Hányszor biztattam másokat és magamat – ma reggel is – a nagyszombat ürességének elfogadására, tudatos megélésére. Hányszor kértem imáimban ennek a kegyelmét. És amit mondtam, azt hittem, akartam gyakorolni. Próbáltam is – olykor kisebb, olykor nagyobb „sikerrel”… Néha – különösen a harminc napos lelkigyakorlatom nagyszombatján – imaidőmben, képzeletben még a sírba is bemerészkedtem. Hideg volt, nedves, szagos – és féltem… Aztán egyszer csak azt éreztem, nem vagyok egyedül: ott van velem az Atya (és hogy az ő jelenlétét észrevettem az talán a szintén ott keringő Léleknek köszönhető)… Együtt várakozunk… Újabb alkalmam nyílt az Atya és a Fiú közti titokzatos, mély kapcsolatba bevonódni egy icipicit, egy szempillantásnyi időre… Életem egyik legszebb, legéletadóbb emléke ez…
Azóta sok nagyszombat eltelt – naptár szerint és életutam spiráljában is. Újra meg újra próbáltam valamiképp eleget tenni meghívásuknak… Valahol azonban – hol a zsigereimben türelmetlenséget lopva, hol diszkréten, a háttérben – ott volt a talán helyénvaló várakozás: igen, ma üresség van, de holnap… gyere már, holnap! És kicsit így voltam ezzel a mostani, „bezártsági” élettel is: igen, próbálom kihasználni amennyire tudom, és látni benne a megcsillanó napfényt is, de aztán… gyere már „aztán”…
Ma, hirtelen egy új belső hang szólalt meg bennem: Ne siess el, nagyszombat! Szükségem van rád! A magocskámnak még „érlelődni” kell a földben, a bennem élő pillangó még nem kész a repülésre, a rügy még nem tud kipattanni… Időre van szükségem… csendre, elvonultságra, mozdulatlanságra…
Szívem mélyéből hálás vagyok a mai napért; és hálás azért a lehetőségért is, amit ez a különös időszak nyújt nekem…
Miközben pedig könnyes szemmel imádkozom azokért, akik szenvednek a betegségtől, az elszigeteltségtől, a gyásztól, a félelemtől, a felelősség terhétől, a kimerültségtől: Uram, értük kérlek, jöjjön már el az Élet győzelmének napja!
