Rejtő Jenő könyvéből volt ismerős a szó, amely a karantén valódi magyar megfelelője – amely állapotba rendeltettünk két hónapra a titokzatos vírus miatt. Ezzel az asszociációval egy kis vidámságot sikerült akaratlanul is becsempészni a különben elég apokaliptikus napokba és hangulatba. Hiszen különösen az elején a hirtelen kiürült, máskor fortyogó nagyváros képe lehangoló és ijesztő volt.
Kicsit úgy jártam, hogy mire megszoktam, hogy egy élhető, csendes, tiszta levegőjű városban élek ismét, már vége is lett. Ismét rohannak az autók, igaz, a korábbi, gyomorszorító idegesség még nem tért vissza Kolozsvár utcáira.
Furcsa volt a tömbházlakás igazán szűk terében eltölteni az egész napot, szorongató érzés volt fizikailag és lelkileg egyaránt. A legnehezebb az idő kezelése volt, hiszen úgy tűnt, rengeteg idő van, mivel nem volt külsőleg strukturálva kötelező rohangálni valók által. Idő azonban nemhogy több nem, ellenkezőleg: mintha kevesebb lett volna, hiszen a munka itthonról változatlanul folyt, annyi különbséggel, hogy mivel külső egyházi események nem történhettek, magunknak kellett híreket keresni és a külföldi anyagok közül fordítani, új rovatokat kitalálni, ezeket megbeszélni és megszerkeszteni. Hírportálunkat ugyanis nem helyeztük vesztegzár alá, ellenkezőleg: igyekeztünk a reális, hiteles, megnyugtató, féleleműző hírek „otthonává” tenni, ezzel katolikus kommunikátori feladatunkat teljesíteni, és hitünk értelmében a reményt és bizalmat sugározni.
Szép és hasznos tapasztalatokkal gazdagodtunk mind a napi telefonos megbeszélések és az ily módon is folytatható közös munka terén, mind más területeken az emberi szolidaritás és segítőkészség példáit látva.
A szigorú vesztegzár napjai időközben elmúltak, bár a vírusfenyegetettség korántsem szűnt meg, és nem eshetünk abba a tévedésbe, hogy most már minden a régi, a normális… Egyrészt a betegség, bár nálunkfele nem támadott olyan erővel, mint másutt, ez nem jelenti azt, hogy nem következhet egy újabb fellángolás, tetőzés: az óvatosság a továbbiakban is szükséges. Ugyanakkor nem a pánik, nem a rémület, hanem a józan, egészséges és nem utolsósorban keresztény hittel „fűszerezett” elővigyázatosság a dolgunk. És az, hogy valamit tanuljunk mindebből… Nem nagyon hangoztatva, de a lelkünk mélyén, a létezésünk módjában lassan, de biztosan láthatóvá téve ezt a kicsiny, de biztos változást. Mert bárki bármit mondana, ahogy eddig éltünk, az nem folytatható: se egyéni, se közösségi, se világszinten.
