EVANGÉLIUM
Abban az időben Jézus ezt mondta Nikodémusnak:
Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában. (Jn 3,16-18)
Szeretni valakit azt jelenti: azt adni neki, ami nekünk nincs. Jacques Lacan titokzatos meghatározása a szeretetről látszólag egy egyszerű ellentmondás. Senki sem adhatja a másiknak azt, amivel ő nem rendelkezik. A szeretetkapcsolatban, úgy néz ki, mégis ez történik.
Bevallom, valahányszor Istenről hallok, valahányszor egy tömbös kijelentés hangzik el Istenről, az az érzésem, hogy Istent magát sokkal inkább elrejtik, elfedik ezek a kijelentések, mintsem megmutatnának valamit is belőle. Isten a szeretet, Isten a világ Teremtője, Isten a gondviselő – mind igaz kijelentések, mind mélységes értelmet tartalmaznak, de pont azért, mert annyira igazak, mert annyira gyakran halljuk őket, megbénítják Isten izgalmas, dinamikus belső lényegét. Igazából nem is értjük őket.
Azt adni, ami nincs nekem. Engedni, hogy föltáruljanak a hiányosságaim, engedni, hogy a másik megtapasztalja idegenségemet, engedni, hogy a másik épp általam érezze meg, hogy nem rendelkezhet fölöttem, hogy az én létezésem nem az ő projektjeinek rendelődik alá – ebben rejlik az igazi találkozások lényege, ebben rejlik az emberi szeretet egyik alapvető vonása. A szeretetkapcsolat épp akkor válik unalmassá, merevvé, ha a birtoklásvágyunkat, a másik fölötti uralmunkat a hűség szlogenjeibe csomagoljuk. Szeretni a másikat állandó játékot jelent: a távolság és közelség, az ismertség és idegenség váltakozását, a bensőség és fájó rejtőzködés lüktetését. Minél közelebb kerülök a másik emberhez, annál inkább érzem, hogy örökre titok marad előttem. Minél bensőségesebb a másikkal való kapcsolatom, annál fájóbb az idegensége. A másik azt adja nekem, ami nincs neki – idegenségét, a távolság fenségét.
A Szentírás gyakran visszatérő felszólítása: keressétek az Úr arcát! Másrészt az is egyértelmű, hogy senki sem láthatja Isten arcát anélkül, hogy meg ne halna. Ellentmondás? Nem. Inkább meghívás arra, hogy Isten jelenlétében éljünk, de ne féljünk a hiánytól sem. Az arc közelséget jelent, de idegenséget is. Az arcban a másik közel kerül hozzánk, de ebben a közelségben egyszerre adatik a távolság is: a másikban semmi sem előrelátható, semmi sem uralható. Ugyanez történik az Istennel való találkozáskor is. Isten egyszerre válik közelivé és távolivá. Egyszerre lesz ismert és idegen. Az Ószövetségben Istent egyetlen Úrként ismertük. Fiában közelebb lépett hozzánk, és menten kiderült, hogy ő Szentháromság. Ez nem egy matematika rejtély, hanem az Istennel való találkozás rendje: minél közelebb kerülünk hozzá, annál inkább erősödik titka. Valahányszor meg akarjuk ragadni egy-egy mondatban a lényegét, Isten eltávolodik tőlünk. Szeretetében titkát, misztériumát tárja fel előttünk. Akárcsak a másik ember.
Isten közeli-távoli voltát nagyon szépen szemlélteti egy midrás (zsidó rabbinikus bibliamagyarázat) Mózes haláláról. Ebben azt meséli el a szerző, hogy Mózes halála előtt nem akarta elfogadni Isten döntését: minden áron be akart menni az Ígéret Földjére. Isten azonban bezárta az egeket, hogy azok ne fogadják be Mózes könyörgését. Sem az égi, sem a földi hatalmak nem voltak képesek kiesdeni Isten könyörületét Mózes számára. A halál pillanatában azonban maga Isten jött el. Szelíden kérte szolgájától, hajtsa le a fejét, fogja össze kezét a mellén, nyújtsa ki lábait, majd egy csókkal elvette tőle az éltető lelket. Ugyanúgy halt meg Mózes, ahogy az első embert teremtette Isten: az éltető Lélek viszaszállt Istenbe. Bár a leghatalmasabb próféta imája sem tudta megingatni Istent, de a halálakor az emberileg elképzelhető legbensőbb kapcsolatba került a Mindenhatóval.
László István kolozsvári segédlelkész
Megjelent a Vasárnap június 7-ei számában.
