Miként éltem meg az eltelt két hónapot? Egyetlen szóban nem is tudnám összefoglalni. Utólag talán illik a háború után sok a hős mondásunk arra, amikor azt mondjuk, hogy bezzeg előrelátónak kellett volna lenni, sok mindent idejében másképpen megszervezni, felkészülni. Ijesztő iramban kellett változtatni márciusban, napokon belül más élethelyzetek álltak előttünk, sokszor vicceltem is azzal, hogy este lefekszünk, s reggel már új, gyorsan megalkotott szabályoknak kell megfelelni. Ijesztő, dermesztő és remegő érzés fogott el akkor, amikor megértettem, ez mivel is fog járni. Aggodalom fogott el olykor, hisz a holnap bizonytalansága sokunkat borússá tehet. Az itthon vált a mindennapi életterünkké, átalakult a munka és a pihenés közötti határvonal, hitéletünket érintették a korlátozások. Tűnődések, kérdések sora következett. Engem, ismerősöket érintő kérdések sorozata foglalkoztatott, a válaszok pedig valahol a horizont mögött bujkáltak.
Lehet, hogy külön lehetne s kellene írni arról, hogy miként békült ki a munka, a szakmai élet azzal, hogy miként éltem meg az eltelt hónapokat, mégis úgy gondolom, hogy a kettő annyira eggyé vált, hogy nehéz lenne elválasztani. A napi rutin az itthon-munkában is kialakul, a bezártság pedig alaposan átírja a határidőnaplókat, az itthonlét „szabályait, teendőit”, esetemben mondhatom, e kettő közötti határ nagyon láthatatlan lett. Az eltelt két hónapot áldásként élem meg: a bizonytalanságban jobban érezhettem, hogy az Úr nem hagy el, jelen van és új perspektívákat mutat meg. Szerkesztőségünk tagjaival igyekeztünk új lehetőségeket, új formákat és tartalmakat keresni, találni. Annak érzése, hogy „tesszük a dolgunk”, azt, amit tennünk kell, igaz, csak az online térbe visszaszorítva – célt és irányt mutatott. Az időt meg a teret tagolni – igazi kihívás, amiből bizonyára a jövőre is tanultam. A vesztegzár nem volt egyfajta wellness, hanem munka, sokszor a régi lemaradások újra terítékre kerültek, miközben az új teendők listája sem fogyott el. A természet sok meglepetést tartogatott: ritkán követtem ennyire odaadó figyelemmel a természet ébredését, a fák virágait.
Hogy mi mindenre tanított ez az időszak? Bizonyára megtanultam azt, hogy jobban oda kell figyelnem másokra, de önmagamra is. Sokszor a kis, apró örömök a mindennapok kiemelkedő pontjai lehetnek. A minőségi emberi-baráti kapcsolatok ápolása, a lelassulás, fókuszálás arra, ami igazán éltet, segít és növeszt – mindenképp a jövő apró vagy nagyobb tervei között kell szerepeljenek! Nem néztem meg a századik híradást a koronavírusról, nem tanultam új nyelvet, nem rendeztem újra a lakást, kevésszer sütöttem kenyeret, s csak párszor futotta kertrendezésre is. Az eltelt két hónap viszont jobban megértette régi felismerésemet: kell legyenek lelassuló napok, órák.
Megjelent a Vasárnap hetilap 2020. május 24-i számában.
