Tartsunk lépést az élettel! Tartsuk egymásban a lelket! Tartsuk a kapcsolatot! Szerkesztőségünk tagjainak „kivallatását” követően testvérszerkesztőségünkhöz is „bekopogunk”: Kuzmányi István állandó diakónust, a Magyar Kurír főszerkesztőjét kérdezzük.
1. Mi volt a kedvenc időtöltésed a karantén hetei alatt?
A biciklizés. Szinte naponta sikerült biciklizni, és külön öröm volt, hogy sokszor az egész család együtt kerekezett.
2. Mibe kapaszkodtál (lelkileg) ebben az időszakban?
Március 17-én elindítottunk egy kezdeményezést a járványügyi veszélyhelyzet idejére. Minden délben a kihelyezett Oltáriszentség előtt imádkoztunk a járvány elmúltáért – az ima most is tart még, várhatóan pünkösdkor ér véget. Ez óhatatlanul egy biztos fogódzót adott a napoknak. Hol jobb, hol rosszabb lelki állapotban tudtam letérdelni, csendben maradni egy picit, imádkozni, ami napról-napra erőt adott.
3. Mi volt a vesztegzár legnehezebb pillanata számodra, és miért?
Nagyon szeretek kapcsolatban lenni, beszélgetni. Habár prédikációban többször is buzdítottam mindenkit – és magamat is –, hogy éljünk a telefon, az internet adta lehetőségekkel, hívjuk fel egymást, de azért néhány hét után már nagyon hiányzott a személyes találkozás, beszélgetés. Múlt héten, a budapesti oldást követően, olyan jó volt egy teraszon egy csésze kávé mellett sokakkal újra, személyesen találkozni, beszélgeti. Alig várom a határnyitást, hogy a családommal újra itthonról haza, Nagyváradra látogathassunk, hogy az ott élő családommal, barátaimmal is újra személyesen találkozhassunk.
4. Melyik volt a vesztegzár legszebb napja (és miért)?
Húsvétvasárnap. Hodász András plébániai kormányzóval megbeszélve, a közvetített ünnepi szentmise után itt, Angyalföldön, a területünkön, a plébánia csatornáin előre meghirdetett útvonalon elindultunk az Oltáriszentséggel. Hihetetlen élmény volt, hogy ebben a nagyvárosban élő emberek megjelentek az ablakokban, a kapukban, vagy az utcák szélére kisereglettek (a távolságtartási előírásokat mindvégig megtartva), letérdeltek: ki könnyekkel a szemében, ki integetve fogadva a feltámadt Jézus Krisztust.
5. Mit szabadított fel, változtatott meg benned a bezártság?
Az elején nagyon nehezemre esett úgy prédikálni, hogy nem láttam a szemeket, ezáltal a reakciókat, hiszen egy kamera lencséjének beszéltem. De miután nagyon sok visszajelzést kaptam, láttam, hogy csak ennek segítségével tudunk megmaradni együtt, közösségben. Így sikerült a „kamerafóbiát” elengedni, és talán egy picit jobban beszélni.
6. Melyik a jó Istennek az a tulajdonsága vagy a vigasztaló Szentéleknek az az ajándéka, amit jó lenne a „magadénak tudni”?
Az Istennek az a tulajdonsága, amit compassionak, együtt-szenvedésnek, együttérzésnek nevezünk: hogy a mennyei Atyának, a másik – azaz mi – mindig fontosabb. A tulajdon fiánál is – ahogy húsvét vigíliáján énekeltük: hogy a szolgát megmentsed Fiadat sem kímélted érte. Jézus eljött és felragyogtatta ezt, amikor értünk, akik oly sokszor bukdácsolunk, elesünk, életét adta. Jó lenne, ha meg tudnám minél jobban élni ezt: hogy a családtagom, munkatársam, a másik ember, akivel az életemben találkozok, fontosabb nálam. Csak úgy lehetünk boldogok, ha mindvégig egymásra figyelünk, segítjük egymást.
7. Mit viszel magaddal az eltelt hónapok megéléseiből, személyes megtapasztalásaidból?
Azt, hogy az elmúlt hónapokban megtapasztaltam, annyi rejtett érték, jóság van a másik emberben, amit eddig lehet, hogy ő sem, de én biztosan nem vettem észre. A korlátozott, de sokszor a kényszer alkotta munkában, lehetőségekben annyi új jött ki emberekből!
+1. Ha filmet rendeznél, könyvet írnál a március 15-május 15. közötti napokról, milyen címet adnál neki?
Halj meg máskor 🙂 – A megtérés óráit éljük
[…] Forrás: Romkat.ro […]