Nagyszombat
Két ragyogó napsütéses nap után szürkeség, eső, gyaloglás a fekete aszfalton – újra tökéletes „rendezés”? A szent szigeten az apátsági templom csendbe burkoltan várt már…
Sok éve hallottam először, hogy a szent háromnap elválaszthatatlan egymástól, egy liturgia három része. Azóta, még a választékot nyújtó nagyvárosokban is igyekeztem ugyanabba a templomba menni a szent három napon, most viszont a szoros közösségben megélt ünnepkör, amit a közös úton levés keretezett, mélyen megéreztette velem ezt az egységet. Akárcsak a tanítványok, mi is együtt jártunk, figyeltünk, csodálkoztunk, várakoztunk és ünnepeltünk…
Zarándokarcok
Szép dinamikája volt annak, ahogy hol egyedül, csendben zarándokoltunk, hol többé-kevésbé spontánul egymás mellé szegődtünk pár mondat, vagy olykor egy hosszabb beszélgetés erejéig. Íme néhány párbeszédtöredék, mely tovább kísér és ihlet itthon is.
A csapat főzenészéről pár mondat után kiderült, hogy biztosítási brókercéget vezet, és munkájában az etikus befektetéseket és a szegény országok lakosainak támogatását tekinti prioritásának. „Csak meg akarom változtatni a világot!” – mondja lelkesen nevetve, és példáiból kiderül: sok, kis világot megváltoztatott már munkatársaival. „A héten viszont itt vagyok – szolgálati telefon és számítógép nélkül. Munkatársaim tudják a dolgukat!”
A második legfiatalabb zarándok egy tizenhat éves lány, akiben szépen ötvöződnek a gyermeki játékosság, felfedezési vágy és az érett felelősségvállalás, mások iránti érdeklődés, a felnőttek társaságába való könnyed beilleszkedés, és az elcsendesülésre, reflexióra való hajlam. Szép látni, ahogy a legnehezebb útvonalon, kb. fél mérfölddel a csapat előtt megy, mintegy felderítőként egyik legidősebb zarándokunkkal: egy nyugalmazott fizikatanárral, aki önkéntes hegyimentő is. Távolról akár unoka-nagyapa párosnak is nézhetőek, közelebbre kerülve azonban egyértelműen tanár-diák beszélgetésnek lehetünk tanúi. A fiatal lány őszintén, érdeklődve kérdez, mindent beleadva keresi a választ a visszakérdezésre, a nyugalmazott tanár pedig olyan élvezettel vezeti őt a felfedezés útján, mintha a legizgalmasabb történetet göngyölítenék fel. Mikor pedig később megjegyzem a nyugalmazott tanárnak: „Véletlenül végig hallgattam beszélgetésetek egy részét és lenyűgözött az élvezet, amivel magyaráztad a fizikát. Nagyon szerethetted a szakmád.” Széles mosollyal így válaszol: „Hihetetlenül szerencsés vagyok – egész életemben azt tehettem, amit szerettem és még fizettek is érte. Mi több, még most, hogy már nem dolgozom is fizetnek érte, hisz nyugdíjat kapok… Legnagyobb elégtételem az volt, amikor az egyik diákom elmesélte, hogy az egyetemi felvételi interjún azzal volt sikere, amit tőlem tanult: kreatív módon kereste a választ.”
– Ugye jól értettem, hogy Romániából vagy? – kérdezte váratlanul egyik vezetőnk.
– Igen.
– A rendszerváltás után ott töltöttem két évet az egészségügyben segédkezve, ott ismertem meg a feleségemet is, aki ír származású. Most pedig nagyon szép egybeesésnek tartom, hogy demens édesanyámat két romániai nő gondozza nagy szeretettel, odaadással és legújabb, nagyszerű munkatársam is onnan való. (Zarándoktársam a Caritasnál dolgozik felelős beosztásban).
Helyettesítő tanítónő vagyok, így néha hetekig vagy akár hónapokig egy osztályt tanítok, de van, amikor csak pár órát vagyok egy csoporttal, és olykor reggel telefonálnak, hogy be tudnék-e menni valamelyik iskolába?
