Emberi szemmel nézve még egy év után is szinte hihetetlen ez a kegyelemteljes esemény a családunk életében: a Ferenc pápával való személyes találkozás.
Korábban egy közvetítés alkalmával láttuk, miként viszik a családok a pikszist a szentatyához, és megfogalmazódott bennünk: talán egyszer mi is eljuthatunk oda. Néha imádkoztunk ezért a gyerekekkel, de ez „reménytelen reménykedésnek” tűnt akkor.
Amikor közzétették a pápa csíksomlyói látogatásáról szóló hírt, gondolni sem mertünk erre. A nagyobbik leányunk elsőáldozásakor a plébános említette, hogy egy családot kell kiválasszanak, amely a pápához járulhat – ekkor éreztük először, hogy az emberileg lehetetlent felülírja az isteni hívó szó. Amikor eldőlt, hogy ránk esett a választás, alig mertük elhinni, senkinek nem beszéltünk róla – ez volt talán a felkészülés lelki időszaka.
A találkozás napján, fizikai megpróbáltatásokkal küszködve, bőrig ázva, kimerülten, alig száz lépésre az oltártól átfutott rajtunk a döbbenet: ilyen közel vagyunk, és nem sikerül odajutnunk… Aztán egy kiskatonának megesett rajtunk a szíve, és elkísért a kápolnáig, ahonnan már továbbengedtek, így a megadott időpontra odaérhettünk – ez volt a ráhagyatkozás próbája.
Aztán minden a forgatókönyv szerint alakult. Leírhatatlan az a békés, felemelő érzés, a megtisztelő szolgálat, az áldás – e kegyelmi állapot lelki adományai mélyen a szívünkbe égtek, és úgy érezzük, nem fakulnak az idő múlásával. Sokan kérdezgették, sőt néha feltevődik a kérdés még bennünk is: miért éppen mi lehettünk ott? A válaszunk: köszönjük, Istenünk!
Az Izsák-Székely család
(Megjelent a Vasárnap hetilap május 31-ei számának Fókusz c. rovatában.)