-lépésre tisztulunk meg a fölösleges gondoktól és gondolatoktól. A Nagysomlyó-hegy ebből a távlatból eltörpülve viszonyítási ponttá zsugorodik. Csak arról váltunk néhány szót, ami igazán fontos, amit a látvány szemlélése hoz fel bennünk, illetve magáról a helyről kapok eligazítást a vidéket nem csak a térképekről ismerő fiatal társamtól, hogy képben legyek amennyire csak lehet. Visszatérőben nem állom meg, hogy az álmairól kérdezzem. Ismerve őt úgy ítélem meg, hogy korához képest a megélt tapasztalatai és elért eredményei alapján elégedett lehet. De mégis. Ha lenne egy álma… A válasza egyszerre volt becsületes és kijózanító: tudod, nekem nincs álmom, csak célom van. Nos, azt hiszem, nincs, nem lehet több kérdésem…
Takó István (kolozsvári egyetemi lelkész, plébános)