– Nem nehéz ez a bizonytalanság és állandó változás?
– Nagyon élvezem, sok benne a kihívás és az ajándék. És olykor pár óra után is látom a gyerekeken a változást. Kiváltságos helyzetben vagyok, mert a férjem jól keres és nem szorulunk rá az én keresetemre, de nagyon szeretem, amit csinálok, és lehetőségnek tartom, hogy egy kis változást vihetek a gyerekek életébe.
Később az is kiderül, hogy fiatal házasokként orvos férjével elmentek öt évre Nepálba és ott dolgoztak egy ökumenikus misszióban, ott született első két gyerekük is…
– Talán iskolai tanár vagyok… Tulajdonképpen azt mondhatnám a (számító)gépeket „olajozom”, de igazából az embereket „olajozom”, hogy működjék a nevelés az iskolában. – Mikor rákérdezek, hogy mit is jelent ez a rejtélyes leírás, kiderül, hogy az ország legnagyobb sikerű (nemzetközi) iskolájában egy olyan számítógépes rendszert dolgoztak ki, amelybe bevezetik minden tanulóról az összes értékelést, és ezeket rendszeresen megbeszélik a tanárok, illetve egy-egy tanár személyesen a diákokkal is ahhoz, hogy egyénre szabott módon és holisztikusan segíthessék a diákok személyi és tanulmányi fejlődését.
Anglikán lelkészként egy vegyes kórházlelkészségi csapatban dolgozom. Feladatomnak nem azt tekintem, hogy az én nézeteimet ajánljam a betegeknek, hanem hogy a saját útjukon kísérjem őket, úgy, ahogy az nekik segít.
Öt évig voltam jezsuita, és ezalatt elküldtek egy fél éves probációra egy távoli, szegény országba. Azóta is a szegényebb sorsú országok embereinek a segítése az életem – mondja a skót Caritas igazgatója, aki a szervezet nemzetközi központjában is dolgozott. – Az élet arról szól, hogy rendelkezésre álljunk, engedjük küldeni magunkat – a válaszból átcseng a szentignáci lelkület.
A legfiatalabb zarándok tizennégy éves, mozgékony fiú, aki az egyenesebb útszakaszokat egy teniszlabda dobálásával (és utánaszaladással) teszi érdekesebbé. Az örökmozgó tinédzser a záró megosztáson így vall: Legjobban a stációkat szerettem és utána a 15 percet, amikor csendben mentünk és gondolkodhattunk az életünkről.
Egy idősebb résztvevő pedig így vallott: jó a szemüveg, mert élesíti a látást. A héten viszont mintha a fülem kapott volna „szemüveget” és így egészen másként hallottam meg a minket körülvevő hangokat. A találkozások pedig a szívemnek jelentettek „szemüveget”.
Húsvét és továbbindulás
Kis zarándokközösségünk együtt ünnepelte a feltámadást az apátsági templomban az ökumenikus Iona közösség tagjaival, valamint a szent szigeten lévő más zarándokokkal. A gondosan előkészített liturgia az ünneplőbe öltöztetett templomban igazi, szívbeli örömet sugall, és ugyanakkor lassan felkészített a másnapi huzatúra. Délután azonban még elzarándokoltunk a Szent Kolumba öbölbe, ahol feltételezhetően először kötött ki a szigetre érkezésekor a 6. században a misszionárius szent tizenkét társával. A szilajul hullámzó tenger, a csodaszép, szinte bársonyos kövek, a sziklaszirtek, de különösen a viszonylag kis sziget egészét belengő sajátos hangulat koncentráltsága ott magával ragadta a lelkünket és még egyszer feltöltötte a zarándoklatnak a mindennapokban való folytatására.
Valamit megsejtettünk abból, amit az Iona közösség alapítója, George Macleod így fogalmazott meg: a szent sziget olyan „leheletvékony hely, ahol csak selyempapír választja el az anyagit a lelkitől”. Ilyen idő és történés volt a zarándoklat is. És kérdezem, kihívásként önmagam számára: miért ne válhatna ilyenné egész életünk?
Bereczki Silvia sa
