- Valaki azt kérdezte, hogy hogyan telnek a napjaim a karanténban? Hasonló dologról beszélgettem más személyekkel is, akik azt mondták, észre sem vették, hogy karantén van, ugyanis az otthoni dolgokkal annyira el vannak foglalva… Magam is ugyanezt válaszoltam a feltett kérdésre.
- Mi, szerzetesek önkéntes karanténban élünk, amit clausura-nak is nevezünk. A clausura, zárt terület nem csupán a rendházunk bizonyos részét jelenti, hanem egyfajta életformát is, ami a lényegesre való odafigyelésből fakad. Tehát nem csupán zártság, hanem nagyfokú nyitottság…
- Minden egyes igazi hívő életre törekvő ember önkéntes karanténban, kegyelmi állapotban él, hisz az élete „Krisztussal el van rejtve az Istenben” (Kol 3, 3). Számukra a többi csupán csak mellékes…
- Tehát mindennél fontosabb a forrás, az eredet, és az ahhoz való, létünk igazi eredetéhez visszatérés…
- Amikor Isten megteremtette az első embert, akkor az első embernek eszébe sem jutott, hogy neki valakire esetleg valamire szüksége lenne. Az első ember egyedül volt Istennel és számára elég volt az Isten.
- Életünkben – életállapotunktól függetlenül – van valami, amit senki és semmi nem tud betölteni, csak egyedül az Isten. Van valami bennünk, ami az Isten számára van fenntartva. Ezt nevezzük magánynak, az Istennel való magánynak.
- Valójában itt, az Istennel való magányban, az Istenben elrejtett formában minősül a mi életünk. Itt és így értékelődnek át dolgok, az események, az emberi kapcsolatok… Itt és így derül fény a lényegesre és a kevésbé lényegesre.
- Ha Istennel éljük meg a magányt, a dolgok új fénybe kerülnek. Ha viszont nem, akkor azok lehúznak, degradálnak minket… és akkor jön az elmagányosodás.
- Aki el akar jutni az eredethez, a forráshoz, annak ezt a belső utat kell végig járni. S ha eljutott az eredethez, a forráshoz, akkor és azután egészen másként fogja látni… és láttatni az életet.
Fr. Laczkó-Dávid Anaklét OFM
