Soha nem volt könnyű. Békeidőben sem. Az imádságunk helyét, idejét és módját megtalálni egyéni, személyes szinten, hát még, amikor együtt szeretnénk imádkozni ugyanabban az időben, ugyanazon a helyen, ugyanolyan módon, amennyire csak lehetséges. Mert ugye, mindenki azért a saját tapasztalataival az ő egészen sajátos módján imádkozik akkor is, amikor együtt vagyunk és ugyanazt imádkozzuk. Az életünkkel próbálunk imádkozni ilyenkor, a jó Istent keressük a mindennapokban. Olyan helyzetekben is, amelyek számunkra idegenek, ahol amúgy nem vennénk észre, amikor „látásunkban akadályoztatva vagyunk”, mint például most, a járvány idején. Hová hív most a jó Isten, mit szeretne tanítani nekünk a vigaszos és vigasztalan időkben egyaránt?
Valamikor a Szent Mihály plébánia hittantermében kezdtük, aztán a teológia-kar kápolnájának előterében, majd az alagsorában folytattuk, később az egyetemi lelkészség „legfelső” termében találkoztunk, mostanában az emeleti teremben, de olyan esetre is emlékszem, amikor a sétatér padjaira, pázsitjára szorultunk. Tulajdonképpen tizenegynéhány év alatt „körbeimádkoztuk” Kolozsvár főterét, ahol bizony nehéz találni egy csendesebb zugot, kizárni a város vagy egy másik csoport aktivitásának zaját, a kórus- vagy hangszerpróbák dallamait. Az időpont is gyakran változott, mert igyekeztünk úgy szervezni, hogy lehetőleg mindenki elérjen az egyetemi kurzusa után, de még az énekpróbája vagy a rádiós műsora, diáknapos megbeszélése előtt. Az adventi időben már-már egy roráté-misét akartunk feláldozni hetente, hogy mindenkinek megfeleljen az időpont. Sok imádságunk tárgyává lett ez a hely és időpont keresés, amikor egymás programjára, életritmusára is figyelve azon voltunk, hogy mindannyian, akik megéreztünk valamit ebből az imaformából vagy vágyunk erre, együtt lehessünk. Közben a csoport neve is folyton változott: imasuli, imaóra, lelkigyakorlatok a hétköznapokban, stb.
A járvány beköszöntével szertefoszlott minden reményem, hogy ezt az intenzívebb jelenlétet feltételező közös imádságunkat folytathatjuk, hogy sikerülhet összekapcsolni a személyes jelenlétünket a virtuális térben vagy felületen. Lehet közvetíteni szentmisét, az Urbi et Orbi áldást vagy más ájtatosságot – gondoltam –, de hogy közösen szemlélődjünk, elmélkedjünk, arra nem sok esélyt láttam. Aztán amikor hasonló csoportok, lelkigyakorlatozók osztották meg tapasztalatukat sikeres és áldásos ilyenfajta „együttléteik”-ről, indíttatást éreztem, hogy nekünk is össze kellene jönnünk. A végső lökést egyik egyetemista barátomtól kaptam, akit szintén foglalkoztatott a karantén-ima gondolata. Még akkor is meg kéne próbálnunk, mondta, ha csak ketten leszünk.
Aztán persze, többen is jelezték, hogy benne lennének. Csoporttagok és az általuk meghívottak, régiek és újak egyaránt. Minden technikai és személyes kihívásaink ellenére, végül sikerült „összeülnünk” egy karanténos imára, ami – ahogy amúgy mindig – igen meghittre, személyesre és elég hosszúra is sikeredett. Adtunk néhány perc csendet a megérkezésre, a hogyvagy-kört szabadabbra, hosszabbra vettük, hogy mindenki mesélhessen arról, amit a járvány hozott az életében, ahogyan a jó Istent megtapasztalta az elmúlt időben, aztán egy rövid tematikus felvezetés után negyedórás vezetett imádság következett. Amint az imát vezettem, végigkísért valami furcsa érzés, hatványozottan az, amit egyébként a közvetített szentmisék alatt is érzek. A Zoom-os együttlét többlete sem segített, mármint az, hogy ilyenkor legalább látjuk is egymást. Egyszerre figyelni a jó Istenre, az előkészített imádság lépéseire és a különböző helyekről „összesereglett” társaimra még így is emberpróbáló feladat maradt. Lehetséges útja ennek, ha sikerül mindenek előtt a jó Isten vezetésére figyelnem, mégis azt éreztem, hogy nem tudok igazán együtt lenni a többiekkel. Meglepődtem, hogy amikor befejeztük az imát és rátértünk az imádság alatt tapasztaltak megosztására, mindenki valamilyen intenzív imaélményről számolt be. Olyanról, ami által megerősítést kapott, egy kérdésről, amire a többieknek is felhívhatta a figyelmét, egy újszerű szempontról, amivel a következő napokban tovább szeretne imádkozni.
Volt, aki az elején arra gondolt, hogy csupán „belekóstol”, és majd szépen, csendben a háttérből fog részt venni az imában. Biztosan valaki vezeti, végzi az imát majd, ő meg csupán rácsatlakozik és profitál belőle. Bizony az imádság profitja nagyon fontos, de ebben az esetben csak így személyes, aktív jelenlét nélkül nem működik, még akkor sem, ha mindenkinek tiszteletben tartjuk a szabadságát, ha nem tud vagy nem szeretne megosztani bármit is a többiekkel.
A békeidők imádságainak legszebb profitja az, amikor a tizenöt perc csendes vezetett ima alatt, érezni lehet a közös imádság erejét, ahogyan együtt lélegzik, együtt vágyakozik, együtt van jelen a lehető legnagyobb meghittségben néhány ember. Az imádság csendjének ereje ez. Ilyenkor a jó Isten is erősebben „foghatóvá” lesz. Ezt az elengedhetetlennek tűnő közösségi átélést bizony a technika nem teszi lehetővé, de a megosztásainkban foghatóvá lesz ezen karantén-imádságok igazi profitja. A feltétel csak annyi, hogy tekintsünk vissza arra, ami az imádság alatt bennünk történt és ebből a többiekkel is osszunk meg valamit. Csak annyit és csak azt, amit szabadon megoszthatunk. De azt mindenképpen!
Takó István (kolozsvári egyetemi lelkész)
