Nemrégiben láttam egy reklámot, amelynek ez volt a szövege: „nem kell lemondanod semmiről, de fontos vigyáznod magadra”. Elgondolkodtatott, tényleg nem kell lemondani semmiről? Vajon ebből a válságból csak ennyit akarunk megtanulni majd, hogy hogyan kell ügyeskedjünk, hogy ne mondjunk le semmiről?
A nap besütött ma is az ablakomon. Hálás vagyok, hogy kinyithattam a szememet és láthatok.
Nagypéntek van. Ma arra figyelek, hogy valaki lemondott mindenéről, a saját életéhez való jogáról. Lemondott, hogy felajánlhassa életét értünk. A „le-fel mozgásnak” csak együtt van értelme: lemondás egy felajánlásért. Ma Jézus felajánlja az életét és halálát az Atyának, értem.
Ébredésemben tekintetem odavetődött az ablakpárkányra és ma is mint minden nap, szembe mosolygott velem Boldog Sára és egy kínai testvér, Malia Rosa képe. Mellette a kereszt. Ezt a képkeretet, a két testvér képével, egy Los Angeles-i testvértől kaptam ajándékba 15 évvel ezelőtt, amikor Kaliforniában jártam. Önkéntelenül belém hasít: talán soha többet nem utazhatok sem tengeren túlra, sem Ázsiába. Legyen meg a Te akaratod!
Nézem az arcvonásokat, Boldog Sáráról már sokat tudunk, Malia Rosa testvérről nagyon keveset. Felkutattam papírjaim közt, a tavalyi tajváni találkozónkon kapott önéletrajzát, hogy többet is megtudjak róla. A leglényegesebb dolgot már régóta tudom: hitéért mártírhalált halt a kommunista Kínában. Olvasom rövid hivatástörténetét és potyognak a könnyeim, mennyi életet és erőt kapunk mások kitartásából és végső soron, a halálukból. Malia Rosa testvér 26 évesen katolizált Kínában, majd a kaliforniai közösségünkbe való belépése és kiképzése után visszatért országába, azzal a meggyőződéssel, hogy ez Isten akarata számára. Visszatérése előtt írta: „Az első otthonom Kína, a második otthonom Los Angeles, de mindannyiunknak van egy harmadik otthona, az Örökkévalóság”. Országába való visszatérése után hét évvel, a politikai helyzet lehetetlenné tette, hogy álmait megvalósítsa és mindazt, amit népe megsegítése érdekében tanult gyakorlatba ültethesse, de végig kitartott hitében és élte életét, ahogy lehetett – elszigeteltségben, szegénységben, majd börtönben és a börtön kórházában. De mindvégig élte azt, amit fogadalmi mottójában vallott: Deus meus, in Te confido! (Én Istenem, benned bízom!)
Hivatása követésére kitartóan várakozott – napokat, heteket, hónapokat és éveket, az akkori politikai és háborús körülmények (ld. 1941-1950) szinte lehetetlenné tették a mobilitást, de ő hitt abban, hogy küldetése van saját népe körében. Földi maradványai sorsáról vérbeli családja nem gondoskodhatott. Élete beteljesedett: részesült a Megváltó életéből, halálából és hitünk szerint az Örökkévalóságból!
Az élet folyamatos lemondás a lényegtelen dolgokról, de nem kell lemondanom az álmaimról, a vágyaimról, amelyeket Isten a szívembe ültetett. Nem magamra kell vigyáznom, hanem arra, amit Isten a szívembe ültetett: az Örökkévalóság utáni vágyamra. És néha ez azt jelenti, hogy félreteszem a túlélési szükségleteimet, meghalok önmagamnak, hogy megnyílhassak az Életre! Ma, nagypénteken, a kereszt tövében, azért imádkozom, hogy megtanulhassam a túlélés és az átélés, a kiélés és a megélés közti különbségeket, hogy részesülhessek a Megváltó élet-halál engedelmességéből.
Homa Ildikó sss
