Dr. Véghseő Tamás szerint a magyar görögkatolikus egyháznak három alappillére van: a bizánci rítus, a magyar nyelv és a katolicitás. Nekünk, romániai magyar görögkatolikusoknak is ugyanezek a tartóoszlopaink.
Görögkatolikus mindennapjainkról egyházi elöljáróinkkal beszélgettem. Szemák Miklós csedregi parókust kérdeztem napjaink romániai magyar görögkatolikusságáról. Jelenleg Szatmár megyében Csedreg a következő parókiákkal együtt alkotja a romániai magyar ajkú görögkatolikus közösséget: Kökényesd, Túrterebes, Túrterebeshegy, Sárközújlak, Mikola, Egri, Szárazberek, Sándorhomok, Kissár, Nagypeleske, Lázári, Szatmárnémetiben két parókia, Nagykároly és a szervezőlelkészségből folyamatosan alakuló nagyváradi magyar görögkatolikus közösség. Az egyházközségek szoros kapcsolatot ápolnak egymással, a templomok búcsúin a hívek találkoznak egymással, együtt ünnepelnek szimbolizálva ezzel is összetartozásukat.
Hagyományaink a római katolikusokéihoz hasonlatosak: vizet, gyertyát, búzát szentelünk, megszenteljük vízkeresztkor lakóházainkat, húsvétkor megáldjuk az eledeleket és a Pászkát, mely a bizánci szertartásban a húsvéti eledelekre, majd pedig húsvéti kalács megnevezésére használnak. A liturgikus énekekben is használatos a Pászka szó, magának az Üdvözítő Jézus Krisztusnak a megnevezésére. Nagyszüleink visszaemlékezése szerint a 20. század közepén nagy méretű, kimondottan erre a célra készített kosarakat vittek a liturgiára a húsvétra előkészített összes eledellel. Szentelni az egészben elkészített ételeket vitték magukkal, nemcsak kisebb darabokat. A szentelmények minden részét felhasználták. A kosarakat súlyuk miatt minden házból a családok férfi tagjai vitték el, az egyik nagyon hideg húsvéton pedig szánkón húzták el a templomba megszentelni.
A görögkatolikusok a húsvéti időt megelőző hathetes nagyböjti felkészülés szerdáin és péntekein Előre Megszentelt Áldozatú Liturgiát végeznek. Ennek hagyománya egy olyan igényre nyúlik vissza, mely szerint a hívek a nagyböjti időszakban hétköznapokon is magukhoz szerették volna venni az Eucharisztiát. Ezért a vásárnap átváltoztatott kenyeret és bort eltették, majd ezekkel a szerdai és pénteki szertartás keretében megáldoztatták őket. A nagyböjti időszak első péntekén Szent Tivadar vértanú emlékére kolibát szentelünk, mely hagyományt a Magyarországon tanuló, majd onnan hazakerült görögkatolikus papok hoztak magukkal. A kolibát főtt búzából készítik különböző gyümölcsök (szilva, datolya, barack, dió) és méz hozzáadásával, melyet az Előszenteltek Liturgiájának végén szétosztanak a híveknek.
Sajátos hagyományaink közé tartozik a párásztász, mely szintén a kelet rítus része. A szertartást az elhunytak temetése után hat héttel, majd egy évvel végzik, megemlékezés céljából, de végeztethetnek bármikor különböző kerek évfordulókon is. Öt tányérba lisztet és mindegyikbe két tojást helyeznek, közepébe gyertyát szúrnak és ezt a megemlékezés ideje alatt az oltárra teszik. A szertartás végén ének kíséretében ezeket a levegőbe emelik. A tányérok száma Jézus öt szent sebének tiszteletét valamint a csodálatos kenyérszaporítás emlékezetét tükrözi. Újabban ezt egyetlen nagy tálba helyezik, de megtartják a liszt és tojás eredeti mennyiségét.
