Más intézményekhez hasonlóan a nagyváradi Caritas Catolica idősotthonainak személyzetét is izolálni kellett, megelőző céllal, a 2020. április 9-én kibocsátott 8-as számú katonai rendelet értelmében. A rendelkezés szerint az alkalmazottak két hétig nem hagyhatják el munkahelyüket, majd azt követően további két hétre házi karanténba kerülnek. S bár a rendelet segítséget ígért a személyzet számának kipótolásával és esetleges elszállásolásával kapcsolatban, ez az ígéret csak papírforma maradt, s a gyakorlati megoldást ezúttal is az alkalmazottak önfeláldozása és az intézményvezetők megfeszített munkája hozta meg. Szombati-Gille Tamás riportját olvashatják.
Azokkal az egészségügyi asszisztensekkel és gondozókkal beszélgettünk, akik vállalták, hogy az általuk gondozott idősek érdekében két hétre távol maradnak családjuktól, szeretteiktől, majd a 14 nap leteltével újabb két hétre önkéntesen házi karanténba vonulnak, és szükség esetén kéthetente újra megismétlik ezt a ciklust, míg a vészhelyzet véget nem ért.
Áldozathozatal
A 8-as számú katonai rendeletet, „jó szokás” szerint este jelentette be a védelmi miniszter, ezért az intézményvezetőknek alig egy napjuk maradt, hogy a két 14-napos váltást összeállítsák, és a munkatársaknak is egyetlen nap állt rendelkezésükre, hogy meghozzák saját döntésüket a beköltözésről, majd összepakoljanak és két hétre búcsút vegyenek szeretteiktől.
A szükséges áldozatot szinte maradéktalanul vállalták a Caritas Catolica alkalmazottai, pedig sokuknak támogatásra szoruló szüleiket, pici gyermekeiket kellett hátrahagyniuk azért, hogy szakmai kötelezettségüket teljesíthessék – ráadásul nem is a legkényelmesebb körülmények között. Az idősotthonok ugyanis teljes létszámmal működnek, így a személyzet beköltöztetésére improvizált tereket kellett átalakítani. Plusz ágyak és matracok kerültek az irodákba és a nélkülözhető helyiségekbe, de az alkalmazottak így is csak felváltva tudtak lepihenni, arra nem volt hely, hogy mindenki egyszerre hajtsa le a fejét.
Búcsú a családtól
„Megdöbbentő volt a hír, amikor megtudtuk, hogy be kell költöznünk két hétre az idősek otthonába, hisz meg voltunk szokva a rutinnal, hogy 8 vagy 12 órás munkaidő után hazamegyünk a családunkhoz feltöltődni. Egyik napról a másikra, tulajdonképpen egy pár óra alatt kellett döntenünk, de úgy fogtuk fel mint egy próbatételt, szakmai és emberi szempontból egyaránt. Féltem otthon hagyni egyedül az idős édesanyámat. Megkértem ugyan a szomszédokat, hogy nézzenek rá, de mégiscsak én vagyok az, aki gondját viseli és ellátja mindennel, ezért számomra nehéz volt elhagyni. Viszont édesanyám hátulról bíztatott, hogy rendben lesz minden, hamar vége lesz, és utána úgyis látjuk egymást – ez segített átvészelni az egész helyzetet” – nyilatkozta Kovács Krisztina, aki 3 éve dolgozik a Szent Erzsébet Idősek Otthonában orvosi asszisztensként.
„Valamelyest lehetett számítani arra, hogy előbb-utóbb karanténba kell költözzünk, de mégis egy kicsit sokkoló volt. Reméltem, hogy megússzuk. Talán szerencse is, hogy nem volt időnk sokat gondolkodni, meg izgulni előtte, mert jött a hír, és nekünk be kellett költözni. Ennyi volt. Én a lányommal és az unokámmal élek, és nehéz volt a kicsivel megértetni, hogy két hétre elmegyek. De van kolléganőm, aki a beteg szüleit hagyta otthon, akiket ő ápolt és számára sokkal nehezebb volt, mert nap mint nap sírva hívták fel szegényt és nem tudott kimenni segíteni. Úgy érezzük, hogy akkor lett volna több értelme ennek a katonai intézkedésnek, ha biztosítják a beköltöző váltás számára a vírus-tesztelést” – mondta el Körösi Ildikó a Szent Márton Idősotthon gondozója.
