Kulturális ajánlót szoktunk a katolikus hetilapunkban is szerkeszteni, a kultúra legkülönfélébb területeiről ajánlani valamit, értékeset, érdekeset, figyelemre méltót, lélekemelőt, elgondolkodtatót. Bezártságérzetünket is enyhítheti valami olyan horizontot megnyitó, érdeklődést tágító kulturális csemege. Mit is ajánlhatnék ilyet?
Talán valami könnyed olvasmányt kellene ajánlani, de már túl vagyunk mindenféle könnyed karanténolvasmányon, meg túl a filmek, filmsorozatok nézésén, még a családi társasjátékokon is túl vagyunk talán… Alaposan meguntuk az otthonlétet, a dologtalanságot, illetve az otthonról dolgozást… Talán most ébredtünk rá igazán az iskolai, munkahelyi élő közösség fontosságára, arra, miért is jó, ha a munkában családias, netán baráti a hangulat.
Talán arra is ráébredtünk mostanra, hogy a kulturális rendezvények nem pusztán alkotók magamutogatásának alkalmai, amelyeket irigyelünk, megirigyelünk tőlük, hiszen ilyet akár mi is tudnánk rendezni. Rájöttünk, rácsodálkoztunk arra a valóságra, hogy minden ilyen alkalom minket gazdagít a bemutatásra kínált alkotással, Nem utolsó sorban pedig a közösség erejével. Hiszen színházi előadást nézni képernyőn nem olyan, mint a nézőtéren ülni…
Nagyon-nagyon jó, nagyon szép gesztus, hogy erdélyi színházaink a maguk nehéz anyagi hátterével nem úgy döntöttek, megvárják, míg a néző ismét mehet és fizethet az előadásért, hanem elérhetővé tettek igen izgalmas előadásokat. Arról azonban éppen a közvetítések során győződhettünk meg ismét: nem véletlenül van különbség film és színházi előadás között! A film egyenest a képernyőre készül, más hatásokkal dolgozik, más szögeket mutat meg, és másképp dolgozik a színész is. Színházi előadás eleve közönséggel és az együtt létben megszülető közösséggel számol: enélkül nem tud a hatás egy része létrejönni.
Valami hasonló mondható el a virtuális tárlatnézésről. Kétségtelen előny, hogy az ember ilyen módon olyan helyekre jut el, ahová valóságosan nemigen, ráadásul a híres képtárakba ingyen, sorállás nélkül befér, és csodás, világhíres alkotásokat tud alaposan szemügyre venni. Ki is kell használni ezt a lehetőséget is, egyedi alkalom.
Ugyanakkor ez a tapasztalat is arra lehet jó, hogy jobban értékeljük, amit személyesen meg tudunk nézni, élőben, a helyszínen, saját képzőművészeinket, akik itt, a mi városaink galériáiban állítanak ki, s akiknek alkotásait majd karnyújtásnyi közelből, az anyag jellegét is észlelve, vehetünk szemügyre. Amikor ismét szabadabban járkálhatunk, és lehetőségünk lesz a megszokott életünk visszavétele mellett némi tanulsággal gazdagodva folytatni, remélhetőleg a korábban megszokottnál kicsit bölcsebben és jobban, az életünket. Amelynek, ha eddig nem is, ezentúl föltétlenül része lesz a kultúra, a „nélkülözhetetlen fölösleg”, ami nélkül lehet élni – de hogyan?
Bodó Márta