A párásztászra elvitt lisztből az áldozati kenyeret (proszforát) és a lítiás ünnepek szentelt kenyerét (antidoront) készítik. Nagyobb ünnepek alkalmával rendszerint az ünnep előestéjén vagy hajnalán az alkonyati zsolozsmán a lítia szertartására kerül sor. Ekkor a pap az erre a célra sütött öt kis kenyeret, búzát, bort és olajat áldja meg. A megszentelt kenyereket szétvágják apró darabokra és másnap az ünnepi liturgiát követő miroválás (olajkenet) keretén belül szétosztják a híveknek. A pap megszentelt olajjal megkeni a hívő homlokát e köszöntéssel: Krisztus közöttünk! A hívő ezt feleli: Van és lesz! A miroválás a bérmálás szentségére emlékeztet, de nem azonos azzal.
Még egy igen érdekes ünnepi hagyományról számolt be a több, mint húsz éve kántori szolgálatot ellátó Szemák Jenő görökatolikus kántor. A csedregi hívek a szomszédos kökényesdiekkel együtt tartják meg az úrnapi körmenetet, a két faluban felállított sátrak előtt dicsérve az Istent. Az úrnapi körmenet négy sátra közül általában volt egy Csedregen is, három pedig Kökényesden, mára a csedregi sátort is áthelyezték Kökényesdre. A két falu közös keresztaljával tartja a hagyományos körmenetét, amin a görögkatolikusok is részt vesznek.
Ahogy Szemák Jenő elmondta: „A két felekezet, római és görögkatolikusok mindig tisztelték egymás szokásait, vallását és értékeit. Szerettünk és szeretünk közösen ünnepelni, hiszen mind a katolikus egyházhoz tartozunk. A kölcsönös tisztelet és szeretet jegyében együtt magasztaljuk az Isten dicsőségét körmenet keretében. A körmenet előtt a görögkatolikusok is végeznek Szent Liturgiát, majd csatlakoznak a római katolikusokhoz és közösen haladnak végig a körmenet útvonalán. Az ünnep, bár naptárilag nincs jelen a görögkatolikusoknál, de az érzéseinkben és szíveinkben benne van, és egy régi énekeskönyvben az erre az ünnepre íródott tropár (ünnepi főének) is megvan.”
Szemák Jenő legfontosabb feladatának tartja a kántori szolgálatot és azt semmi másra nem cserélné. Számára ez élete hivatása és mindent megtesz, hogy a hagyományokat a dallamokban is hűen megőrizze. Teológiát is tanult, ezáltal a szívéhez még közelebb áll Isten dicsérete, melyet az éneklés által valósít meg. Másik fontos feladata az utánpótlás kinevelése. Nagylelkűen támogatja mindazokat, akik kántornak készülnek és ezért a liturgiákon egyszerűen mellé, a kántorszékbe ülve megtanítja bárkinek a dallamokat.
Makó Csaba görögkatolikus kántor már 11 éves korától Kökényesden, előbb nagyapjával kezdte el tanulni a görögkatolikus hangokat (dallamokat). Később önállóan a liturgiákat hallgatva tanulta meg az énekeket. Az úrnapi körmenetről ő is mesélt, és szívügyének tartja a hagyományos, népi görögkatolikus dallamok megmentését, amiért mindent meg is tesz. Makó Csaba kökényesdi görögkatolikus kántor nagyapjának házszentelések alkalmával segített be, később Kökényesden és jelenleg Csedregen szolgál. Mintegy negyven éve áll az egyház szolgálatában, minden fontos régi énekeskönyvet megőrzött, melyeket még nagyapja kapott az akkori kökényesdi parókustól. Ezek gondosan és féltve őrzött kincsei, melyeket megtartott az egyházközségek számára. Mai napig énekel ezekből a könyvekből a szertartásokon, megőrizve az archaikus nyelvezetet és a régi szövegeket. Három legféltettebben őrzött liturgikus könyve az 1907-ben Ungváron kiadott Görög Katholikus Egyházi Szerkönyv (Euchologion) című egyházi szertartáskönyv, az 1937-ben Miskolcon kiadott Énekeljetek a mi Istenünknek című énekeskönyv és egy 20. század elején Ungváron kiadott Párásztász. A Partiumban induló magyar görögkatolikus kántorképzésen elmondta, hogy ő mindig a helyi dallamok ügye mellett áll, és szeretné továbbadni azt a jövő nemzedékének. A régi szertartási könyvek megőrzőse, lemásolása és sokszorosítása mai napig egyik legfontosabb feladatainak egyike.
