(Annának)
Alig lehettél több mint kétéves, amikor egy vasárnapi ebéd közben, egy kisebb, abrosznyi asztal mellett, ahol éppen csak mi hárman fértünk el, azt kérdezted, hogy kell meghalni. Mama csirkéjét ettük. Ott voltál, amikor előző nap levágta. Nézted, ahogy csorog a csirke vére. Együtt téptétek a tollakat, együtt kopasztottátok a sűrű, tollszagú gőz fölött. És láthattad azt is, amikor mama kibontja, ahogy a késsel szinte csak segítve, óvatosan szeli a húst, hogy magától roppanjon szét a test ott, ahol ízesül, gusztán bomoljon szét minden darabja, hogy majd ha hazaérünk, oda ahol lakunk, tepsibe téve, úgy készítsük el, ahogy azt mi szeretjük, illetve, ahogy azt te szereted azóta is, egyszerűen és ropogósan. És ropogott a csirke a tálban, ahogy kellett azon a vasárnapon, és öröm volt nézni, ahogy matatsz, ahogy szálára szeded a húst, és a szádban a falatokat ügyetlenül valahogy eligazítod. És amikor a hús elfogyott, az ujjaidat nyalogattad jóízűen tovább, mintha ez lenne a kiadós ebéd végére hagyott legfinomabb desszert, ráérősen, ahogy most is, ha nem kell viselkedni, és ha van elég idő elmerülni abban, hogy ujjaidat simítgatva érezd, ahogy a testedhez tapad egy másik test nyoma.
Azóta is ajándék látni, ahogyan lelkesedsz, ahogy ízlelni tudod azt, amihez hozzáérsz, ha van időd forgatni és nem sietett semmi. Azóta sem adod fel, mint ahogy kétévesen sem adtad fel. Megbirkóztál a csirkével és a látvánnyal is, ahogy a vére folyt, és hagytad magadból kicsorogni azt a kérdést, ami most is olyan élesen hasít belém, mintha csak ma kérdezted volna, és amit azóta sem lehetne egyszerűbben és tisztábban megkérdezni mint akkor, ott, az ünnepi asztalnál, ahol csak az anyád, te és én voltunk, zsírosan és maszatosan és boldogan.
Csak egy pillanatra hagytad abba az evést, csak annyi időre, míg összetalálkozott a tekintetünk, hogy egyértelművé váljon, ezt most tőlem kérdezed, nekem kell megadni a választ, ha nem is akkor és ott és rögtön, ha rá is ér, de tartozom. A szádban volt még a falat, és a mamával töltött idő.
Apa, hogy kell meghalni?
Olyan egyszerűen és könnyedén tetted fel ezt a kérdést, amilyen természetességgel a csirke halálát nézted, és amilyen gyermeki belefeledkezéssel a sültet etted, mintha azt kérdezted volna, hogy kell biciklizni, vagy, hogy hogyan működik a villanyrezsó.
Belénk szorult a szó azon a vasárnapon, de hirtelen Isten is megállt ott, akkor, azt hiszem, mellettünk, a vasárnapi asztal mellett, anyád és apád mellett, melletted, illetve odaállt mellénk, a félelmeink mellé, sejtéseid mellé. Éreztem, hogy erre a kérdésre csak az élet lehet a válasz, de azt is, hogy ehhez a válaszhoz egy élet nem elég, az enyém biztosan nem, de a tiéd sem, ahogy a nagyszüleidé sem volt elég, és még azoké sem, akik rajtunk kívül téged nagyon szeretnek, pedig ők aztán nagyon sokan vannak, hidd el.
Ma már tudod ugye, hogy az újjászületés is egy halál?
Ott ég bennem még mindig ez a kérdés. Próbálok a felnőni a válaszhoz, amit akkor adtam, amit te akkor, azt hiszem nem értettél, bár ki tudja, de csak ettél nyugodtan tovább, mint aki egyetért, vagy mint aki maga is így gondolja, hogy igen, így kell meghalni, vagy hogy lám, az apám sem tudja, ő is előbb élni akarna megtanulni hamarabb, de azt is másvalakitől lesi el.
Csak mi hordoztuk magunkban tovább a csendet. Ha értettünk is az egészből valamit, olyan volt mintha kívülről jött volna az egész, mintha csak azért tetted volna fel akkor ezt a kérdést, hogy a válasz végérvényesen belénk hasítson, és hogy kimondjuk azt, amit a kérdés nélkül nem mondtuk volna ki, legalábbis, nem akkor és nem úgy.
Most már tudjuk, mégis csak egy élet kell, kellett ahhoz, hogy erre a kérdésre a kellő időben a megfelelő válasz is megérkezzen, addig is, élj!
akitől élni
tanulsz ő tanít majd meg
élni a halált
(Jn 3,16)
#napiige
Dávid István (kolozsvári FIKE, református egyetemi lelkész)
