„Egy folyót láttam, amelyen minden egyes léleknek át kellett mennie, (…) és a folyó neve szenvedés volt: a csónak neve pedig: szeretet.” – Keresztes Szent János e mondata gyakran eszembe jut ebben az időszakban. Főként azért, mert az elszigeteltségben talán új érzékenységünk fejlődik ki mindkettőre: a szenvedésre és a szeretetre. Mintha egyetemesen közelebb jött volna a szenvedés, még akkor is, ha sokakat nem érint intenzíven, egészen testközelből. És talán mindannyian újképpen éljük meg a szeretetet: legyen az akár az összezártság, akár az elzártság miatt. Már nem magától értetődő a találkozás, az ölelés, az együtt töltött (minőségi) idő. Alternatívákat keresünk, és amikor a személyes találkozás pótléka sikerül, hihetetlenül örülünk neki. Érezzük, hogy a legkisebb gesztus is átlendít olykor egy nehéz pillanaton, napfényt hoz a szorongás borongósságába, kapaszkodót nyújt a bizonytalanságban… Igen, a szeretet az, ami átvisz a szenvedés, a nehézség folyójának túlsó partjára. Isten végtelen, szenvedésünkbe is teljesen alászálló szeretetének tudatos fogadása, valamint a fizikai távolságtartás kényszere ellenére emberi szeretetszálaink szorosabbra fűzése és szeretethálónk tágasítása a csónakunk…
De gyakran kapom azon is magam, hogy megfordítom Keresztes Szent János mondását, valahogy így: a szeretet folyóján gyakran a szenvedés csónakjában tudunk csak evezni. Mert fáj a szeretet… Fáj a távolság, fáj az elszakítottság, fáj, hogy olykor nekünk, magunknak kell a távolságtartás, a fizikai eltávolodás döntését meghoznunk – szerető gondoskodásból. Fáj a féltés, a szeretetből fakadó aggódás. És a legnagyobb: az elválás, a búcsúzás, sokak számára a gyász kimondhatatlan erejű szenvedése. Gyakran fáj, de amikor már-már belesüppednék ebbe a fájdalomba, fekete felhőgomolyagból hirtelen előtörő napsugárként villan be a hála érzete: Istenem, milyen felbecsülhetetlen ajándék, hogy van akikért fájnia a szívemnek, hogy megkaptam a mély, igazi szeretetkapcsolatok kincsét!