Régi egyházi könyveink közül kiemelhetünk egy közkincset, egy kolligátumot. A kötetbe két könyv van belefűzve: egy 1636-os ószláv nyelvű Szentírás és Káldi György 1892-ben Egerben kiadott szentírásfordítása. E kötetet nagy becsben tartja a közösség.
A liturgiában ma is használunk egy 1902-ben Ungváron kiadott perikópáskönyvet. A könyv előszava szerint egy régi hiányt pótol, a liturgiai használatra és a énektanárok számára készült. Az összeállítását görög szertartású papok végezték a legrégibb kódexek alapján. A kántorok szívesen használják a 19. század végén és 20. század első évtizedében kiadott magyar egyházi énekeskönyveket, és ezekből olvassák el az apostoli szakaszokat. Az archaikus nyelvezet által megéljük a hagyományokat, jelenvalóvá, élővé tesszük őket, napjainkhoz igazítjuk és tiszteletben is tartjuk ezeket.
Néhány centenáriumról
A napokban ünnepeltük Szent II. János Pál pápa születésének századik évfordulóját, aki életművével kitörölhetetlen nyomot hagyott az emberek szívében és a világtörténelemben is.
A Csedregen történő események közül is kiragadhatunk néhány olyat, mely pontosan vagy megközelítőleg száz évvel ezelőtt történt. A csedregi görögkatolikusok legfontosabb eseménye az akkori hívek régi óhajának megvalósulása volt. 1920-ban a parókia egykori filiából önálló egyházközséggé válhatott. A kőtemplom felszentelésének ideje ennél korábban történt, 1907-ben, 113 évvel ezelőtt, amit a búcsúi szentbeszédben ki is emelt Simon István diakónus. A templom tornyán az 1921-es évszám áll, ami a torony felállításának időpontjára utalhat.
Az ünneplésre méltó történések mellett meg kell emlékeznünk egy, a Simon István szentbeszédében elhangzott szomorú eseményről is. A történelem ismétli önmagát: pontosan 100 évvel ezelőtt a jelenlegi járványhoz hasonlóan spanyolnáthajárvány söpört végig Európán. Sajnos a járvány nem kímélte Csedreget sem. Az 1919–1920-as anyakönyv adatai szerint 1920 telén 5 ember halt meg Csedregen „spanyoljárványban”. A veszélyes kórnak leginkább gyerekek voltak kitéve.
Nem utolsó sorban nem felejthetjük el a trianoni döntés századik évfordulóját sem, hiszen ennek következtében váltunk el környező görögkatolikus testvéreinktől. Ennek ellenére a Szatmár megyei magyar görögkatolikus identitás erősen él mai napig, más felekezeteket tiszteletben tartva, becsülve és együtt ünnepelve ősi hagyományait tisztelő közösségekkel, magyar szertartásokkal. Bár nem egyszer a történelem viszontagságai megtépázták a közösségeket, Krisztushoz hűen ragaszkodva megmaradtak őseik hiténél és azt soha el nem hagyták és nem tagadták meg. Krisztust követve, vele együtt haladva az úton maradhattak fenn ezek a közösségek és Krisztus világosságának szikráivá válhattak, ehhez pedig erőt adott nekik Isten és a Boldogságos Szűz Mária.
Az információkat a felsorolt adatközlőktől, anyakönyvekből, a parókián őrzött írásokból, családi beszélgetésekből, a Magyar Katolikus Lexikon szócikkeiből gyűjtöttem össze, emellett Bura László, Fazekas Lóránd, Polyákné Tóth Nóra és Simon István Csedreg és Kökényesd vallásos életéről, a romániai magyar görögkatolikusokról, a magyar görögkatolikusok történetéről szóló tanulmányait használtam fel.
Szmutku Melinda
Szmutku Melindát, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakos hallgatóját már általános iskolás korától érdekli szülőfaluja múltja, a település görögkatolikusságának története, de igazán akkor érzékelte, hogy milyen különleges dolog Romániában magyar görögkatolikusnak lenni, amikor kikerült kisebb közösségéből, és megdöbbentette, hogy sokan nem tudnak a romániai magyar görögkatolikus közösségekről, akik a partiumi Szatmár megye román-magyar határ melletti sávjában élnek. Fontos feladatának tartja, hogy megismertesse másokkal, hogyan ünnepelnek ők és milyen a vallási élet egy aprócska, az ország peremén elhelyezkedő faluban.
