Tartsunk lépést az élettel! Tartsuk egymásban a lelket! Tartsuk a kapcsolatot! Karanténos élményeiről Laczkó Vass Róbertet, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészét és a Kolozsvári Magyar Opera vendég énekesét kérdeztük.
1. Mi volt a kedvenc időtöltése a karantén hetei alatt?
Egyfajta „szemtől szemben” életmódot élünk a színházban, ezért nehezen vagyunk el egymás és a közönségünk nélkül. A korlátozások első hetében az egész olybá tűnt, mint egy ölünkbe pottyant szabadság, amelynek muszáj örülni. A második héten kezdett gyanússá válni a dolog, a harmadik héten pedig elvonási tüneteim támadtak. Csatlakoztam hát egy önkéntes hálózathoz, ahol a szobafogságra kényszerített idős emberek ügyes-bajos dolgait intézhettük. Ez kölcsönösen előnyös helyzet: a magam részéről érdekes emberekkel ismerkedtem meg, ráadásul nagyokat sétáltam számlafizetés, bevásárlás közben, és olyan utcácskákban csatangoltam, ahová addig be sem tettem a lábam. Mindemellett „karanténkonyhát” nyitottam, és végre megsütöttem húsvétra az otthoni receptek szerint néhány olyan süteményt, amelyet legalább húsz éve szeretnék, de valahogy sosem kerítettem rá időt.
2. Mibe kapaszkodott (lelkileg) ebben az időszakban?
Szükséghelyzetben tágra nyílik az ember szeme, így olyasmiket is meglát, amelyek máskor lazán elkerülik a figyelmét. Rengeteg egyszerű szépségre csodálkoztam rá, miközben úgy igazítottam az útvonalaimat, hogy feltérképezzem a várost. A fényképezőgépemet is magammal vittem, van tehát mit visszanézni. És pontosan tudom, milyen hosszú Kolozsvár utcáin egy online közvetített rózsafüzér! Ezek az élmények békességgel töltöttek el.
3. Mi volt a vesztegzár legnehezebb pillanata az ön számára, és miért?
Családunk nem túl népes, de ha tehetjük, minden főünnepen hazamegyünk Gyergyóremetére. Ha nem tesszük tiszteletünket, levágnak a családi fényképről, szoktam mondogatni. Néhány éve ennek apropóján készülnek a családi fényképek, amelyeket nagy műgonddal tervezünk meg. Idén ez elmaradt, és ebben az értelemben nagyon nehezen raktam össze magamnak a húsvétot.
4. Melyik volt a vesztegzár legszebb napja (és miért)?
Minden évben várom a tulipánvirágzást. Annyi virágzó tulipánt Hollandiában sem fényképeznek, mint amennyit én szoktam a botanikus kertben. Idén kiderült, hogy az egész város egy nagy tulipánmező: a legváratlanabb helyeken bukkant fel egy-egy tulipánágyás. A legszebb nap az volt, amikor a fellegvári sétány mellett hasalva tulipán-közelben kaptam lencsevégre egy virágporral megrakott méhet.
5. Mit szabadított fel, változtatott meg önben a bezártság?
Azt mondják, a hiány igazából arról tanúskodik, ami van. Ez már filozófia, nem értek hozzá, néha kifejezetten jól esik földhöz ragadtnak lenni. De rájöttem, hogy van értelme annak is, amikor az ember saját magával kerül szimbiózisba. Gyakran megterveztem a napjaimat: mit főzök, mit írok, mit olvasok, mibe kapcsolódom bele, talán tanulok is valamit, aztán az egészet lelkifurdalás nélkül felejtettem el, és csináltam valami egészen mást, mint amit elterveztem. Hagytam történni a dolgokat anélkül, hogy belekutyultam volna. Páratlan élmény!
6. Melyik a jó Istennek az a tulajdonsága vagy a vigasztaló Szentléleknek az az ajándéka, amit jó lenne a „magáénak tudni”?
Tökéletlenségünk okán mindegyiknek híjával vagyunk, de a bölcsességért kétszer is sorban állnék!
7. Mit visz magával az eltelt hónapok megéléseiből, személyes megtapasztalásaidból?
Talán azt, hogy a szemlélődéssel töltött napoknak is rendelt helyük van az életben. Ha ezt felismerjük, nincs elvesztegetett idő. Jó lenne megtanulni eszerint is élni!
+1. Ha filmet rendezne, könyvet írna a március 15-május 15. közötti napokról, milyen címet adna neki?
Bizonyára sokan ismerik Jean Cocteau La voix humaine, vagyis Az emberi hang című monodrámáját, melyben két téves kapcsolás után a név nélküli hősnő brutálisan őszinte beszélgetést folytat egykori szerelmével. Kapcsolatukat lényegében egy telefonhang tartja életben. A téma annyira zseniális, hogy Francis Poulenc zenedrámát komponált belőle, többen meg is filmesítették. A vesztegzár idején sokan folytattunk effajta hosszúra nyúló, néha nosztalgikus, néha gyakorlatias, néha bosszantó, néha pedig szórakoztató hangvételű telefonbeszélgetéseket, amelyek egy idő után mindegy is, miről szóltak, csak beszélgetni lehessen. Meggyőződésem, hogy egyedül élő, sokszorosan is magányos hozzátartozóink, akiket nem látogathattunk meg, nagyon hálásak ezekért a beszélgetésekért, ha nem is mondják. Különleges dimenzió, melyben tovább tanultunk egymás mellett maradni. Ezt a különleges dimenziót fogalmaztam meg egy versben, amely hamarosan szélesebb körben is olvasható lesz. A címe: Telefonhang a vesztegzárból.