„Kicsit mélyvízbe dobás volt ez. Alig 24 óránk volt felkészülni és belevágni egy ismeretlen szituációba, de ugyanakkor kihívás is. A gyerekek egy kicsit megszeppentek, mikor megtudták, hogy anyu két hétre elköltözik a munkahelyére, de már nagyobbacskák és elfogadták a helyzetet. Ez új szituáció volt számukra, mert eddig egy hétnél hosszabb ideig nem voltam tőlük távol. Nagyon sokat segített, hogy az apuka – aki általában többet szokott távol lenni – most végig velük volt, így sokkal több időt tölthettek együtt, mint általában és egy apaközpontú két hét lett, tele apás programokkal” – tette hozzá Kiss Gyöngyi Évi szociális munkás, aki 8 és 11 éves gyermekeit hagyta otthon, hogy az időseken segíthessen.
„Néhányan el is sírtuk magunkat” – munka módosult körülmények közt
„A fele személyzet ágyakon, a másik fele matracokon kapott helyet a lehetőségekhez mérten, de így is csak felváltva tudtunk aludni: ki délelőtt, ki délután. Öten voltunk egy teremben és nem volt könnyű, mivel mindegyikünk meg volt szokva egy bizonyos rutinnal otthon. Beosztottuk az időnket, hogy ki, mikor menjen zuhanyozni, felváltva végeztük a szükségleteinket is. Közben igyekeztünk odafigyelni a másikra, hogy ne zavarjuk, hagyjuk aludni azt, aki előzőleg váltásban volt. Az első két nap egy kicsit nehezebb volt, néhányan el is sírtuk magunkat, de az összezártság ellenére nem voltak súrlódások. Pozitívan gondolkodott az egész csapat és igyekeztünk biztatni, kisegíteni egymást. Ha észrevettük, hogy valamelyikünk kicsit maga alatt van, próbáltuk felkarolni, és szabadidőnkben zenével, filmmel, közös sétával próbáltuk elvonni egymás figyelmét a nehézségekről. Nem akartuk, hogy az idősotthon lakói azt érezzék rajtunk, hogy nekünk ez egy megterhelés” – hangsúlyozta Kovács Krisztina.
Ünnep a négy fal között
„Az első néhány nap egy kicsit nehéz volt. Hisz ott voltak a húsvéti ünnepek, el voltunk szakítva a családtól. Hiányzott az otthoni környezet, ahol meghitt hangulatban szoktunk ünnepelni. De ebben a nehéz helyzetben is volt valami jó: az idősek otthonának falai közt részt vehettem a húsvéti szentmisén, amit odakint nem tehettem volna meg. Nagy élmény volt ez úgy a dolgozók, mint a bentlakók számára, sokan meg is hatódtunk, mert nagyon szép volt a szentmise, amit Kohr Balázs atya tartott, az otthon lakója és kirendelt lelki pásztora, utána pedig egy közös ebéd következett, ahol az atya úgyszintén megszentelte az ételt. Meghitt pillanat volt, gondoltunk a családjainkra, hozzátartozóinkra, akikkel nem lehettünk együtt” – tette hozzá Kovács Krisztina.
Stabil a bentlakók állapota
A Caritas összes idősotthonából egyhangú volt a visszajelzés: bár az intézményes karantén alatt kicsit zsúfoltabban élnek, nagyobb biztonságban érzik magukat hisz a teljes személyzet és az orvosi asszisztens is folyamatosan elérhető.
„Meglepő, hogy a lakók sokkal kiegyensúlyozottabbak ebben az időszakban. Nyugodtak, mert van egy stabil állapot, tudják hogy bármikor, bármiben számíthattak ránk” – nyilatkozta a Szent Erzsébet Otthon orvosi asszisztense, aki folyamatosan méri és monitorizálja a lakók egészségi állapotát, beállítja a gyógyszerezést.
„A lakóknak jelenleg stabil az egészségi állapotuk, még csak meg sem hűlt senki, hiszen nálunk hagyományosan már januárban bevezettünk egy előkarantént a lakók számára, vagyis nem mehettek ki a városba és nem fogadhattak egyszerre egynél több látogatót. A koronavírus járványtól függetlenül ez minden évben szokás nálunk a téli időszakban amikor nagyobb a fertőzésveszély. Folyamatosan próbáltuk őket rávezetni arra, hogy a hideg időszakban igyekezzenek magukat megvédeni a betegségektől és virózisoktól. Nagyon sok hangsúlyt fektettünk arra, hogy mindenki többször mosson kezet, mint ahányszor normálisan tenné, és már oda jutottunk, hogy a lakók egymást is figyelmeztetik, ha mulasztás történik. Ebben sokat segít az ő hozzáállásuk is. Ennek köszönhetően eddig sikerült elkerülnünk bármilyen megbetegedést” – tette hozzá.
A bentlakók is érzik és értik a helyzetet
„A lakókon látszott, hogy biztonságban érzik magukat és próbálkoztak ők is megértőbbek és türelmesebbek lenni. Ez ugyan nem mindig sikerült, de tényleg látszott rajtuk, hogy megvolt bennük a jóindulat, a megértés, hiszen ők már jóideje az otthonban laknak, és számukra a bentlakás fogalma nem volt annyira új, mint a gondozóknak. Számukra inkább az volt nehezebb, hogy a családtagok nem látogathatták meg őket, mint rendesen. Ugyanakkor a karantén előtt az aktívabb lakók rendszeresen kijártak a városba sétálni, ügyeket intézni, vagy a családjukhoz, ami most a vírusvédelmi előírások miatt nem lehetséges és ez nagyon hiányzik nekik. Igyekeztünk személyes telefonjainkkal is videóchat lehetőséget biztosítani a lakóknak, hogy beszélhessenek szeretteikkel, és ügyeltünk rá, hogy a saját mobiltelefonjaik is mindig töltve legyenek, nehogy elmulasszanak egy otthonról érkező hívást” – mesélte Kiss Gyöngyi Évi, szociális munkás.
Szabadidő a karanténban
„Miután mindenki ledolgozta a saját munkaidejét, gyakran volt, hogy besegítettünk a másik váltásnak is. Amikor volt egy kis tényleges szabadidőm, kimentem kicsit sétálni az idősotthon kertjébe, filmeket néztem vagy egyszerűen beszélgettem a lakókkal. Jó volt megismerni a belső kis életüket, elmerülni történeteikben a régi szép időkről. Olyasmi ez, amire a 8 órás munkaprogramban ritkábban jut időnk, mint szeretnénk” – mesélte Kovács Krisztina, akinek egyébként a karantén idején születésnapja volt, és ezért a Caritas vezetősége és a kollégák egy szép tortával lepték meg, s mellé egy kis zenés mulatságot is szerveztek, amiből a lakók is kivehették a részüket.
„A kollégákkal kineveztünk közös karantén-naplónak egy füzetet, amibe minden kolléga leírhatta a nap során átélt érzéseket, történéseket, tapasztalatokat, és minden nap végén egy olyan hangulatjelet (smiley-t) rendeltünk az adott oldal mellé, ami leginkább jellemezte az adott napunkat. Ez egy humoros, de mégis reális összefoglalót eredményezett a karantén életéből. Minden napra sikerült beírni valamit, és ez majd megmarad, mint egy kis memoár erről a rendkívüli szituációról” – tette hozzá Kiss Gyöngyi Évi, szociális munkás.
Az utolsó száz méteren
Az elmúlt hétvégén ért véget a kéthetes karantén az első váltásban levő gondozók, ápolók és takarítók számára, akik megfáradtan várták, hogy a következő turnusban levő kollégáik felváltsák őket.
„A fáradtság inkább pszichés mint fizikai, de azért egy kicsit már a lábamon is érzem. Jól telt a két hét, de azért mostmár várom, hogy hazamenjek, lássam hogy vannak a szüleim. Amikor hazamegyek az első dolgom az lesz, hogy olyanokat főzzek, amiket bent a karanténban nem ettem, és sok időt töltök majd pihenéssel és a szeretteimmel. De szerintem egy hét sem telik bele és vissza fogok vágyni a kollégáimhoz és az idős bentlakókhoz. Hiányozni fognak a beszélgetések és a csapatom” – mondta el Kovács Krisztina.
„Meglepően jól tudtunk összedolgozni a kollégákkal. Mindenki figyelmesebb, segítőkészebb volt. Hiába volt beosztva egyvalaki, ugyanúgy segített neki a másik, akinek épp szabadideje volt, és később ugyanezt vissza is kapta. Így mindenkinek könnyebb volt egy fokkal, és a munka során sokkal jobban meg is ismertük egymást” – tette hozzá Körösi Ildikó, a Szent Márton Otthon idősgondozója.
Felért egy csapatépítéssel
„Számunkra ez a két hét jó csapatépítés volt. Én, szociális munkásként általában az emeleti irodában dolgozom, és a normál munkaprogram során kevesebbet tudok érintkezni a gondozó kollégákkal. Ezért ebben az időszakban nekem fontos volt, hogy csatlakozzak hozzájuk, bekapcsolódjak mindabba, amit ők nap mint nap végigcsinálnak. Így sokkal több volt a kommunikáció és jobban megismertük egymást. A másik oldala, hogy a munkaprogram végén nem váltunk el, hanem együtt ettünk, beszélgettünk és ez is sokkal közelebb vitt minket egymáshoz. Igazi csapattá kovácsolódtunk” – fogalmazott Kiss Gyöngyi Évi.
A karantén tanulságai
„Ez az új szituáció egy nagyon nagy lecke volt számomra, úgy szakmai, mint emberi szempontból. Szakmailag is sokminden átértékelődött, ugyanakkor másképp tekintek a bezártságra is, vagyis hogy mit jelent az, mikor 24 órából 24-et egy intézményben élsz. A bentlakó idősek helyzetét is sokkal jobban átéreztem ebben az időszakban. Például hogy mennyire fontos, hogy mindenkinek meglegyen a maga intim szférája, amit nem mindig sikerül egy intézményben megteremteni. Még ha ki is ülsz a teraszra napozni, nem biztos hogy egyedül vagy, tehát nincs meg az az intimitás, ami otthon meglenne. Pedig az embernek nagyon fontos, hogy legyen egy privát szférája, egy saját kis szigete, ahova el tud vonulni, ha szükségét érzi. Emellett az ember távol van a családjától. Mi, alkalmazottak most csak két hétre voltunk távol, de a lakók közt van, akiknek külföldön élnek a gyermekei, unokái, és van, akit ritkábban látogatnak. Mindig szem előtt kell tartanunk, hogy mennyire erős ez a hiányérzet bennük, akkor is ha nem mondják ki. Mikor az ember ezt a saját bőrén tapasztalja, más szemszögből kezdi látni a dolgokat” – mondta el Kiss Gyöngyi Évi.
Mint szociális munkás hozzátette: „Eddig azt hittem magamról, hogy meglehetősen jól kezelek bizonyos helyzeteket, de ebben a két hétben voltak olyan pillanatok, amikor rájöttem, hogy még nagyon sokat kell tanuljak nem csak szakmailag, hanem emberileg is. Például türelem terén. Hisz nem mindegy, hogy az ember naponta csak néhány órát érintkezik másokkal, vagy folyamatosan össze van zárva velük. Egy-egy beszólás, egy türelmetlenebb gesztus is könnyen kibillenheti az embert az egyensúlyából egy ilyen helyzetben. Ilyenkor jön rá az ember, hogy sokat kell még fejlődni ezen a téren. Kihívás volt ez, amit a kollégákkal és a lakókkal egymást támogatva tudtunk végigvinni. Jó iskola volt ez a két hét”.
Forrás: Nagyváradi egyházmegye
